CSIZMÁR GÁBOR (MSZP): Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyûlés! A költségvetés szerkezetérõl, prioritásairól és problémaérzékenységérõl szeretnék néhány megjegyzés erejéig részt venni a törvény általános vitájában.
A költségvetés, mint tudjuk, a közpénzek felhasználásának terve a társadalmi prioritások megjelenítõje. De egyben társadalmi munkamegosztás, a felelõsségek, a feladatok és az ehhez kapcsolódó források felhasználásának terve is. Mindannyiunk számára megnyugtató, ha csökken a jövedelmek állam által történõ újraelosztása. Ha csökkennek az adó- és társadalombiztosítási terhek, ha az emberek szabadabban rendelkezhetnek jövedelmük felõl.
Üdvözlöm és támogatom, hogy a kormány újabb lépést tett a költségvetési törvényjavaslattal az állami újraelosztás nemzetközi összehasonlításban is igen magas mértékének csökkentésére, az állampolgárok jövedelmét terhelõ közterhek mérséklésére, az állami kiadások csökkentésére, a közfogyasztás mérséklésére azzal, hogy az infláció mértékénél alacsonyabb mértékû állami kiadással számol.
Egy ilyen lépés elõsegíti a feketegazdaság visszaszorítását, lehetõvé teszi a kisebb, bár még igen magas közterhek szigorú beszedését, elõsegíti a köztehervállalás alóli kibújás visszaszorítását, ezáltal növeli a tisztességes polgárok és vállalkozások mozgásterét, lehetõvé teszi, hogy a polgárok a jövedelmük mind nagyobb részével maguk rendelkezzenek, és elõsegíti, hogy a különbözõ közösségi, illetve közszolgáltatások, szolgáltatók ne az állami kapcsolatokért és támogatásokért, hanem az állampolgárok kegyeiért versengjenek.
De pontosan tudnunk kell, hogy milyen támogatásoktól, szolgáltatásoktól akarjuk mentesíteni az államot, a költségvetést. Mit szüntetünk meg, mit építünk le - szakaszosan és folyamatosan -, mi marad meg, mint közfogyasztás, közszolgáltatás, és mi lesz a megszûnõ ellátások, szolgáltatások helyett? A megszûnõ vagy leépülõ ellátások, támogatások, szolgáltatások - megítélésem szerint - csak mint állami ellátások, szolgáltatások szûnnek meg, de folytatódnak tovább piaci vagy civil nonprofit szervezeti keretben. Kulcskérdés ezért, hogy miként alakul a költségvetés és a piaci szektor, a költségvetés és a nonprofit szektor kapcsolata.
Ez utóbbit vizsgálva évek óta rendezetlenséget, kuszaságot látunk. A korábbi állami feladatokat átvállaló egyesületek, alapítványok, közalapítványok, köztestületek, közhasznú társaságok, egyházak adókedvezményei - a tegnapi döntéseinkkel együtt is - következetlenek és ellentmondásosak maradtak, szervezeti formához és nem tevékenységhez kötöttek. Hasonló a helyzet a költségvetési kapcsolatokat, támogatásokat illetõen is. Bízom abban, hogy az Országgyûlés tavasszal megalkotja a közhasznú szervezetekrõl szóló, közkeletû nevén nonprofittörvényt, amely végre rendezni fogja az állam és a civil társadalom viszonyát. De addig is szeretnék rámutatni néhány szerkezeti ellentmondásra.
Van civil szervezet, amely önálló soron nevesítve szerepel a költségvetési törvényben. Vannak szervezetek, melyek közös jellegzetességeik szerint csoportban oszt társadalmi szervezeteknek támogatást közvetlenül az Országgyûlés, számos tárca, illetve elkülönített állami alap, nagyobb közalapítvány. Vannak a szektor szervezetei számára hozzáférhetõ, fejezeti kezelésû elõirányzatok, célelõirányzatok, háttérintézményekhez eldugott, egyéb mûködési célú támogatások. Vannak szakmai követelményekhez rendelt normatív támogatások, melyeket nem kormányzati szervezetek is igénybe vehetnek. Vannak konkrét egyházintézményeket megnevezõ támogatások és általában az egyházaknak szóló támogatási keretek. Vagyis mondhatjuk, számos forrás áll rendelkezésére a civileknek, csak nem tudjuk megmondani, hogy összességében mennyi, nem tudjuk, hogy milyen prioritásokat érvényesít e pénzek felhasználásában a költségvetés. Ezáltal aránytalanságok sokasága alakult ki, a párhuzamos finanszírozás egyeseknek túl sok, másoknak semmilyen forrást nem biztosít. Nincs szakmai versenyhelyzet, az állami közalapítványok elszívják az állami forrást más hasonló szakmai szervezetek elõl. Fontos közfeladatok nem jutnak forrásokhoz, jól lobbyzó szervezetek ugyanakkor - vállalásukhoz képest - túlfinanszírozottak lesznek.
Igaz az ma, statisztikai adatok bizonyítják, hogy az állami források vagy általában a források 90 százalékát a nonprofit civil szervezetek 10 százaléka tudja felhasználni, és fordítva: e szervezetek 10 százaléka a források 90 százalékával rendelkezik. Én úgy gondolom, hogy e problémát valamilyen módon meg kell oldanunk. Ha maradéktalanul nem is tudjuk ezt megtenni a '97-es költségvetésben, a nonprofittörvény nélkül, legalábbis törekedni kellene rá.
Néhány megjegyzést fûznék a költségvetés prioritásaihoz. Fontos, hogy az oktatás az elmúlt évekhez képest jobb pozícióba került. Üdvözlendõ a felsõoktatás prioritása még akkor is, ha ez a hallgatói normatívákon nem látszik, de a fejlesztésekben igen. Sajnálatos, hogy nem prioritás a közoktatás, de üdvözlendõ, hogy a közoktatási törvény nyári módosításának eredményeként, legalább inflációkövetõ a finanszírozása. '92 és '90 között (Sic!) - csökkenõ GDP mellett - 5,3 százalékról 3,7 százalékra esett az oktatásra fordított összegek nagyságrendje. Ennél lejjebb, meggyõzõdésem, nem lehet menni. A növekvõ GDP növekvõ forrásokat kell hogy eredményezzen az oktatásnak is. Meg kell értenünk, hogy a hozzáértés, a felkészült munkaerõ tõkét hoz és vonz az ország számára. Ha befektetésként kezeljük az oktatást, lehet, hogy eredményesebb, mint számos más ágazat.
A közoktatási törvény módosítása tisztázta a finanszírozás modelljét, rögzítette a finanszírozás minimumát mind a költségvetés, mind az önkormányzatok számára. De úgy gondolom, tovább kell keresnünk az önkormányzatok forrásbõvítési lehetõségeit, a pedagógusbér- növekedés garanciáit, mert az önkormányzatok költségvetésében az oktatás átlagosan 25-30, helyenként 70-80 százalékos nagyságrendû, és ha a többi forrása az önkormányzatoknak nem nõ, akkor az önkormányzatok nem hozzáadnak, hanem elvesznek majd - kényszerbõl - e területrõl. És úgy gondolom, hogy itt a jövõ generációjáról van szó, az irántuk érzett felelõsségrõl.
Befejezésül: összehasonlító elemzést lehetne végezni a költségvetés belsõ szerkezete, támogatási irányai és a társadalompolitika leglényegesebb kérdései között. Én megnéztem, hogy a legnagyobb ifjúsági problémákra miként reagál az állami költségvetés.
(15.20)
Egyet emelnék ki ebbõl: a lakásügyeket, ami közkeletû ifjúsági generációs probléma; eközben viszont a költségvetési törvény mintha észre sem venné ezt a problémát, nem biztosít hozzá megfelelõ forrásokat. Vagy ha azt nézem, hogy az ifjúsági civil kezdeményezések milyen támogatást kapnak, a stagnáló, vagy ez évhez képes rosszabb pozíciók azt jelentik, hogy tovább tart az az aránytalanság, hogy a civil szervezõdések forrásai között - míg minden más esetben az állam és a magánadományok egyenlõ arányúak -, addig az ifjúsági civil szervezõdések esetében ez pont fordított: 20 százaléknyi állami forrás mellé 40 százaléknyi magánadomány társul. Ez olyan hátrányos pozíció, amit úgy gondolom, hogy a költségvetésben ki kell egyenlíteni. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)