HIDASI REZSÕ (MSZP): Köszönöm a szót. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! A Magyar Nemzeti Bankról szóló '91. évi törvény módosításáról szóló törvényjavaslat nagy lépést tesz a jegybank függetlensége felé. A törvénymódosítás nyomán korszerûsödik a jegybank és a költségvetés kapcsolata, tovább tisztul a Magyar Nemzeti Bank jegybanki funkcióinak köre. Az elõterjesztõ szándékai tehát egy korszerû, független, a monetáris gazdaságpolitikát a jelenleginél magasabb színvonalon ellátó Magyar Nemzeti Bank megteremtésére irányulnak. Ezzel a szándékokkal a Magyar Szocialista Párt parlamenti frakciója teljes mértékben egyetért.
Fontos a módosítás azon célja, amely rendezi a jegybank és a költségvetés kapcsolatát. A Nemzeti Bank által devizában felvett és forintban a költségvetésben tovább hitelezett források összege eddig a forintleértékelések következtében egyre nagyobb veszteséget okozott a bank mérlegében. A Nemzeti Bank mérlege torzult, és a központi költségvetés hiánya nem derült ki egyértelmûen. A gazdaságpolitika irányítóinak ezért nem állt rendelkezésére e tárgyban pontos információ. Különös módon ez a könyvelési technika akkor jelent hátrányt a Magyar Nemzeti Bank számára, amikor csökken a nettó devizaadósság. A törvényjavaslattal megvalósul az a cél, hogy az államháztartás forintigényét elsõsorban a belföldi tõkepiacokról fedezze olyan, akár külföldiek által is vásárolható állampapírok kibocsátásával, amelyek forintban denomináltak. Így az árfolyamkockázatból eredõ esetleges veszteségeket nem a magyar állam és nem a Magyar Nemzeti Bank fogja fedezni, hanem ez a befektetõ kockázatává válik. A folyamat hátránya azonban kétségtelenül a központi költségvetés hiányának növekedése lesz, mivel ezeket az állampapírokat csak magas, forintban meghatározott kamatokkal lehet kibocsátani, mert kibocsátásukkor tekintettel kell lenni a folyamatos forintleértékelésre, a devizakamatokra, valamint a befektetõi kockázatra is. Bár az elõterjesztõ szerint ez megoldható további gazdaságpolitikai kiigazitás nélkül, valószínû, hogy az 1997. év folyamatait ez a technikainak tûnõ megoldás hátrányosan fogja befolyásolni és nem kizárt az sem, hogy az infláció leszorításának is gátját képezi. A törvényjavaslat adós marad annak a technikának az ismertetésével, amellyel a központi költségvetés és a Magyar Nemzeti Bank hitelkapcsolatának jelentõs részét - mekkora részét, és ezt hogyan állapítják meg? - devizaalapra helyezi.
A Magyar Nemzeti Bank alultõkésített, így szükséges a folyamatos tõkeellátottság növelésének biztosítása. A kidolgozott technikával, amely 2000. december 31-ig folyamatos tõkejuttatást biztosít a Nemzeti Banknak, egyetértünk és támogatandónak tartjuk. De csak a technika az, amely megfelelõ, a költségvetés folyamatos terhelése azonban - amelynek mértékérõl a törvényjavaslat nem szól - a gazdaságpolitika számára olyan többletkiadásokat jelent, amely rövid távon nehézségeket fog okozni. Ezért azt javasoljuk, hogy a Nemzeti Bank feltõkésítése idõben tolódjék ki legalább 2005-ig.
Ami a jegybank szervezeti változásait illeti, ott már vannak eltérések. Így a törvényjavaslat 16. §-a a Nemzeti Bank alelnökeinek kinevezését a Nemzeti Bank elnökének javaslatához köti. Ezzel egyetértünk, és szeretnénk megjegyezni, hogy az eltérés az államtitkárokról szóló kinevezésnél van, de ez két szempontból problematikus. Egyfelõl a miniszterelnöki jogkör kifejezett csorbítására irányuló szándék fedezhetõ fel mögötte, másfelõl pedig a jegybanki függetlenség túlságosan egy személyre, a jegybank elnökére fog vonatkozni. A miniszterelnöki jogkör csorbítása abban érhetõ tetten, hogy a miniszterelnök a jövõben csak akkor gyakorolhatná az MNB alelnökei felett kinevezési jogkörét, ha az alelnökké kinevezendõ személyekre a jegybank elnöke tesz javaslatot.
(16.30)
Ilyen javaslat nélkül a miniszterelnök önállóan nem gyakorolhat kinevezési jogkört a Magyar Nemzeti Bank alelnökei felett.
A másik probléma egy kissé bonyolultabban jelentkezik. Teljességgel elfogadott, és mindenki által támogatott az az elv, hogy a Magyar Nemzeti Bank függetlensége biztosított legyen. Ez a függetlenségi igény azonban nem azt jelenti, hogy a jegybank elnöke teljesen független, szuverén, a napi tevékenységében, a monetáris irányításban senkinek nem felelõs személy. Felelõsségét egyfelõl az Országgyûlésnek történõ beszámolás szabályozza, másfelõl pedig a monetáris irányítás elveinek, alapvetõ döntésének vonatkozásában a jegybanktanács. A jegybanktanács tagjai a jegybank elnöke, alelnökei és az alelnökökkel megegyezõ számú külsõ tag. A jegybanktanács tehát, ha jól mûködik a konkrét döntések meghozatalakor korlátozni tudja az elnököt. Ha azonban a jegybanktanácsban többségbe jutnak azok a személyek, akik személyükben függnek az elnöktõl, akkor a jegybanktanács ellenõrzési funkciója megszûnik. Így fennáll a lehetõsége annak, hogy a jegybank elnökének függetlensége korlátlanná válik, ezért a törvényjavaslat ezen része módosítást igényel. A Magyar Szocialista Párt parlamenti frakciója támogatja a Magyar Nemzeti Bank függetlenségét.
Most nézzük meg mire szolgál, és mit jelent a jegybank függetlensége, a jegybanki függetlenségi jogi infrastruktúrája Magyarországon!
Magyarországon a jegybank és a jegybankelnök jogállását és funkcióit a Magyar Nemzeti Bankról szóló, azóta többször módosított '91. évi törvény rögzíti. A jegybanktörvény értelmében a Nemzeti Bank elnöke az Országgyûlésnek beszámolási kötelezettséggel tartozik, ez a 2. §, a Nemzeti Bank pedig a monetáris politikáját, valamint a politika érvényesítésének eszközeit a jegybanktörvény keretei között önállóan alakítja ki. A rendelkezésre álló monetáris politikai, pénz-, és hitelpolitikai eszközökkel támogatja a kormány gazdaságpolitikai programjának megvalósulását. A Nemzeti Bank alapvetõ feladata továbbá a nemzetközi fizetési eszközök belsõ és külsõ vásárlóerejének védelme. A Nemzeti Bank élén a jegybankra háruló feladatok ellátásáért a Nemzeti Bank mûködésének irányításáért felelõs elnök áll, akit 6 éves idõtartamra a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevez ki, illetve ment fel. A Nemzeti Bank legfeljebb öt alelnökét a miniszterelnök javaslatára szintén a köztársasági elnök nevezi ki és menti fel. Legfõbb monetáris politikai irányító szerv a jegybanktanács, amelynek tagjai a Nemzeti Bank elnöke, alelnökei, további személyek, akiket a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök 3 évre nevez ki. Ez utóbbi tagok száma a Nemzeti Bank alelnökeinek számával egyezik meg. A Nemzeti Bank éves monetáris politikai irányelveirõl és a jegybanki politikai eszközeinek módosításáról ideértve az árfolyam-politikai intézkedéseket, a jegybanktanács határozza meg. A jegybanktanács és a jegybank igazgatóságának tagjai a törvény értelmében pártban tisztséget nem viselhetnek, párt nevében vagy érdekében nyilvános közszerepléssel járó tevékenységet nem folytathatnak.
Az alkotmány-elõkészítõ bizottság által az Országgyûléshez benyújtott ötpárti konszenzuson nyugvó új alkotmánykoncepció a Közpénzügyek címû, V. fejezete javaslatokat fogalmaz meg a jegybank és a jegybankelnök jogállásának és alkotmányos státuszának újraszabályozására. A szóban forgó javaslatokat az V. fejezet c) pontja a következõképpen foglalja össze: "Az alkotmányban szabályozni kell a Magyar Nemzeti Bankot, annak jogállást, fõbb feladatait és hatásköreit. A Magyar Nemzeti Bank a Magyar Köztársaság jegybankja, a nemzetgazdaság központi bankja, a jegybank független a kormánytól... A jegybank alapvetõ feladata a nemzetközi fizetõeszköz belsõ és külsõ vásárlóerejének védelme... A Nemzeti Bank elnökének 6 évre történõ kinevezését és beszámolási kötelezettségét illetõen nem indokolt a változtatás, de a szabályokat ki kell egészíteni a bank alelnökeinek megválasztására vonatkozó rendelkezésekkel. A bank elnökéhez a képviselõk kérdést intézhetnek. A bankra vonatkozó szabályokat továbbra is törvényben kell elhelyezni."
Noha az új alkotmánykoncepciónak a jegybankra vonatkozó szakasza még a tervezet többi fejezeténél is homályosabb és szûkszavúbb, annyi egyértelmûen kihámozható belõle, hogy az ötpárti egyezség a jegybankra annak függetlenségének alkotmányos garanciáját igyekszik megteremteni. Az alkotmánytervezet szövege ugyanis, ellentétben a jegybanktörvénnyel, amely a kormány gazdaságpolitikájának támogatását teszi az MNB legfontosabb feladatává, explicit módon állást foglal a jegybank kormánytól való függetlensége mellett. Ez a törekvése elsõ ránézésre összhangban van a nemzetközi szabályozási és gazdaságpolitikai trendekkel. Az elmúlt években egyebek között Új- Zéland, Franciaország, Nagy-Britannia és Spanyolország döntött úgy, hogy nagyobb autonómiával ruházza föl az ország központi bankját.
Az alábbiakban elõször azokat az ökonómiai és politikai érveket veszem szemügyre, amelyeket a jegybank függetlensége mellett szoktak felhozni, majd kísérletet teszek a jegybank és a jegybankelnökök függetlenségével összefüggõ törvényi és alkotmányos garanciák elemzésére, befejezésül a jegybanki függetlenség korlátozása mellett szóló érveket tekintem át.
A jegybanki függetlenség gazdaságtana. A jegybanki függetlenség mértékét egész sor jogi, intézményi, kulturális és személyes tényezõ határozza meg, és ezek egy részét igen nehéz lenne kvantifikálni vagy akár megfigyelhetõvé tenni. Közgazdasági szempontból a jegybanki függetlenség elsõ megközelítésben azt jelenti, hogy a jegybanknak nem- fiskális vagy kvázi-fiskális feladatokat kell ellátnia. A jegybank fiskális vagy kvázi-fiskális feladatai a pénzkibocsátással és az inflációs adóval kapcsolatos állami bevételek összegyûjtésén kívül egyebek között a pénzügyi rendszer nyílt vagy burkolt megadóztatását, szelektív hitelpolitikai irányelvek érvényesítését, az állami devizamonopólium fenntartását, valamint implicit betétbiztosítási rendszerek és bankkonszolidációs programok mûködtetését foglalhatják magukba. A jegybanki függetlenség tehát a szóban forgó fiskális nyûgtõl való szabadságban áll, nem pedig abban, hogy a jegybank mindent megtehet, amihez éppen kedve támad. A jegybank kormányzattól, illetve a költségvetéstõl való függetlenségének az a közgazdasági értelme, hogy egy valóban független jegybank, a ma elfogadott közgazdasági elmélet szerint hatékonyabban képes az árstabilitás, mint végsõ gazdaságpolitikai célkitûzés mellett föllépni, mint egy olyan jegybank, amely a fiskus mindenkori érdekeinek alávetetten, ezeknek az érdekeknek a kiszolgálójaként mûködik.
A jegybanki függetlenség tehát az árstabilitás fenntartására törekvõ monetáris politika alakítására, közbensõ és operatív céljainak meghatározására vonatkozik, vagyis arra, hogy a jegybank akkor is kitarthasson az árstabilitás mint végsõ gazdaságpolitikai célkitûzés mellett, ha ezért rövid távú elõnyöket kell feladni, vagy politikailag nehezen elfogadtatható rövid távú áldozatokat kell hozni. A jegybank függetlensége így például nem azt jelenti, hogy a jegybank, mondjuk, azt csinál a nyereségével, amit akar. A jegybank nyereségének képzésével, felhasználásával kapcsolatos döntések nem feltétlenül a jegybank hatáskörébe tartoznak.
Ebbõl is látható, hogy a jegybank függetlensége minden ellenkezõ értelmû állítás dacára nem azonos a jegybank teljes döntési szabadságával. Ez két ok miatt van így. Egyrészt, mint láttuk, a függetlenség elvileg is csak a monetáris politikának a költségvetési deficit finanszírozási igényeitõl független vitelére vonatkozik; másrészt pedig a törvényben rögzített elvi függetlenség érvényesítésének alkalmanként komoly gyakorlati akadályai vannak. Az MNB például az 1991. évi jegybanktörvény értelmében a központi költségvetésnek egy évnél rövidebb és egy évnél hosszabb lejáratú hiteleket nyújthat.
A törvény eredetileg úgy fogalmazott, hogy egy adott évben a központi költségvetésnek nyújtott hitelek állományának növekedése az év egyetlen napján sem haladhatja meg a központi költségvetés adott évi tervezett bevételeinek 3 százalékát. Ezen a korláton belül azonban a jegybank szabadon döntött. Gyakorlatilag azonban a költségvetés Magyarországon rendszeresen kikényszeríti a jegybanki finanszírozási keret kihasználását. '94-ben pedig - ismét csak a fiskus érdekeivel összhangban - meg kellett emelni magát a keretet is.
De hát egyáltalán mi szükség van a jegybank függetlenségére? Vajon a parlament miért nem tartja fönn magának azt a jogot, hogy a mindenkori fiskális politika alapelveit rögzítõ költségvetési törvény mellett a monetáris politika irányelveit is évrõl évre törvényben szabja meg? Miért korlátozza a parlament a jegybanki függetlenség törvényes garanciáinak megteremtésével a kormányzatnak azt a képességét, hogy az infláció jövõbeli alakulását közvetlenül befolyásolja? Vagy - ez egy másik kézenfekvõ lehetõség lenne - miért nem ruházza a monetáris politika alakításának jogát a fiskális politikáért felelõs Pénzügyminisztériumra? Milyen érvek szólnak a többcentrumú gazdaságpolitikai döntéshozatal mellett?
A jegybank függetlenségének törvényi vagy alkotmányos szavatolása egyfajta önkorlátozást jelent a parlament részérõl. Egyének és közösség mármost sok különbözõ ok miatt korlátozhatják azt a képességüket, hogy a jövõben meghatározott cselekvéseket hajthassanak végre. Az egyik ilyen ok esetében arról van szó, hogy az érintettek azért korlátozzák jövõbeli döntési vagy cselekvési szabadságukat, mert elõre látják, meghatározott, ám elõzetesen nehezen körvonalazható jövõbeli helyzetekben, szenvedélyeik, akaratgyengeségük vagy preferenciáik pálfordulásszerû módosulása miatt hajlamosak lehetnek arra, hogy saját jól felfogott érdekeik vagy jól megfontolt ítéleteik ellenében döntsenek vagy cselekedjenek.
(16.40)
A paradigmatikus példa az efféle önkorlátozásra Odüsszeusz védekezése a szirének csábítása ellen. A kollektív politikai cselekvés világában ebbe a kategóriába tartoznak valószínûleg azok a klauzulák, amelyek az alkotmány módosításához, vagy alkotmányos elõírások megváltoztatásához legalább kétharmados többséget írnak elõ. A kétkamarás törvényhozás egyik procedurális elõnye szintén abban áll, hogy lelassítja a döntéshozatalt, és így intézményesített védelmet nyújt a hirtelen impulzusok hatására hozott döntések ellen.
Az amerikai politikai berendezkedés szerves részét képezõ fékek és egyensúlyok rendszere, amint ezt már Tocqueville is hangsúlyozta, szintén efféle önkorlátozó mechanizmusként mûködik, szavatolja ugyan, hogy a többség mindig érvényesíthesse akaratát, ám egyszersmind arról is gondoskodik, hogy ez sohase következhessék be túlságosan gyorsan. Talán nem véletlen például, hogy az USA-ban - mondjuk Nyugat-Európával ellentétben - sohasem kerül sor egész iparágak demokratikusan jóváhagyott nacionalizációjára majd - meglehetõsen költséges - reprivatizálására.
Másodszor, egyének és csoportok alkalmanként azért döntenek az önkorlátozás mellett, mert tisztában vannak azzal, hogy hajlamosak vagy a szituáció logikájából következõen kénytelenek temporálisan inkonzisztens módon cselekedni.
A jegybanki függetlenség intézményi biztosítékai.
A jegybankok függetlenségét szavatoló törvényi vagy alkotmányos elõírások közül a következõket szeretném megemlíteni. A jegybank formális-jogi függetlensége szempontjából roppant fontos, hogy a vonatkozó törvények értelmében ki dönt a jegybank elnökének kinevezésérõl, felmentésérõl és hivatali idejérõl; hogyan kell feloldani a végrehajtó hatalom és a jegybank közötti konfliktusokat; milyen mértékben és formában vesz részt a jegybank a monetáris és fiskális politika meghatározásában; hogyan festenek a jegybanktörvényben vagy mûködési szabályzatban lefektetett végsõ céljai; milyen törvényes korlátok mellett vehet fel a költségvetés hiteleket a jegybanktól?
Az így értelmezett jegybanki függetlenségnek az egyes dimenziók mentén természetesen számos különbözõ fokozata van. A jegybankelnök hivatali ideje például országonként változik, a világ különbözõ államaiban kevesebb, mint 4 évtõl több mint 8 évig terjed. A jegybankelnököt egyes országokban a jegybanktanács választja, másutt viszont a törvényhozó hatalom, (parlament, király, kongresszus), a kormányzat vagy éppen a kormányzat bizonyos tagjai (a miniszterelnök vagy a pénzügyminiszter) nevezi ki.
A miniszterelnök vagy a pénzügyminiszter által kinevezett jegybankelnökök feltehetõen sokkal kevésbé függetlenek, mint azok, akiket a jegybanktanács választ meg. Azokban az országokban, amelyekben kettõs végrehajtó hatalom van, a jegybank függetlenségéhez nagyban hozzájárul, ha a jegybankelnököt nem a miniszterelnök, hanem mondjuk a köztársasági elnök nevezi ki. Ugyanígy: a jogilag leginkább független jegybankok mûködésüket szabályozó elõírások értelmében egyedül felelnek a monetáris politika alakításáért, a kevésbé független jegybankok csupán közremûködnek ebben.
Hasonlóképpen: formális-jogi szempontból azok a jegybankok a legfüggetlenebbek, amelyeknek az árstabilitás megõrzése az egyetlen és legfõbb törvényes vagy alkotmányos kötelességük, és ha ez a törekvésük összeütközésbe kerül a fiskális politika céljaival, akkor szabadon dönthetnek arról, hogy miképpen cselekszenek. A legkevésbé független jegybankok mûködését szabályozó törvényekben vagy elõ sem fordul az árstabilitás megõrzése, mint követendõ cél, vagy csupán más gazdaságpolitikai célokkal együtt említõdik meg.
Hasonlóképpen a leginkább független jegybankok maguk szabják meg, hogy a költségvetés vagy a kormányzat milyen kondíciók mellett juthat jegybanki hitelekhez. Az egy fokkal kevésbé független jegybankok számára törvény rögzíti ezeket a kondíciókat. A jegybankok egy harmadik - még kevésbé független - csoportja esetében a kormányzat és a jegybank közötti tárgyalások, a legkevésbé független jegybankoknál pedig a költségvetés finanszírozási szükségletei döntenek a szóban forgó kondíciókról. Végül, a törvényi elõírások gyakran valamiféle felsõ korlátot igyekeznek megszabni a jegybank által a költségvetésnek nyújtható hitelek számára. A legfüggetlenebb jegybankok esetében ezt a felsõ korlátot abszolút összegben határozzák meg, a kevésbé független jegybankoknál a költségvetési hitelek a jegybank passzíváinak meghatározott százalékára rúghatnak, még kevésbé független jegybankoknál az efféle hitelek legföljebb a költségvetés bevételeinek meghatározott százalékát tehetik ki, a legkevésbé független jegybankoknál pedig a költségvetésnek nyújtható hitelek felsõ korlátját a költségvetés kiadásainak százalékában határozzák meg.
A felsoroltakhoz hasonló dimenziók és kritériumok felhasználásával olyan mérõszámot állíthatunk elõ, amelynek alapján formális-jogi függetlenségük szerint rangsorolhatjuk az egyes országok jegybankjait. A törvények betûje által szavatolt jegybanki függetlenség mellett legalább ilyen fontos azonban a jegybank ténylegesen érvényesülõ függetlensége. Ha egy országban az a hagyomány alakult ki - Magyarországon például mutatnak bizonyos jelek erre -, hogy a jegybankelnök, noha kinevezése hosszabb idõre szól, kormányváltáskor benyújtja a lemondását (Argentínában a jegybankelnökök a pénzügyminiszterekkel együtt jönnek-mennek), akkor a jegybank formális- jogi függetlensége nagy valószínûséggel csorbát szenved, és a tényleges függetlenség elmarad a törvények által szavatolt függetlenségtõl.
A jegybank jogi-formális és tényleges függetlensége praktikus szempontból tehát azért lényeges, mert minden jel arra mutat, hogy ez az egyik elõfeltétele az árstabilitás megteremtésének. Láttuk azonban, hogy a szavahihetõségi problémákat - és az infláció letörésének problémája ilyen - elvileg úgy is mérsékelni lehet, hogy megkötjük a döntéshozó kezét, azaz stabil és állandó szabályok követésére kényszerítjük. A pénzkínálat növelésére vonatozó monetarista elõírások esetében errõl van szó, de bizonyos fokig ilyen hatása azoknak az árfolyamrendszereknek is, ilyen például a jelenleg Magyarországon érvényben lévõ kúszó leértékelés rendszere, amelyek a hazai fizetõeszköz árfolyamát valamilyen stabil devizához, devizakosárhoz kötik. A két megoldás azonban itt is összefügg egymással: empirikus tapasztalatok azt mutatják, hogy a szóban forgó devizák stabilitásánál az átlagnál függetlenebb jegybankok õrködnek. A stabil és állandó szabályok alkalmazásával szemben a legkomolyabb ellenérv az, hogy az efféle szabályok igen könnyen merevvé válnak, és az optimális alkalmazkodás gátjai lehetnek, amikor rugalmas választ kellene adni elõre nem látható gazdasági sokkok vagy a külsõ körülményekben bekövetkezett változások következményeire.
A jegybanki függetlenség intézményi szavatolása mögött sokszor politikai számítások húzódnak meg. A politikusok számára, erre számtalan példát nyújt a Fed és az amerikai képviselõház közti kapcsolat története, igen kényelmes megoldás a független jegybankot és a jegybankelnököt bûnbakként használni, ha a gazdaság teljesítménye elmarad a várakozástól.
A jegybanki függetlenség igen szorosan összefügg a jegybank által követett monetáris politika jellegével. A független jegybankok és jegybankelnökök hajlamosak konzervatívabb, azaz kevésbé aktivista gazdaságpolitikát képviselni, mint a kormány vagy a parlament szigorúbb ellenõrzése alatt álló társaik. A temporális inkonzisztencia jelenlétébõl fakadó szavahihetõségi problémák megoldásához a jegybanki függetlenség azzal is hozzájárul, hogy segít megteremteni az rstabilitás fenntartásán következetesen õrködõ jegybank reputációját, amennyiben az efféle reputáció a jegybank múltbeli teljesítményein és gazdaságpolitikai elveinek határozott érvényesítésén alapszik. Ez a reputáció aztán olyan bizalmi tõkét jelent, amelyrõl mindenki tudja, hogy a bank elveszítené, ha megszegné az ígéreteit. A szóban forgó reputáció kiépülése hosszú tanulási folyamat eredménye, amely gyorsabb vagy lassabb lehet például attól függõen, hogy milyen rövid vagy hosszú idõszakra terjed ki a nagyközönség emlékezete. Ha az állampolgárok gyorsan felejtenek, akkor viszonylag könnyû reputációt építeni, ha viszont a múltban követett gazdaságpolitikai gyakorlat cikcakkjai sokáig megmaradnak a választók emlékezetében, akkor az árstabilitás fenntartásán õrködõ jegybank reputációját tovább tart kialakítani.
A populista kisértésnek ellenállni képtelen alkotmánybíróságok gazdasági szerepvállalásának következményeit ismerjük Latin-Amerika háború utáni gazdaságtörténetébõl és nyilvánvalóan arra sincs semmiféle garancia, hogy független jegybankok vagy jegybankelnökök egyedül vagy szövetségben más érdekcsoportokkal nem kezdenek saját gazdaságpolitikai vagy éppen politikai programjuk megvalósításába. Annál is inkább fennáll ez a lehetõség, mert a jegybanknak az esetleges külsõ gazdasági sokkokra való rugalmas reagálás érdekében gyakran egyszerre kell mérlegelnie az infláció elleni harc és a gazdasági növekedés élénkítése, a munkanélküliség csökkentése szempontjait és a döntés itt jobbára csak gazdaságpolitikai szemmérték és arányérzék dolga.
Nincsenek ugyanis olyan elméleti eredmények, amelyek egyértelmû útmutatást adnának a két szempontrendszer optimális elegyítésének meghatározásához. A mechanikus szabályokhoz mereven ragaszkodó jegybank ilyenkor feleslegesen növelné a munkanélküliséget és ezzel hibát követne el.
A fenti probléma, a "Ki õrzi az õrzõket?" vagy "Ki ellenõrzi az ellenõrt?" jellegû problémák osztályába tartozik. Egész egyszerûen arról van szó, hogy a kollektív önkorlátozást megtestesítõ törvényi vagy alkotmányos garanciákkal körülbástyázott intézmények maguk is ki vannak téve azoknak a kísértéseknek és azoknak a korrózív hatásoknak, amelyek kiküszöbölése vagy enyhítése érdekében megszülettek.
(16.50)
Ebbõl viszont az következik, hogy igen körültekintõen kell eljárnunk, amikor arról döntünk, hogy milyen mértékben adunk szabadkezet azoknak, akiket - az Odüsszeusz-metafórához visszatérve - arra kérünk, hogy kezüket megkötve védjenek meg bennünket önmagunktól. Kevésbé elvontan és drámaian fogalmazva a kérdés az, hogyan védekezhetünk a jegybank függetlenségének nem szándékolt mellékhatásai ellen. A jegybanki függetlenség elvét egyébként nincs okunk elvetni; vagyis ha úgy véljük, hogy a szóban forgó gazdaságpolitikai elv alkalmazásának elõnyei globálisan túlsúlyban vannak, nem szándékolt káros mellékhatásokkal szemben, akkor csak olyan megoldások jöhetnek szóba, amelyek további fékekkel és ellensúlyokkal egészítik ki a fékek és ellensúlyok létezõ rendszerét.
Praktikusan ez azt jelenti, a független jegybank esetleges gazdaságpolitikai ámokfutásának úgy lehet elejét venni, hogy olyan jogi intézményi környezetet teremtünk, amely szavatolja a jegybank elszámoltathatóságát, és mûködésének átláthatóságát. A jegybanki függetlenség korlátainak interpretációja szempontjából paradigmaértékûnek látszik például az a törvény, amely az 1980-as évek vége óta Új-Zélandon szabályozza a jegybank - Reserve Bank of New Zealand - mûködését. A jegybanki törvény itt konkrét inflációs célkitûzések meghatározását írja elõ a jegybank számára. Ezekrõl a célkitûzésekrõl a jegybank elnöke és a pénzügyminiszter állapodik meg egymással. És a megállapodásukat nyilvános egyezményben rögzítik. A jegybanknak a törvény értelmében félévenként nyilvánosságra kell hozni monetáris politikai szándékait, és a meghirdetett céloktól való eltérés nyilvános vizsgálat és vita során kell megvédelmeznie.
Ráadásul a jegybank elnöke személyesen - gyakorlatilag: állásával - felel a monetáris politika célkitûzésének megvalósításáért. A jegybank függetlenségét hasonló szellemben korlátozhatná egy olyan törvényi vagy alkotmányos elõírás is, amely megengedné, mondjuk a jegybank elnöke "politikai" vagy "gazdaságpolitikai alkalmatlanság" címén történõ fölmentését, ám ezt valamilyen minõsített, például kétharmados parlamenti többség szavazatához kötné.
A törvényjavaslattal kapcsolatban nemcsak azok a problémák merülnek fel, amelyeket a törvényjavaslat tartalmaz, hanem azok is, amelyek valamilyen okból nem kerültek be a törvényjavaslatba, de amelyeket a jegybank mûködésének tapasztalatai alapján feltétlenül rendezni kellett volna. A Nemzeti Bank-törvény 84. §-ának (1) bekezdése szerint az MNB-nek el kell idegeníteni azon gazdasági társaságban meglévõ részesedését, amelyek devizajogszabályok alkalmazásában belföldinek tekintendõk, illetõleg ilyen gazdasági társaságban részesedést nem szerezhet.
A Nemzeti Bank azonban nem idegenítette el a CIB Bankban meglévõ tulajdoni hányadát, valamint a bankban megszerzett közvetett tulajdonát. Ez utóbbi esetben a jogi helyzet teljesen világos, a Magyar Nemzeti Bank nem rendelkezhet még közvetett tulajdonnal sem ebben a pénzintézetben. A CIB Bank esetében a tulajdoni részesedés jogszerûségét azzal szokás alátámasztani, hogy ez egy off-shore bank, így a devizajogszabályok alkalmazásában nem tekinthetõ belföldinek. Ez az indoklás két szempontból sem állja meg a helyét.
Az elsõ szempont etikai. Sehol a világon nem ismert olyan jegybank, amely úgynevezett off-shore bankot tulajdonol. A nemzetközi pénzvilág mérvadó személyiségei meglehetõsen furcsállják, hogy a Magyar Nemzeti Bank ilyen vállalkozásban jelentõs tulajdonrésszel rendelkezik.
A másik szempont jogi, mivel a magyar jogi szabályozás, a társasági adóról szóló törvénnyel pontosan meghatározott off-shore tevékenységet folytató gazdasági társaságok lehetõségét, úgy az alapításra, mint a mûködésre vonatkozóan. A CIB Bank tevékenységében nem felel meg az off- shore cégekkel szemben támasztott jogszabályi feltételeknek - tudniillik: a Magyar Köztársaság területén végzi tevékenységét, hitelez, betétet gyûjt és a többi - ezért hibás az a jogi álláspont, amely a CIB Bankot off-shore cégként kívánja meghatározni.
Mivel tehát a CIB Bank nem off-shore cég, így a Magyar Szocialista Párt parlamenti frakciója módosító indítványt ad be, amelynek célja, hogy a Magyar Nemzeti Bank a küldöttgyûlésén, közgyûlésén értékesítsen ezen részesedését.
Összefoglalva tehát a törvényjavaslat egészét, az állapítható meg, hogy a javaslatban foglaltak kisebb módosítással támogatandók, de a Magyar Nemzeti Bank profiltisztítását tovább kell vinni annál, mint ami a törvényjavaslatban szerepel. A Szocialista Párt parlamenti frakciója támogatja a törvény általános vitáját. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)