DR. SURJÁN LÁSZLÓ (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Költségvetési vitáinknak bizonyos értelemben vannak sémái. Az ellenzék elmondja, hogy semmire sem elég ez a pénz, amely itt van, így mûködésképtelenné válik az ország, kormánypárti képviselõtársaim pedig elmondják, hogy nehéz körülmények között ez a létezõ legjobb költségvetés. Volna egy másik séma is: az ellenzék elõszeretettel fölsorolja azokat az igényeket, amelyeket a társadalom a költségvetéssel szemben megfogalmaz, érez, ezeket számon kéri, kormánypárti képviselõtársaim pedig elismerik, hogy ezek az igények valamennyien jogosak, de most nincs rá mód, és ha most elviseljük a megszorításokat, akkor majd ki fog törni a bõség, és majd meg lehet valósítani minden szép vágyat.
Megpróbálok kitörni ezekbõl a sémákból, bár nagyon nehéz, és néhány kérdést teszek föl, amelyre keresem a választ. Az egyik ilyen kérdés: megfelel-e a költségvetés a lakossági elvárásoknak? A másik kérdés, hogy megfelel-e a költségvetés az ország hosszú távú érdekeinek? A harmadik kérdés lehetne az, hogy mûködõképessé teszi-e a megroggyanó mûködõképességû országot ez a költségvetés, s a negyedik, kicsit talán filozófiai kérdéskör: igazságosabb és testvériesebb lesz-e Magyarország, ha ez a költségvetés megvalósul?
A lakossági elvárások nagyon sok módon megközelíthetõk, a nagyon konkrét, képviselõkhöz érkezõ levelektõl kezdve az átfogó, tudományos igényû szociológiai elemzésekig. Én bevallom, hogy kicsit önkényesen két olyan elvárást fogalmazok meg, illetve hozok ide a tisztelt Ház elé, amelyet fontosnak tartok. Az egyik az életszínvonal növekedése iránti közismert igény, a másik a közbiztonság iránti közismert igény.
Ha valamiben van széles körû egyetértés a magyar társadalomban, az az, hogy nehezen viseli el a növekvõ jövedelemkülönbségeket. Tehát nemcsak amiatt panaszkodik, hogy az õ életszínvonala stagnál vagy romlik, hanem kifejezetten rossz hangulatot kelt a jövedelemollónak a nagyfokú tágulása. Jogos vagy jogtalan ez a társadalmi érzés, ezen lehet vitatkozni. Az biztos, hogy egy olyan évtizedsorozat áll mögöttünk, amelyben nagyon összeszorított volt a magyar társadalom jövedelemszerkezete, s az emberek úgy nõttek föl, hogy ezt természetesnek vették. Valószínû, sõt biztos, hogy egy piacgazdaságban szélesebbre kell nyíljék az olló, de nagy különbség van a között, hogy egyesek fölfele, mások lefele mennek, vagy mindenki fölfele megy, csak egyesek gyorsabban, mások lassabban.
Úgy érzem, hogy e tekintetben az a személyi jövedelemadó megközelítés, ami itt történt, nem a legszerencsésebb üzenet a társadalom számára, hiszen sokkal nagyobb mértékben csökkent a progresszivitása az adónak, és ezt a társadalmi igazságosságérzést nem szolgálja ki az a csomag, amely a '97-es költségvetést meghatározza. Fékezõdik-e a fogyasztói árindex, kérdezhetjük, sõt nagyon sok szép adatot kaptunk arról, hogy ha hónapos bontásokban nézzük a dolgokat, akkor egy komoly fékezõdés figyelhetõ meg.
Két kellemetlen kis kérdést teszek föl mindössze ezzel kapcsolatban: milyen szerepe van ebben annak, hogy az energiaár-emelést átnyomtuk a következõ évre, hogy fog ott kihatni, és mi is lesz a helyzet a gyógyszerek árával? Itt egy érdekes ellentmondásra vagyok kénytelen fölhívni a figyelmet. A gyógyszerek térítési díja jövõre legfeljebb 18 százalékkal emelkedhet, jelentette ki a tárca egyik vezetõje, és a gyógyszerár-támogatási rendszer átalakítását azért ellenezte, mert ez felborítaná a mostan kialakult áralku rendszerét. Az ellentmondás, amire rá akarok mutatni, az az, hogy a kormány programjában, tehát nem valamelyik párt programjában, hanem a kormány programjában szerepelt a gyógyszerfinanszírozási rendszer gyökeres átalakításának a terve. Ilyen értelemben tehát most a kialakult áralku nem ütközhet egy kormányprogramba.
Úgy érzem tehát, hogy súlyos kételyek merülnek fel. Való igaz, a kormány nem ígérte az életszínvonal növekedését jövõre, csak azt ígérte, hogy nem romlik tovább.
Közbiztonság. Minden családban van károsult úgyszólván valamilyen szempontból, aki szembetalálkozott közbiztonságunk ingatag dolgával. Veszélyben vannak a lakások. Az autókat nem is említem, mert mondhatjuk azt, hogy az a társadalomnak csak egyik rétegét érinti, de azért az elgondolkoztató, hogy egyre nehezebb biztosítást kötni az autólopások ellen. De veszélyben vannak már a járókelõk is. Ha valaki egyedül marad egy villamosmegállóban, könnyen elveszítheti, mondjuk, egy hölgy, a kis táskáját, benne esetleg havi fizetését. Ugyanakkor az is igaz, hogy túl nagy nyilvánosságot, túl - nem tudom, hogy túl - nagy nyilvánosságot kapnak a kirívó esetek, és ez mintegy sugallja a társadalomban a közbiztonság hiányát. Csak hát az emberek nem a statisztika alapján ítélik meg a saját helyzetüket, hanem a tényleges tapasztalataik alapján.
A költségvetésben látni jó elemeket a rendõrség jövõ évi ellátásával kapcsolatban, és látni rosszakat is. Én nem vagyok ennek a kérdésnek avatott szakértõje, de arra fölfigyeltem, hogy az ORFK kiadásai csökkennek, tehát az Országos Rendõr-fõkapitányságé, de ez lehet átcsoportosítás. A budapestié például növekszik. Igaz, hogy ez a növekedés mindössze két tocsiknyi, és a felhalmozás - ami nyilván jelentõs azért, hogy mennyire tud megerõsödni technikailag egy szervezet - a budapesti rendõrkapitányság esetén mindössze egy fél tocsiknyi összeg. Nincs létszámnövekedés a költségvetési tervben, megemlítve még a következõ éveket, a megyei rendõrkapitányságokon. Ez sem hiszem, hogy szerencsés, bár nagyon kevesen választják ezt a pályát.
Következtetésem elsõ kérdésemmel kapcsolatban az, hogy ez a költségvetés valójában nem felel meg a lakossági elvárásoknak.
Megfelel-e ez a költségvetés a hosszú távú érdekeknek? Ezt azért akarom idehozni, mert persze az a legkönnyebb felelet, hogy igen, a rövid távú elvárásokat technikai, konkrét gazdasági, kõkemény korlátok megakadályozzák. Nem lehet kielégíteni õket, de a hosszú távú érdekek elõtérbe kerülnek. Most itt elválik egy kicsit, itt is elválik az ellenzék és a kormánypárt szemlélete. Ugyanis azt gondolom, hogy más az a hosszú távú érdekre való hivatkozás, amely azt mondja, hogy az a hosszú távú érdek, hogy megerõsödjék a gazdaság, és akkor majd megoldjuk a problémákat, és mások azok a gondok, amiket mi, ellenzékiek föl kívánunk vetni mint a nemzet hosszú távon súlyos problémáit, és azt szeretnénk látni, hogy a költségvetés legalább igyekszik ezeket mérsékelni, vagy valamelyest jobb helyzetbe hozni.
Tehát mik is azok a hosszú távú érdekek, amiket, szintén - vállalom, hogy bizonyos értelemben önkényesen - említek meg? Azt hiszem, hogy az érdekeink között mindenképpen szerepel az, hogy legyünk, zárójelben úgy írtam a kis jegyzetembe, hogy többen legyünk, tehát népesedési kérdésünk. E tekintetben egy nagyon kiábrándító mondat található a költségvetés általános indoklási részében, s engedjék meg, kedves képviselõtársaim, hogy ezt fölolvassam. "A népesség 1997-ben várhatóan mintegy 30-35 ezer fõvel csökken. A termékenységi és halandósági folyamatokban a kedvezõtlen tendenciák fennmaradnak. A fiatalok gyermekvállalási hajlandóságát az életpálya-kilátás, a munkahelyszerzés, a jövedelmi perspektíva határozza meg, amelyben érdemi változásra rövid távon nem lehet számítani."
(9.20)
Úgy gondolom, kedves képviselõtársaim, hogy ez egy tiszta és világos beszéd, csak éppen nagyon elszomorító. És nem szabad így belenyugodni ezekbe a kérdésekbe, hanem nagyon határozottan meg kell tenni legalább azt a keveset, amit meg tudunk tenni ilyen ügyekben. Érdeke a nemzetnek nemcsak az a puszta lét, hogy legyünk vagy többen legyünk, hanem az is, hogy tudásban, erkölcsben többek legyünk.
Ugyanakkor a közoktatás nem szerepel a prioritásai között, csak a felsõoktatás van kiemelve, és itt 23 százalékos az emelkedés - már itt a vitában említettük, hogy a honvédelemnél is van egy inflációs szinten tartás - , ha a prioritásnak számító felsõoktatás 23 százalékos emelkedését nézem, akkor ez - ha elfogadom a kormányzati jóslatot - se lehet 3 százaléknál nagyobb prioritás, nem hiszem, hogy szabad prioritásnak tekinteni egy 3 százalékos lépést.
Természetesen hiába leszünk okosak és erkölcsösek, ha betegek leszünk. Az egészségügy viszont nem szerepel a prioritások között, és mai nap hírei, az elmúlt hetek vagy órák, napok - akármilyen idõdimenziót veszek - hírei egyértelmûen mutatják, hogy ezen a téren kitört a káosz. Kitört a káosz, és ide kapcsolom a harmadik kérdésemet: mûködõképes-e az ország? Ha az adósok ellehetetlenültek - és ezek az adósok a kórházak -, ha a hitelezõk elkezdik lezárni a kapukat, akkor ez nem mûködõképes rendszer. És mitõl nem mûködõképes? Van egy legalább 7, esetleg 10 milliárdos elmaradás a kórház- finanszírozásban, és akkor megszavaztatik egy 2 milliárdos konszolidációs lépés. Evvel piacgazdaságban nem lehet kielégíteni az igényeket, és ebbõl adódik az a mûködést komolyan veszélyeztetõ helyzet, amely ma a kórházakban kialakult, és ebbõl az következik, hogy az ország - legalábbis e tekintetben - kezd mûködésképtelenné válni.
A biztonságot szeretném - visszatérve most már a hosszú távú érdekekhez - még egy szempontból megemlíteni. Nemcsak a közbiztonság kérdése. Biztonság egy politikai stabilitás, biztonsági tényezõ egy szociális biztonság is, és biztonság természetesen a szorosabb értelemben vett bel- és külbiztonság. Nagyon hosszan lehetne mindezeket a kérdéseket taglalni. Én nem kívánok most ebbe belemenni. Hallottunk az elõbb egy alapos hozzászólást a hadsereg kérdéseivel kapcsolatban, és hallottunk egy hírt nemrégiben, hogy a létszámleépítést évekre elõre teljesítette a hadsereg. Mi lesz veled, hadsereg - tehetjük fel a kérdést -, repülõgép-vásárlások és alacsony fizetések között vergõdve? Azt gondolom, hogy persze hogy nem a hadsereg védi meg az ország határait egyedül, hanem egy erõteljes és mûködõképes külpolitika, de azért azt hiszem, hogy látszathadsereget nem érdemes fönntartani. Akkor vagy menjünk abba az állapotba, hogy nem kell hadsereg egyáltalán, spóroljuk meg a maradék milliárdokat is, vagy pedig amink van, azt tegyük olyanná, hogy arra azért hivatkozni mindenképpen lehessen.
Végezetül említettem, hogy kissé filozofikusnak tûnõ kérdést teszek fel: igazságosabb vagy testvériesebb lesz-e a világ, ha ez a költségvetés megvalósul? Mégis elég konkrétnak tûnik majd, amit itt mondani akarok. A költségvetésben eddig évek óta szerepelt egy tétel: a nem biztosítottak utáni átalány, amelyet a költségvetés átadott a társadalombiztosításnak. Ez 12 milliárd. Ez kimaradt ebbõl a költségvetésbõl, mert a kormány meg akarta szüntetni a biztosítást az egészségügy területén. Az elmúlt hetek vitájában azonban egy jelentõs visszatáncolás történt: megmaradt a biztosítási rendszer.
Illõ tisztelettel hívom fel államtitkár úr figyelmét, hogy alkotmányos problémák fognak elõállni, ha ez a 12 milliárdos átalány nem kerül vissza a költségvetésbe. Azt hiszem, nem ellenzéki feladat ezt technikailag megoldani, de az, hogy fölhívjam a figyelmet rá, az mindenképpen kötelességem.
A terhesgondozásra fordított pénzek összege évek óta változatlan. Itt az a kérdés merül fel, hogy a csökkenõ születésszám az kipótolja-e a növekvõ költségeket. Az az érzésünk, hogy nem pótolja ki ezt a tételt, célszerû lenne növelni.
Családipótlék-emelkedés. Azért az, ami be van tervezve, az is a bizonyos 800 milliós sikerdíj összege, emelkedése. Most, ha a személyi jövedelemadónál lemondott a kormányzó erõ arról, hogy érvényesítse ott a gyermekkedvezményt, és ígéret hangzott el, hogy onnan 7,5 milliárd - ha jól emlékszem a számra - átmegy a családi pótlékra, akkor el tudjuk érni ezt a 11 tocsiknyi emelkedést legjobb esetben, azt gondolom, hogy ez igazán méltatlan a kialakult helyzetben. Mert igazságos lehet-e az a világ, ahol a gyermekteleneknek 15 százaléka, de a három- és többgyermekeseknek 45 százaléka a legszegényebb 10 százalékába tartozik a magyar társadalomnak? Tehát még egyszer, ha a magyar társadalmat jövedelmek szerint 10 egyenlõ részre osztjuk, ebben a legszegényebb 10 százalékban a gyermekteleneknek csak kis része, 14 százaléka, a három- és többgyermekeseknek viszont majdnem fele található. Nyilvánvaló, hogy a régi tétel áll. Ezt a tételt nem ez a kormány hozta létre, nem is az elõzõ, már a '70-es években elkezdõdött, a '80-as években kialakult, hogy Magyarországon a szegénység és gazdagság dolgában a gyerekszám a meghatározó.
Testvéries lehet-e az a világ, ahol arra a jelenségre, hogy a munkajövedelmek az elmúlt idõszakban 30 százalékban vesztettek értékükbõl, és a társadalmi jövedelmek csak 12 százalékban vesztettek értékükbõl, a politika úgy reagál, hogy a társadalmi jövedelmeket csökkenti? Ha az arányát csökkentené, és a munkajövedelmek nõnének, és ily módon jönne létre a munkajövedelmek és a társadalmi jövedelmek között - tehát különféle szociális segélyeket értünk ezen - egy jobb arány, ennek nagyon tudnék örülni. De bérpolitikát természetesen régi értelemben nem lehet folytatni, új értelemben pedig nincs.
Támogatható-e egy olyan gazdaságpolitika, amely abból indul ki, hogy a szegénységet el kell viselni, hogy a gazdaságnak késõbb jobb legyen? Nem hisz a magyar társadalom abban, hogy ez a jobb lét nem a gazdaság vezetõ szereplõinek szól, hanem neki szól. Ha hinne, akkor zokszó nélkül viselné a terheket. Ez a hit és a bizalom hiányzik, és ez a költségvetés nem gyõzött meg minket, ellenzékieket arról, hogy valóban a társadalom érdekét fogja szolgálni a gazdasági növekedés, ha egyszer megindul.
Gondolom, nem jelent meglepetést, ha elmondom, hogy az ellenzék, a Kereszténydemokrata Néppárt nem fogja megszavazni ezt a költségvetést, hiszen ez a táncrendbe beletartozik. Ellenzék nem vállalhat felelõsséget a végrehajtásért, nem is adja támogatását. Ennek ellenére úgy érzem, lehetett volna és kellett volna egy olyan költségvetést benyújtani, amelynek sokkal több elemét fogadhatnánk örömmel, és higgyék el, meg is tennénk, ha jó lelkiismerettel tehetnénk. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokban.)