JUHÁSZ PÁL (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Elnézést, képviselõtársaim, a velem született öntudattúltengéssel én természetesen azokról az általános kérdésekrõl fogok beszélni, amelyek a költségvetés mögött vannak, ugye, az aggódás és remény költségvetése mögött, ahogy többé-kevésbé minden költségvetés az - ez most eléggé világosan.
Nos, ebben a dologban három - általános kérdésekrõl beszélvén -, három részkört szeretnék kiemelni. Egyrészt, hogy mi az a helyzet, mik azok a folyamatok, melyek azok a gazdaságpolitikák, amelyeknek a kifejezõdése, egy állomásának kifejezõdése ez a költségvetés. Másrészt micsoda teljes zûrzavar van itt a kommentárok, védõ és kritizáló kommentárok mögött egyaránt nagyon gyakran - egyszerûen abból fakadóan, hogy a mi politikai nyelvezetünk, gazdaságpolitikai nyelvezetünk valami meseszinten ragadt meg, és elég nehéz egzaktan beszélni, egzaktan használni az ott lévõ fogalmakat. Harmadrészt pedig szeretnék néhány példát mutatni a dilemmákról, azzal, hogy magyar folyamatokat és helyzeteket, külhoniakat hasonlítok össze és azzal, hogy mi a fenét lehet akkor most csinálnunk. (A képviselõ úr az odakészített pohár vizet issza. Demeter képviselõ úr közbeszól: Fenékig! - Derültség.) Ilyen kora hajnalban borzasztóan ki vagyok száradva, és még rá se gyújthatok itt fent, úgyhogy mindenféle bajom lesz addig, amíg itt állok. Remélem, túl leszünk rajta mindenféle baleset nélkül.
Szóval itt rettentõ nyomasztó folyamatok vannak. Állandóan elfelejtjük közben, hogy az ország átesett '91-'92-ben a legnagyobb gazdasági válságon, amely statisztikailag követhetõ a magyar válságok közül. Talán az elsõ világháború végén lehetett hozzá hasonló, csak nagyon nehéz összemérni a különbözõ statisztikákat, amelynek következtében végül is, mikor már a zuhanás abbamaradt, már némi kapaszkodás volt, még mindig 20 százalékkal alatta voltak az ország jövedelmei, mint kell.
Mindig úgy csinálunk, mintha elvekrõl lenne szó, amikor a magunkkal görgetett adósságok kérdésérõl van igazából szó, és ami ma megjelenik a költségvetésben, hogy menthetetlenül az államhatóság által beszedett pénzeknek majd 10 százaléka adósságszolgálatra megy, egyszerûen egy determináció, nem lehet vele mit csinálni. Állandóan elfelejtkezünk arról, hogy egy óriási strukturális válságon megyünk át, amely strukturális válságot nemcsak azért éljük át, mert véget ért a világháború, a kelet-nyugati munkamegosztás átrendezõdött, hanem azért is, mert a világ, s ezen belül Európa is egy nagyon kegyetlen strukturális válságban van, átértékelõdött az emberi munka, a tudás, átértékelõdtek az eszközök, a természeti erõforrások. Ilyen átértékelõdés közben bizony a magyar vagyon, beépített vagyon nagyon erõsen értékét vesztette. Legalább 40 százalékát, tehát egy nagyobb részét elvesztette a magyar nemzeti vagyon egyszerûen az átértékelõdés közben.
Elfelejtjük, hogy olyan demográfiai folyamatok vannak Magyarországon nagyon mélyen beágyazva, minimum a '70-es évek közepéig visszanyúlóan, de egyesek még jobban visszanyúlva, amelyeknek rengeteg kínos következménye van. Ugye, itt nagyon gyakran volt arról szó, hogy a termékenységi mutatók, plusz a kormegoszlás aszimmetriái milyen kellemetlen következtetéseket hoznak a természetes szaporodás és fogyás mutatóiba. Mintha jelen folyamat lenne, úgy máig beszélünk a falvakból való elmenés folyamatáról, ami valójában a '60-'70- es években volt, de a demográfiai hatása teljes erõvel ma következik be. Egyszerûen azzal, olyan településekkel, ahol szinte nincs gyerek, és olyan településekkel, ahol relatív baby-boom van. És fõképpen az ebbõl fakadó tájvédelmi, mezõgazdaság-fenntartási, humán erõforrásbeli mindenféle gondokkal, amik ebbõl a teljesen összezavarodott demográfiai szerkezetbõl adódnak.
Tudjuk, hogy egészen '93-ig a fajlagos betegségi mutatók romlottak Magyarországon, és azóta sem javultak. Tehát a fajlagos betegségi mutatók épp olyan rosszak, ahogy elérték a '93-as mélypontjukat. És így tovább, és így tovább. Tehát amikkel szembe kell néznünk, az egyszerre az, hogy ki kell alakítunk egy teljesen új kezelési rendjét a dolgoknak, egy új gondolkodásmódot, s mindezt olyankor kell kialakítanunk, amikor az államcsõd szinte állandó fenyegetésként ott volt a hátunk mögött, és igaziból még ma se mondhatjuk el, hogy teljesen elmúlt.
(9.50)
Az államcsõd fenyegetõ rémeivel kellett kezdeni az Antall-kormánynak, az államcsõd fenyegetõ rémével kellett kezdeni a Horn-kormánynak. Ha ezeket úgy kiiktatjuk a képbõl, akkor nagyon méltatlanok vagyunk azokkal, akik abba a szerencsés vagy kínos helyzetbe kerültek, hogy dönteniük kell mindenféle helyzet ellenére.
Mivel ugyanakkor egy rendszerváltás volt, új politikai eszmék jöttek elõtérbe, menthetetlenül kialakult az a helyzet, hogy a társadalom és a politizáló csoportok jelentõs része is igazából azt várták az új rendszertõl, hogy valósítsa meg azt a szocializmust, amit a kommunisták nem tudtak megvalósítani.
Ugyanakkor a rendszerváltás új erõi egyáltalán nem a szocializmust akarták megvalósítani, hanem egy új társadalmi rendet, amelyik ugyan választ ad azon problémák egy részére, amelyre a szocializmus választ tud adni, de másképp, más elvek szerint, és nyilvánvaló mind a kettõ, ha tud is, csak hosszú történelmi folyamatban, és nem azonnal. Oly mértékig áthatotta a politikai erõket ez a feszültség, hogy az emberek azt várták tõlünk, és õk is azt várták maguktól, hogy megvalósítsák a szocializmust épp a szocializmus ellenfelei, hogy ettõl lehetetlen skrizoféniába kerültek, rendkívül gyerekes politikai színkép alakult ki.
Most egészen közelrõl. Az a bizonyos konszolidációs csomag, amely kezdõdött az 1994. éves pótköltségvetéssel, az úgynevezett Bokros-csomagban kapott teátrális és nagyon jól megjelenített színt. Az többé-kevésbé elkerülhetetlen volt, és nem azért, mint amit a különbözõ filozófiák hozzáfûznek.
Egyszerûen azért, mert a magyar állam, miután elõször 1985/86-ban, utána 1993/94-ben - finoman szólva - függetlenítette magát a Nemzetközi Valutaalappal kötött egyezségekkel, és megintcsak ráállt a könnyebb ellenállás irányára, hogy növelje adósságait. Olyanfajta bizalmi válság indult meg a magyar állam ellen, mint amelyik - hogy mondjam - úriembernek nem tekinthetõ politikusok által vezetett állam, amely elmegy mindig a könnyebb ellenállás felé, hogy egyszerûen a források rettentõen megdrágultak. Tehát az újabb eladósodás csak nagyon rossz feltételekkel volt lehetséges.
Abban az esetben nem fiolozófia kérdése, hogy valaki konszolidációt játszik- e, avagy nem, hanem kemény ténykérdés, hogy konszolidációt kell játszani. Mert nincs az a legoptimistább mese-közgazdaságtan, amelyik olyan hozadékkal tudná ígérni a pénz felhasználását, amilyen terhek az újabb eladósodáson vannak.
Miután ez egy kegyetlen kényszerhelyzet volt, ezért különösen bájossá tette a politikai életet, hogy közben úgy pattogtak a jelszavak, iskolák és eszmék, és harcoltak egymás ellen. Ez illik egy olyan országban, ahol az összeadás nem tiszteletreméltó dolog.
Végül is egy olyan kulturális betegséggel kell szembenéznünk, hogy azt a fajta gondolkodást az állam dolgairól, amelyik próbálja mérlegre tenni a számokat, milyen forrásokból, milyen adózási és járulékfizetési hajlamból, milyen szolgáltatásokat kellett az államnak megcsinálnia, amely próbál azzal számot vetni, hogy teljesen mindegy az, hogy melyik kormány mennyire szereti az elõzõt. Minden kormány jogutódja a másiknak, s minden kormánynak jót kell állnia az elõzõ kormány által vállalt minden kötelezettség iránt, teljesen függetlenül az eszméktõl. Ebbõl fakadóan pénzügyi mérlegnek megfelelõen kell csinálni a dolgokat.
Mindig, amikor ez a szemlélet elõtérbe jött a magyar politikában -elõször 1980/81-ben, aztán 1987/88-ban, aztán 1991-ben egy rövid ideig, majd aztán 1994. év végétõl -, akkor mindig úgy merült fel a dolog, hogy iszonyú, népellenes, kegyetlen, fiskális, monetarista restrikció jön elõtérbe. Ezt 10- 15 évvel ezelõtt szocializmusellenesnek nevezték, mostanában nemzetellenesnek nevezik. Szóval címkézés jön, amibõl csak egy derül ki, hogy sajnos, a politikusok egy jó részének tudomásul kell venniük, hogy olyan kultúrában élnek, ahol hazafiatlan dolog összeadni a számokat.
Nehezítette a dolgot az, hogy mindenféle, én úgy nevezem, hogy mese- közgazdaságtanok jöttek elõtérbe, amelyek megpróbálták kielégíteni az embereknek és a politikusoknak is azt a teljesen érthetõ igényét, hogy senki se szereti a bajt, senki se szereti igazán a rosszat teljes következményeivel végiggondolni. Mindenki azt szeretné, hogy meg lehet úszni azt valahogy, és ezek inspirálják a mese-közgazdaságtanokat. Ez a hangulat inspirálja a mese- közgazdaságtanokat.
Ehhez hozzájárul az is, hogy Magyarországon a politika és közgazdaság, és ezen belül a gazdaságpolitikai kultúra igen gyenge lábakon áll. Rendes tömegoktatása már az I. világháború kora óta nincs a politikai tudományoknak, igaziból politikai gazdaságtannak sincs. Az a tömegkultúra, ami ma jelen van, az a különbözõ marxista tanfolyamokon alakult ki, annak a fogalomrendjéhez kötött a '60-as, '70-es, '80-as évek felnõttképzésében, szemináriumában, hasonlókban. Ennek nem az a baja, minthogy sokan szokták mondani, hogy valamiféle akkori rendszert konzerváló vagy rendszervédõ ideológia lett volna.
Nagyon jól tudjuk, hogy ezek a különbözõ képzési és szemináriumi formák, amelyek léteztek abban a három évtizedben, nagyon sok ellenzéki elemet tartalmaztak. Az elmúlt rendszernek nemcsak az apológiája alakult ki a marxizmuson belül, hanem a kritikája is nagyon erõsen kialakult a marxizmuson belül. Igazán nem mondhatjuk, hogy ezek a becsületes lázadók, reformerek védõi lettek volna az elõzõ rendszernek. Van azonban egy nagy szembetûnõ korlátjuk, hogy be vannak ragadva azokba a fogalmakba, amelyeket a marxista politikai gazdaságtan kínált neki.
Nagyon erõs kritikusa az elõzõ rendszernek, mai rendszernek és hasonlónak. Ugye, a kizsákmányolás fogalmát használja például egy kifejezett központi fogalomként, amelyik biztos, hogy szociológiai fogalomként sok mindenre jó, a marxizmus szociológiájára valóban kiválóan alkalmas, közgazdaságtanban azonban nem egészen szerencsés fogalmi rendszer, mint ahogy a többi fogalma sem.
A közgazdaságtan középpontjában, és az államnak, amikor gazdaságpolitikát csinál, ezzel a közgazdaságtannal kell számolnia, mert ez határozza meg a közöttük élõk magatartását, gondolkodását. Ez a csereviszonyokra vonatkozik. A csereviszonyok bizony azon múlnak, hogy miért, mit lehet kapni, milyen ingerre milyenfajta gazdasági magatartások indulnak meg. A szociológia ehhez távol esõ, mély réteg, amire közvetlenül reagálni kell a gazdasági kihívásoknak.
Visszatérve minderre. Ez a fajta ábránd, hogy létezhet valami olyan megoldás, amelyik a számokban és mérlegeken kívül megoldást ad az embereknek. Ez arra késztette a politizáló közvéleményt is, hogy rengeteg marhaságot mondjon. Hiszen meg akart felelni a lelki igényeknek. De hosszú polémiát hallottunk pár nappal ezelõtt például arról, hogy hogy mondhatott Bauer Tamás olyat, hogy a neoliberális közgazdaságtan konzervatív.
Nem tudom, hogy emlékeznek-e rá, meg ilyenfajta dolgokat. Amibõl csak újra kifejezõdött az a furcsa dolog, hogy a magyar politikai szóhasználatban sok ember számára a konzervatizmus, az a "szocializmus, de másképp" elvét jelenti, és semmi köze a nyugat-európai, de pláne angolszász konzervativizmushoz.
Azzal kell szembenéznünk, ha Nyugatról nézzük a politikai fogalmak történetét, hogy az a '30-as évekbeni, majd fõleg II. világháború utáni fejlõdés, amelyik megpróbált kikerülni a klasszikus liberális álláspontokból, kiemelkedni a klasszikus liberális megközelítésekbõl. A keynesianizmus, az ehhez kapcsolódó növekedés-gazdaságtanok, majd a különbözõ neomarxista megközelítési szakgazdaságtanok, és ebbõl kialakult új gazdaságpolitikai ajánlások a '70-es években csõdbe kerültek.
(10.00)
Ahogy a világ befutotta, mondjuk, azt a technológiai növekedési pályát, amire a II. világháború elõtt évtizedben fölkészült, csõdbe mentek a nem liberális közgazdaságtanok, és a '70-es évek gazdasági válsága után megint a liberális közgazdasági iskolák váltak népszerûvé. Népszerûvé? Mondjuk, politikailag alkalmazhatóvá. Elsõsorban ezeket éppen a konzervatív politikai pártok karolták föl. Nagyon egyszerû okból volt, hogy az új liberalizmust a konzervatív politikai pártok karolták föl a nyugati régiókban, különösen az angolszász világban. Egyszerûen azért, hogy ki, milyen gazdaságpolitikai eszmerendszerbe kapaszkodik, az nagyon attól függ, hogy éppen kivel vitatkozik. Végül is az a nagy konfliktus, amit megélt Nyugat-Európa, az az volt, hogy a szociális piacgazdaságtan, piacgazdaság elveit leváltották a szocialista közellátás, állami ellátási rendszer elveivel, gyakorlatilag így is mondhatjuk, hogy a német kereszténydemokraták eszméivel szemben gyõzedelmeskedett az angol munkáspárt és a svéd szociáldemokrata párt eszmerendszere, amelyik az állami kötelezettségvállalásokat elválasztotta teljesen a piactól; nem szociális piacgazdaságot csinált, hanem piactól független közellátási rendszereket, és ennek következtében olyan terheket vállalt magára az állam, amit - amikor véget ért a növekedés, és bekövetkezett az elsõ gazdasági válságperiódus - nem bírt elviselni úgy, hogy ne adósodjon el.
És hogy szabadulni tudjon az állam részben a sok szempontból ésszerûtlen kötelezettségvállalások elõl, részben az iszonyatos eladósodás nyomásából, részben, hogy a növekedést ne fékezzék annyira az állami elvonások, nem volt más választása Thatchernek, Reagannek és más konzervatív nagy politikusoknak, mint hogy teljes erõvel, teljes mellszélességgel a liberális gazdaságpolitikai elvek mellé álltak ki. Privatizáltak, elsõsorban Thatcher - mert Reagannek nem volt mit, mert ott, ugye, a postán kívül nem engedtek mást korábban államosítani; az én konzervatív amerikai barátaim azt mondják, hogy a posta is csak azért állami Amerikában, hogy az emberek lássák, hogy ha valami állami, az miért rossz, és nehogy bárki is államosítani akarjon. Szóval, Thatcherék privatizáltak, ugye, ma nagyon büszke az egész konzervatív politikai mezõny arra, hogy a thatcheri privatizáció például milyen csökkenésre vezetett 10-15 év távlatából az energiaszolgáltatásokban.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyûlés alelnöke foglalja el.)
Õk voltak azok, akik az állam kötelezettségvállalását lerúgták magukról - gondoljunk a végtelen háborúkra a szakszervezetekkel és hasonlókkal. Egy valamivel nem boldogultak, ez az egészségügy. Önkritikusan be kell vallaniuk, hogy ott ésszerûsíteni még õk sem tudtak.
Mindezt azért mondtam el, mert amikor mi azt kérjük számon az államunktól, hogy miért a chicagói iskola meg a számokat összeadó meg más primitívek eszméiben van, akkor valójában egy olyat kérünk számon ezen a szerencsétlen kormányon, ami teljesen méltatlan. Nem ilyen emelkedett egy kormány soha, hogy valamilyen iskola híve legyen. A kormány nyilván a helyzet nyomása alatt helyezkedik arra az álláspontra, hogy most jobban hisz a neoliberális közgazdaságtani érveknek - mint ahogy manapság a szociáldemokrata pártok is egyre többet hisznek Nyugat-Európában is a neoliberális érveknek - egyszerûen azért, mert nem tudnak kikerülni abból a képtelenségbõl, hogy többet vállaltak az államok magukra, mint amit az állampolgárok adóban, járadékban hajlandók megfizetni. Hogy Magyarországon ez még fokozottan így van, ezt mutatja az, hogy átmentünk egy gazdasági válságon, amelyik teljesen érthetõen a tb-járadék fizetési tömegét lecsökkentette Magyarországon, nemcsak azért, mert olyan sokan kikerülik. Ugye, közben fennkölt elveket találnak, hogy azért kerülik ki, mert valójában lopnak a nyugdíjasoktól, meg az egészségügytõl, mikor kikerülik a tb-járulékot, de azt nem ígérik meg. De ha a kikerülõket leszámítjuk is, objektíven egymillióval csökkent a keresõk száma ezen sokféle válság hatására, tehát érhetõen kegyetlen nyomás alatt van.
Kegyetlen nyomás alatt van az állam azért is, mert úgy jöttünk át ebbe a rendszerbe, hogy több mint egymillió állami alkalmazott volt. Ugye? És akkor, amikor a keresõk száma több mint egy millióval csökkent a versenyszférában, akkor hogy a fenébe lehetett volna az állami alkalmazottak számát õrizni? Egy része átszervezéssel kikerült az államtól, mondjuk a MÁV önállósításával - legalábbis látszólag kikerült; más része növekedett tovább '94-ig - mert ez is érthetõ az elõzõ kormány részérõl: nem akarta, hogy a munkanélküliség egyszerre minden szektort érjen el. De ennek a szörnyû öröksége itt van, ennek az államnak a nyakán. Mindazok a racionalizálások, amelyek ezen kívül szakmapolitikailag fontosak, hogy egészen másképp csináljuk ezt az egészségügyet, másképp csináljuk ezt az oktatást, másképp csináljuk ezt a nyugdíjrendszert, és amelyiknek az elõkészületei már 10 éve érnek egyes szakmai csoportokban, szembekerültek azzal a rettenetes helyzettel, hogy ha elõadják magukat, felmutatják azt, amit kéne csinálni a saját hitük szerint, akkor szembekerülnek részben azzal, hogy a spórolós állam a reformokat mintegy kifordítja, menthetetlenül kifordítja, és azt nézi meg belõle, hogy hogy tudna pénzt kiszedni. Márpedig teljesen igaza van minden egyes reformernek, hogy reformot nem lehet úgy kezdeni, hogy csökkentjük a pénzt, csak úgy lehet kezdeni, hogy átsúlypontozzuk a dolgokat. De a két dolog összecsapott. Szakmapolitikai programokat kell újakat csinálni, olyan viszonyokat, amikor menthetetlenül spórolni kell, és nem azért kell spórolni, mert az államnak ez a rögeszméje, hanem mert az állampolgárnak az a rögeszméje, hogy nem hajlandó több adót fizetni, és nem hajlandó több járadékot fizetni. Tehát nem eszmékrõl van szó, valóságról.
Mit mutat ez a mi költségvetésünk ennek tükrében? Ugye, a mi költségvetésünk azt mutatja, hogy igaziból hol, mennyire sikerült újragondolni a feladatokat, hol látszik már valami új rendszer, hol még ködös. Minden egyes részpolitika kapcsán jogosan élénkítik a rendszert. Nemcsak abból a szempontból, hogy nem felel meg egy új, polgári szociális piacgazdasági és hasonló elveknek megfelelt állam szolgáltatási rendszerének, hanem abból a szempontból is, hogy nem is elég világos legtöbb részterületen, hogy hogyan lép e felé. Legkevésbé világos ez a mezõgazdaságban és a környezetvédelemben, félreértés ne essék. Legvilágosabban látszik talán ma már a közoktatás rendszerében legalább az, hogy merrefelé tart - de még itt is hol állunk attól, hogy világos legyen! És a kettõ közt van valahol az egészségügyi rendszer, ahol állandóan "Megvan! Megvan!"-t kiabálunk, már elindultunk a sínen, de egyáltalán nem biztos, hogy az a sín tényleg tartható.
Ebbõl az következik, hogy ha nem tudjuk elérni azt, hogy a részpolitikákban világos preferenciákat valljunk, és világosan megvalljuk az értékek egymásutánját, hanem õrizzük ezt a zagyvaságot, hogy hol jobbról, hol balról, hol az éppen népbarát valamelyik SZDSZ-csoporttól - hogy ne hagyjam ki a liberálisokat se - a szocializmus védelme jön elõtérbe az új értékek és új szolgáltatási kötelezettségek megfogalmazása helyett, és hogy álladóan belekutyuljuk magunkat ebbe a zûrbe, akkor nem is lehet ebbõl rendesen kikerülni.
Két példát mondok, elnézést kérek: egyik az oktatásügy kérdése, hogy mennyire más az, amirõl beszélünk és amirõl valóban beszélnünk kéne; a másik a mezõgazdaság kérdése, ahol szintén más az, amirõl beszélünk és amirõl hitem szerint beszélnünk kellene. Ha a mennyiségi mutatókat nézzük, Magyarország az egészségügyben, kultúrában, oktatásban a legfejlettebb országok közé kellene hogy tartozzon, kellett volna tartozzon már a '80-as évek végén - a kórházi ágyszám, fajlagos orvosszám, pedagógusok száma, tanulócsoportok nagysága, minden ilyesmiben biztos, hogy kiváló minõségnek kellene lenni. Gondoljunk arra, hogy Magyarországon 9 százalék a foglalkoztatottak között az oktatásban foglalkoztatottak aránya. Ilyen nagy csak az USA-ban van, a pedagógusok mennyisége a sokkal jobb oktatási rendszerû csak Németországban csupán 6,5 százalék, és Japánban még kisebb az oktatásban foglalkoztatottak száma. Ugyanakkor mindnyájan tudjuk, hogy minõségi válsággal küszködik közoktatási rendszerünk, nem tud ebbõl kikerülni. Teljesen nyilvánvaló, hogy két különbözõ kérdés a minõség, a hogyan legyen megfelelõ és valóban népiskolai rendszer, tehát mindenhova elérõ iskolai rendszer és az, hogy hányan tanulnak, hányan dolgoznak benne.
(10.10)
Az USA-ban azért van 9 százalék, mert ott egésznapos gyerekmegõrzést csinál az iskola, tehát sok minden egyebet csinál oktatáson kívül. Egyesek szerint oktatást nem is csinál, de ez már csak a rosszmájú közép-európai értékrend, amelyik mást hisz fontosnak, mint az amerikai. De biztos, hogy sok minden nem oktatást csinál, azért tart ott. Másrészt: miért tudják a németek 6,5 százalékkal megcsinálni? Egyszerûen azért, mert az iskola össze van láncolva a kamarával, össze van láncolva azzal a felelõsséggel, hogy mi történik a gyerekkel, azért mert kétkasztú a pedagógustársadalom - a véglegesített és a nem véglegesített pedagógusokkal -, tehát egy belsõ szelekciós rendszere van, a felhasználóhoz van kapcsolva. És akkor õ rá van kényszerítve, hogy olyan utat találjon a gyerekeiknek, amelyikkel eljut valahova.
Nálunk az iskola a nagy boldog önállóság - ágazati önállóság - belsõ logikája szerint szervezõdik. Saját maga generálja a szükségleteit, nem a felhasználó, így sokkal több pedagógussal sokkal rosszabb, vagy legalábbis nem jobb teljesítményt ér el. Nyilvánvaló, hogy ebbõl nem az következik, hogy az iskolának kevesebb pénz kell, hanem az következik, hogy egészen más megközelítésben kell azt a pénzt felhasználni és így tovább. Itt rengeteg halandzsára vezet az, hogy össze szoktak keverni hazai statisztikai adatokra hivatkozó polgártársaink kétféle dolgot. Azt, hogy az állam mennyit költ valamire, és hogy egy ország mennyit költ valamire.
Nálunk azt hiszik, hogy a közszolgálatokra, amit egy ország költ, azt egy államnak kell költenie, és ez egy újabb bicsaklás itt a gondolatrendszerben. A másik terület a mezõgazdaság, ahol halandzsa - elnézést, kedves Nacsa úr -, ahol sok minden zavarosságot mondunk egymásnak, és azért nehéz elõrejutni.
Teljesen világos, és nagyon jó az a film, amire hivatkozott itt - bocsásson meg, igen, Demeter Ervin hivatkozott -, nagyon jól mutatja: a mezõgazdaságban óriási dinamizmus van és rengeteg mindent meg lehet csinálni, ugyanakkor az is igaz, amit Nacsa úr elmondott, hogy a mezõgazdaságban nincs jövedelem, és csak belehalni lehet.
Egyszerre igaz mind a kettõ. Mint ahogy az élet legtöbb dolgában. Na most, ha mi nem tisztázzuk magunkban, hogy arra törekszünk-e, hogy jövedelmezõ mezõgazdasági üzemek, vállalatok alakuljanak ki abban a méretben, ahogy abban a filmben láttuk, vagy még nagyobb méretekben, ahogy az a húszgyerekes tanyasi család megcsinálta, ugye, vagy pedig arra törekszünk, hogy szociális funkcióit erõsítsük a mezõgazdaságnak, akkor egyiknek sem fog tudni megfelelni a rendszer.
Mivel nem vállaltuk magunkra, hogy azt mondjuk, hogy igenis, a terület 70 százalékában azokból a földekbõl, földterületekbõl, amire lehetõség van, ott igenis, a versenyszellemû mezõgazdaságot kell segítenünk, és a másik 30, ami még meghatározza azokat a környezeti és szociális feladatokat, amelyeket mellékesen még el kell látni, ezt egyetlen politikai erõ sem vállalta magára, hogy élesen kimondja - ezért halandzsa az agrárköltségvetésünk is. De nem az FM tehet róla, mi tehetünk róla, akik szeretünk egyszerre hideget és meleget fújni. Elnézést, köszönöm a figyelmüket.