MIKLÓS LÁSZLÓ (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Az 1997. évi költségvetésben az utolsó vitanapon nehéz már újat mondani, hiszen a vezérszónokok, hozzászólók pro és kontra sokoldalú elemzést adtak.
Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a kormány gazdaságpolitikájával, a költségvetésben megfogalmazott fõ irányokkal és törekvésekkel egyetértek. Nincs okunk arra, hogy lényegi és alapvetõ gazdaságpolitikai lépésváltást tegyünk, mert ezzel hiábavalóvá válhatna a magyar nép minden eddigi áldozatvállalása. Nem helyes az úgynevezett stabilizációs és növekedésorientált gazdaságpolitika szembeállítása.
Az igaz, amit itt például Kádár Béla képviselõtársunk többször is elmondott a Házban, hogy egyensúlyhiány mellett is lehet növekedni, ahogy a világ országainak nagy részében ez történik. De azt is tudjuk, hogy az egyensúlyhiány mértékének korlátai vannak, és ezt éppen az 1993-94-ben folytatott gazdaságpolitika nyomán tapasztalhattuk meg, és fizettünk súlyos árat a kényszerûen és elkerülhetetlenül bevezetett Bokros-csomag nyomán. Ez még akkor is igaz, ha az úgynevezett gazdasági stabilizációs program elemei részleteiben kritizálhatók.
Kormánypárti oldalon is tudjuk, hogy erõsebb gazdaság, nagyobb jólét, valóban mûködõ szociális háló csak növekvõ gazdasági teljesítménybõl, a gazdasági növekedés eredményeként jöhet létre. De azt is tudjuk, hogy egy kis országban, mint hazánk, amely kis belsõ piaca miatt oly mértékben rá van utalva a nemzetközi kereskedelemre, és ezért ki van szolgáltatva a világpiacnak, ez a növekedés tartós csak akkor lehet, ha a növekedés export- és beruházásvezérelt, ha a tömegtermelés helyett a magas fokú tudást magába foglaló termékeken és szolgáltatásokon nyugszik.
A gazdaságpolitika fõ irányai tehát jók. Még akkor is igaz ez, ha a tapasztalatok nyomán részletekben korrigálni kell. Azt, hogy jó irányba megyünk, a gazdasági mutatók visszaigazolják: mérséklõdik az infláció, az exportnövekedés dinamikája meghaladja az import növekedésének ütemét, a folyó fizetési mérleg hiánya nagy biztonsággal másfél-kétmilliárd dollár körüli sávban alakul, és ezt nagy valószínûséggel meghaladja a bejövõ mûködõtõke.
Megáll tehát az ország eladósodása, sõt, a privatizációs bevételek nyomán csökkent is, ami nagy jelentõségû, mert helyreállt a világ bizalma Magyarország, a magyar gazdaság iránt. Zárójelben jegyzem meg, hogy az MNB és költségvetés közötti adósságcsere ennek nem mond ellent, amint errõl tegnap itt a vitában hallhattunk.
A pénzvilág bizalma, amely az ország minõsítésében is megjelent, ma már befektetésre ajánlott ország vagyunk, sok pénzt és elõnyt jelent az országnak, mert ennek következtében a vállalkozások hitelterhei is mérséklõdnek.
Az a kérdés most, hogy mi bízunk-e magunkban? És itt nem a kormányra, a kormánypártokra és a politikusokra gondolok, hanem a vállalkozások vezetõire, a munkásokra, az alkalmazottakra, az összes magyar polgárra. Elhisszük-e, hogy túl vagyunk a nehezén, hogy már megfizettük a rendszerváltozás, az úgynevezett transzformációs válság árát, amely sokak szerint meghaladja a világháború okozta veszteséget? Bízunk-e magunkban, hogy a meghozott áldozatok és a mindennapi erõfeszítéseink meghozzák az eredményt, és valóban megindulhat a tartós gazdasági növekedés, amelynek hasznát már nemcsak gyermekeink, hanem a ma aktív korosztály és a nyugdíjasok is élvezhetik?
Ha nem bízunk magunkban, lassúbb lesz ez az elõrehaladás, mint lehetne. És itt nem kincstári optimizmusra akarok biztatni, de azt hiszem, ma már nagy valószínûséggel elmondható, hogy a fény az alagútban nem a szembejövõ vonat.
Ebben a helyzetben döntõ jelentõsége van annak, hogyan viselkedik, cselekszik a kormány. Kiszámítható, szavatartó és szavahihetõ-e? A gazdaságban ugyanis mindennek hatása van, és ez befolyásolja a gazdasági teljesítményt is. A gazdaságban hat az, hogy optimisták vagy pesszimisták vagyunk, takarékoskodni vagy fogyasztani akarunk.
Nincs értelme annak persze, hogy felszólítsuk az embereket, a nemzetgazdaság, a kormány kedvéért hozzanak áldozatot. Annak viszont van, hogy világossá tegyük a piac résztvevõi, a háztartások számára, hogy ha a józan emberi észre és a gazdasági ésszerûségre hallgatnak, az nagymértékben szolgálja a saját javukat is.
Világossá kell tenni, hogy a nagyobb jólét feltétele az erõsebb gazdaság. Ehhez nélkülözhetetlen a beruházások növelése, amelyhez viszont megtakarítások kellenek. A világ számos országában, különösen a Távol-Keleten, a gyors növekedés alapja a magas fokú megtakarítási hajlandóság volt. A felhalmozási ráta és a megtakarítási ráta pedig igen szorosan korrelál egymással, tartósan ez nem válhat el egymástól, ezért a megtakarítások jelentõsége nem hangsúlyozható eléggé.
A megtakarításokhoz persze nélkülözhetetlen az emberek bizalma a jövõ, a cselekvés irányának helyessége iránt. Hit abban, hogy az infláció csökken, és megtakarított pénze nem fog elértéktelenedni, nem kell elõrehozott vásárlásokra elköltenie a pénzt. Ez most így van, van pozitív reálkamat. A baj az, hogy ez magas infláció mellett és magas kamatszinten realizálódik. A magas infláció pedig könnyen keltheti azt az érzést, hogy pénzromlás van.
Ezért csak helyeselhetõ a kormány azon törekvése, amely az infláció leszorítását a legfontosabb célok egyikének tartja. Tudjuk, hogy az inflációnak - túl bizonyos törvényszerû gazdasági okokon, például az energiaárak piaci árszintûvé tételén - döntõen lélektani okai vannak. Nehéz megértetni az állampolgárokkal, legyen szó vállalkozásokról vagy munkavállalókról, hogy egyénileg semmit sem nyerhetnek, ha teljesítményüket és áruikat drágábban adják el, mert aztán az általuk igénybe vett árukért és szolgáltatásokért és egyéb javakért oda kell adni az egész vélt nyereséget.
Ezen mindenki veszít, mert ha az árak a bérek miatt, a bérek pedig az árak miatt kúsznak magasra, az szükségszerûen rontja a versenyképességet, a gazdaság teljesítményét, miközben a pozíciója senkinek sem javul, csak magasabb árszinten reprodukálódik.
A magas infláció aláássa a gazdasági kalkulálhatóságot, és valószínûleg ez az egyik oka annak, hogy ma a növekvõ, reálértékben is növekvõ megtakarítások ellenére a beruházások nem nõnek vagy nem olyan mértékben nõnek, mint nõhetnének. A megtakarítók úgy tûnik, kivárnak, és a befektetõk.
Ha mindenki a számára elõnyös lehetõséget maximálisan igyekszik kihasználni, akkor bizonyosan többet fog veszíteni, mint nyerne. A tortán való osztozkodás helyett a torta nagyobbítására kell koncentrálni. Elmondható itt is, hogy egy nemzetgazdaság nem tud többet nyújtani, mint amit az emberek munkájának, erõfeszítésének eredményeként elõállítani képes.
A kormány persze akkor várhat belátást, és itt hozzá kell tenni azt, hogy a magyar társadalom végtelen nagy türelemmel viselte az átalakulás megpróbáltatásait, ha önmaga is kiszámíthatóan, megbízhatóan kormányoz. Ha a nagy dolgok mellett a részletekre is figyel, s ez nem mindig van így. Ha ma már fölmerült az egy százalék kérdése, akkor Varga Mihály képviselõtársamnak egy mondatot hadd fûzzek hozzá: mi éppen a kormány kiszámíthatósága miatt tartottuk fontosnak, hogyha egyszer meghirdettük az adó egy százaléka feletti rendelkezés jogát, akkor ez érvényesíthetõ legyen.
A gazdaságpolitika fõ irányai, a makrogazdasági folyamatok szabályozása mellett a kormány folytatja a piacgazdaság intézményrendszerének kiépítését, továbbra is - csakúgy, mint 1990 és '94 között - egymás után fogadjuk el a törvényeket itt a "törvénygyárban", ami nélkül nincs jól mûködõ piacgazdaság: éppen a napokban a lakás-takarékpénztárakról szóló, pénzintézeti, munkaerõpiaci ügyeket szabályozó törvényt. Folyik az államháztartási reform.
(12.00)
Ezek fontos alapvetõ és nélkülözhetetlen dolgok, de úgy gondolom, hogy a szükségesnél kisebb figyelmet fordítunk a részletekre, pedig ezek éppen olyan fontosak az egész mûködése szempontjából. Az ördög a részletekben van elásva, tartja a népi bölcsesség.
Az imént Szabad György képviselõtársam az önkormányzati finanszírozás kapcsán utalt erre a kérdésre. Én ennek egyetlen elemét hadd említsem most meg. Azt hiszem, hogy a belterületi földek után járó vagyonátadás nyomán egészen nyilvánvalóvá válik, hogy az önkormányzati finanszírozás jelenlegi rendszere nem tartható, hiszen azok a települések jutottak így jelentõs vagyonhoz, amelyek a korábbi rendszerben egy központi allokáció nyomán jutottak olyan lehetõséghez, hogy ott termelõi, szolgáltató vagy bármilyen más vállalat létrejött. Ha úgy tetszik, vajmi kevés köze volt az adott településnek a '90 elõtti ipartelepítéshez, vagy legalábbis nem olyan mértékû, mint amióta az önkormányzati rendszer áll. Ez is olyan kérdés, amirõl gondolkodni kell, és mielõbb koncepciót kell rá kidolgozni.
Fontosak a részletek azért is, mert a magyar gazdaság relatív elõnyei a keleti blokk országaival szemben éppen a mikrogazdaság fejlettségében jelentkeznek, de más, gazdagabb országokkal szemben is például a jó közoktatásban vagy a színvonalas felsõoktatásban vannak. A gazdasági rendszerváltozás talán a finomszabályozási eszközök lebecsülése miatt is járt olyan fokú összeomlással és vagyonvesztéssel, amilyennel találkoztunk. Szinte példa nélküli módon úgy liberalizáltuk a gazdaságunkat, hogy semmilyen védelmet nem biztosítottunk a keleti piacaikat elveszítõ vállalatainknak. Ezen ugyan már nem lehet segíteni, de azért teszem szóvá, mert itt a parlamentben is tapasztaltam, hogy még mindig nem érvényesül például az az elv, hogy a belföldi termelõt hátrányba hozni nem szabad. Ilyen volt például a vámtörvény, ahol a jövedéki terméket exportálónak vámbiztosítékot kellett fizetnie, és a törvényjavaslat szerint az importálónak nem kellett volna. Ezt itt a Házban szerencsére kiigazítottuk, de azóta is vannak hasonló tapasztalataim. A fordítottja logikusabb lenne tulajdonképpen és ésszerûbb, ha a belföldi termelõ legalábbis nem kerül hátrányba, de inkább elõnyt élvez az importálóval szemben. Fontos ez azért is, mert az euroharmonizáció jegyében, tartok tõle, hogy ez nem kap megfelelõ figyelmet.
Végül a költségvetés néhány részletkérdésérõl egészen röviden, hiszen részleteiben majd a részletes vitában kell errõl szólni. Azért hozok néhány részletkérdést szóba, mert ez ma is többször szóba került, és Juhász Pál képviselõtársam is utalt a részpolitikák problematikájára. Vigyázni kellene arra, hogy a részpolitikák nehogy szétzilálják az egészet, mert egyszerre két ellenségnek vagyunk tanúi. Nincsenek összehangolt és konzisztens, az egész keretében összehangolt részpolitikák, de vannak levegõben lógó és érvényesülésre törekvõ részpolitikák. Itt két dolgot említett Juhász Pál képviselõtársam: a mezõgazdaságot és a környezetvédelmet. Én ezt a környezetvédelem egy metszetében szeretném itt bemutatni.
Elmaradottságunk a környezetvédelem terén közismert, ezért tehát érthetõ és fontos dolog volt, hogy 1990 után ez a terület nagyobb figyelmet kapott. A szakemberek hozzáláttak ahhoz, hogy azokat a problémákat, amelyek e területen vannak, megoldják. Számos nemzetközi egyezményhez csatlakoztunk, a kén, a széndioxid, a nitrogénoxid kibocsátására vonatkozó nemzetközi egyezményekhez. Programokat is indítottunk anélkül, hogy részletes számításokkal elõkészítettük volna, pedig valószínûleg hamar világossá vált volna az a dolog, hogy önmagában a gazdasági teljesítmény visszaesése a nemzetközi egyezményekben vállalt kibocsátási összmennyiségeket - hogy úgy mondjam - automatikusan biztosítja. Ezért aztán elkezdtünk például egy földgázprogramot a széndioxid-kibocsátás csökkentése érdekében, méghozzá államilag is támogatott, jelentõsen támogatott programot közpénzekbõl finanszíroztunk, és nem mondtuk meg az állampolgároknak azt, hogy a földgáz a világon a legdrágább háztartásienergia-hordozó. Ezért számos olyan állampolgár, állampolgárok tömegei vezették be a földgázt, akik képtelenek lesznek megfizetni a piaci áron, és elkerülhetetlenül piaci áron forgalomba kerülõ földgázt, vagy legalábbis súlyos nehézséget fog ez nekik okozni.
Volt erre konstrukció, a gondolat újra és újra felmerül, hogy támogassuk azokat, akik ma nem képesek az energiahordozó árát megfizetni, különösen a földgázét. A dolgot nem kell teljesen elvetni, de azért el kell mondani, hogy mint minden támogatás, egy ilyen költségvetésen keresztüli finanszírozás is azt jelenti, hogy a legnagyobb támogatást azok kapják, akik a legnagyobb fogyasztók. Egyfelõl. Másfelõl attól, hogy az állampolgárnak olcsóbban adjuk, az ország nem kapja olcsóbban, következésképp, amit a támogatásra kívánunk fordítani, azt elõbb adókban be kell szedni.
Ez egy példa arra, amikor úgy indítottunk el valamit, hogy nem volt végiggondolva az egész. Ha még ehhez hozzávesszük azt, hogy egyáltalán nem volt végiggondolva ennek energiapolitikai vetülete, és ma már Magyarországon több mint 40 százalék a földgáz részaránya az energiahordozókban, akkor ezen el kellene gondolkodni, hiszen Európában lassan a listavezetõk leszünk, pedig - anélkül, hogy a részletekbe mennék - hadd utaljak arra, hogy van egy úgynevezett egyharmados szabály, amelynek értelmében nem célszerû egyetlen energiahordozónál sem az összenergia-hordozón belül egyharmadot túllépni. Kitûnõ elõadást tartott errõl Kádár Béla képviselõtársunk "Energiafüggõség - politikai függõség" címmel.
De ugyanide tartozik a gázautózás kérdésköre, amit úgy vezettünk be, hogy a mai napig nem tisztázta senki, hogy mi lehet ennek a szerepe a magyar közlekedéspolitikában. Csak diszfunkcionálisan mûködik, a részletekbe nem kívánok belemenni, mert így is kicsit túlléptem az idõt. Egy biztos: '98-ra ezt a kérdést és sok más kérdést összefüggéseiben végig kell gondolni.
Ugyanilyen problematikának tartom a termékdíjas konstrukciót, a Központi Környezetvédelmi Alap mûködésével együtt. Hibás a termékdíjat úgy felfogni, mint amit vissza kellene forgatni azokba az iparágakba, amelyek, úgymond, ezt befizették, hiszen nem õk fizetik meg, hanem az állampolgár. Ez egy ugyanolyan adó, mint a többi, következésképp az ésszerû allokációról a Háznak kell dönteni.
Végül még két mondatot, két fontos dolgot emelnék ki a költségvetésbõl. Nagyon fontos, hogy a bíróságok, ügyészségek helyzetén javítunk, hiszen ma már nem egyszerûen az állampolgárok bosszankodnak miatta, hanem a gazdaság mûködését is veszélyezteti az, amikor évekig kell arra várni, hogy egy jogorvoslati vagy egy vitás kérdésben a bíróság döntést hozzon. Itt a végén elmondható, amit a pénzügyminiszterek mindig szoktak idézni, hogy jó költségvetés nincs csak elfogadott - de jobbat mindig lehet csinálni, ha ebben a tisztelt Ház közremûködik. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypárti sorokból.)
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyûlés elnöke foglalja el.)