DR. SZILÁGYINÉ CSÁSZÁR TERÉZIA (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Az 1997-es költségvetés tervezetében és annak különbözõ fejezeteiben a kiadási oldalon hatalmas összegek szerepelnek. Joggal tesszük föl a kérdést, hogy mi célból. Egy háziasszony, amikor a családi költségvetését tervezi, elõbb átgondolja, hogy milyen célokra mekkora összegeket tud fordítani, majd a célok közötti prioritásoknak megfelelõen megpróbálja a rendelkezésére álló egyre kevesebb pénzt csoportosítani. Minden egyes összeg esetében tisztában van azzal, hogy milyen célt is szolgálnak ezek az összegek, és mit akar megvalósítani az e célhoz rendelt forrásaival.
Sajnálatos, hogy az 1997-es költségvetés tervezetén nem látszik a gondos, felelõsségteljes gazda, avagy gazdaasszony keze nyoma. Ezen a költségvetés- tervezeten semmilyen koncepció nem látszik. Tulajdonképpen nem történik más, mint az eddigi folyamatok továbbpörgetése. A költségvetés tervezetének készítõi - természetesen - hangzatos ígéreteket soroltak föl e tervezet, a tervezetük támogatására. Olyanokat, mint például a vállalkozói szféra terheinek csökkentése, ezáltal a beruházási klíma javítása; természetesen az államháztartási reform igazi véghezvitele; és többek között - például - az elszegényedés megállítása.
Az adótörvények vitáiban számosan cáfoltuk a terhek tényleges csökkentését, hiszen ha az adóterheket nem szakítjuk el a társadalombiztosítás terheitõl, akkor a kormány által hirdetett tehercsökkenés valójában tehernövekedés lesz.
(12.20)
A fennen hirdetett államháztartási reform sem egyéb még ma sem hangzatos jelszavak hirdetésénél és néhány, napi célokat szolgáló megszorító intézkedés bevezetésénél. Az elszegényedés megállítását pedig, azt gondolom, legjobban a családtámogatásokra fordított összegek értékvesztése mutatja. A társadalmi- gazdasági válság tehát tovább fog mélyülni.
Én itt most három témáról szeretnék szólni, mindhárom a szociális szférával függ össze. Az egyik a munkanélküliség, a másik a család- és gyermektámogatások rendszere, a harmadik pedig az elszegényedés megállítása. Persze, igaza van képviselõtársamnak akkor, amikor a nemzeti sorskérdések között kiemelten kívánja kezelni az agrárkérdés gondjait és problémáit, én mint Szabolcs megyei képviselõ nap mint nap találkozom az agrárszféra válságával - hogy ne szóljak másról, az alma- és burgonyahelyzet mai napig is élõ, nagyon súlyos problémáival. Azért beszélek errõl a három témáról, mert ott élek Szabolcs megyében. Nap mint nap tapasztalom, szembesülök a többnyire a kormánykoalíció által megszavazott költségvetések, adók és szociális törvények negatív hatásaival, mert itt érhetõ tetten igazán Magyarországon a munkanélküliség, a fejlõdéshiány, és tovább folyik az elszegényedés. Nagyon sajnálom, hogy a munkaügyi és a népjóléti tárca képviselõi nem lehetnek jelen, örülök, hogy legalább államtitkár úr jelen van, el tudom fogadni, hogy két fõosztály, a Pénzügyminisztérium két fõosztálya nevében természetesen figyel rám.
A tartós munkanélküliek száma már régóta stabilizálódott, legalábbis a mi térségünkben. A növekvõ elszegényedés mindenképpen új és valósabb programokat követelne, amelyeknek nyomait nem találom a '97-es költségvetésben. A munkanélküliséggel foglalkozó kutatások már nagyon régen megállapították, újra és újra deklarálják, hogy két év tartós munkanélküliség olyan súlyos következményekkel jár a munkanélküliek számára, hogy már majdnem hogy képtelenek visszailleszkedni a munka világába. Az emberek a tartós munkanélküliség állapotában számos készségüket elveszítik, amelyik igen fontos lenne, ha majd egyszer lehetõségük nyílik a visszatérésre. Éppen ezért nagyon fontos lett volna olyan programok meghirdetése, amelyek elõsegítik munkahelyek teremtését, a tartós munkanélküliek munkába állítását. Csupán ezzel a koncepcióval maradt adósunk a kormány és a Munkaügyi Minisztérium, a költségvetés pedig az ehhez rendelt forrásokkal.
Engedjék meg nekem, hogy csak néhány számot emeljek ki megyénk munkanélküli helyzetérõl! Tartósan, évek óta 19-20 százalékos a munkanélküliségi ráta. Tragikus persze az, hogy ennek 62 százaléka, közel 30 ezer fõ, a 26-45 éves korcsoporthoz tartozik. Folyamatosan bõvül a tartós munkanélküliek köre. 80 százalék már több mint 360 napja, míg az összes munkanélküli 68 százaléka már több mint két éve munkanélküli. Külön kell szólnom még a teljesen leszakadókról, akinek jó része cigány származású. Ezek az emberek - tudjuk, ez gyakran elhangzik - többnyire szakképzetlenek, falvakban vagy a városok leszakadt szuburbanizációjában élnek. Számukra nagyon fontos lenne olyan nagyobb, sokkal nagyobb volumenû közmunkaprogramok megindítása, amelyek e szakképzetlen tömeget el tudnák szívni. Ma e munkaerõtömeg számára nincs más lehetõség, mint az oly sokat szidott feketegazdaságon belüli feketemunka, amely kizsákmányolja õket. A mi megyénkben nagyon sokan ma már azt mondják, hogy ha nem lenne feketemunka, akkor a növekvõ társadalmi feszültség bombája, amely folyamatosan ketyeg, már régen felrobbant volna. Miközben teljes egyetértésben a kormánnyal a feketegazdaság és a feketemunka felszámolására, de legalábbis visszaszorítására törekszünk.
Ma már, sajnos, szembe kell néznünk azzal, hogy ebben a térségben és a mi megyénkben belátható idõn belül nem lesz autópálya. Vonzó befektetési lehetõségek és infrastruktúra hiányában az országba jövõ külföldi mûködõtõkének egy százaléka körüli az az arány, amely e térségben jelen van. Nem fog jönni továbbra sem. Önkormányzatainkat pedig most fosztják meg azoktól a forrásoktól, amelyekbõl akár helyi, kistérségi vagy regionális fejlesztéseket tudnának megvalósítani. Erre két példát hadd említsek! Az önkormányzati belterületi földek után járó kártalanítás Tocsik módra, vagy a településeknek az energiaszektor után járó részvények értékébõl a vissza nem térítendõ támogatások központosítása, illetve elvonása. Tudom persze, hogy kormánypárti képviselõtársaim most majd a kormány területfejlesztési politikájára fognak hivatkozni. Örülünk neki. Azonban úgy vélem és remélem, hogy õk sem hiszik komolyan, hogy a '97-es költségvetés tervezetében az e célra fordítható 3,3 milliárd forinttal kezelni lehet ezen leszakadt országrészt, esetleg Szabolcs-Szatmár-Bereg megye felzárkózásának elindítását. Kérdezem ezért a kormányt, az illetékes minisztériumot, õket kérdezném csupán, hogy felmérte-e e trend negatív hatásait? Ha igen, akkor hol található a '97- es költségvetésben a megoldás, akárcsak jelzés szintjén is?
Pedig ez lenne az a sarkalatos pont, ahonnan a szociális szférát is meg lehetne mozdítani. Hiszen társadalmunkat a demográfiai deficiten kívül leginkább a munkaerõpiac válsága sújtja. A munka világából kivált, közel egymillió ember jó része vagy a nyugdíjazás számos esetben a rokkant nyugdíjazás irányába távozott a munkaerõpiacról, mások különbözõ szociális ellátásokban részesülnek, és egyre többen, sajnos, még az ellátórendszerekbõl is kihullanak már. A munka világából kiszorult emberek tehát valamilyen társadalmi jövedelmet húznak, amely a munkaerõpiacon még jelenlévõk terheit szükségképpen kell hogy növeljék. Ezeknek az embereknek a befizetései is hiányoznak a nagy ellátórendszerekbõl. Gondoljuk meg: ha az elõbb említett százezrek ma is befizetõként szerepelhetnének a társadalombiztosításban, akkor az az ijesztõ méretû deficit, amely jelenleg van, valószínûleg a töredékére zsugorodhatna.
Ezért ismételjük újra és újra azt, hogy a gazdaságpolitika elsõdleges célja kell hogy legyen a gazdaság fejlesztése, ezen belül a munkaerõpiac bõvítése. A Munkaerõpiaci Alapban a munkanélküli-ellátások céljára 66,1 milliárd forintot tervezett a költségvetés. Gondoljuk csak el: ha a munkanélküliséget akár csak néhány százalékkal is tudnánk csökkenteni, milyen jelentõs összegeket lehetne megtakarítani.
A szociális szféra kiadásai nagyon jól jellemzik a kormány által hirdetett államháztartási reform fonákságait. Ha a kormány valójában, mint azt állítja, a szociális ellátások terén javítani kívánná a célzottság és szelektivitás érvényre jutását, akkor olyan családi típusú adórendszert vezetne be, amelyben adóköteles jövedelemként szerepeltetné a szociális szférából húzott jövedelmeket is, így egyszerû módon tudna javítani a célzottságon. A fenti gondolat azonban ma még, sajnos, nagyon messze áll a kormányzattól. Ehelyett a szegénységi csapdahelyzetek számát növeli, azaz a normatív ellátások számának csökkentésével úgymond a rászorultsági elv érvényesítésével az egyes embereket, családokat ellenérdekeltté teszi a saját helyzetük javítására irányuló erõfeszítéseikben. Csak egy ilyen egységes adórendszer segíthetné az ellátások célzottságát, másfelõl az egyes embereket, családokat is ösztönöznék a saját helyzetük javítására. Hiszen erõfeszítéseik gyümölcseként helyzetük javulhatna, és nem kockáztatnák azt, hogy kiszorulnak valamennyi ellátásból.
És most nézzük a családtámogatásokat! A magyarországi társadalomkutatók már igen régóta rámutatnak arra, hogy a szegénység jelensége a társadalmi átlagnál sokkal jobban sújtja a kisgyermekes családokat, illetve magukat a gyermekeket. Ez a tény mindenképpen rámutat arra, hogy egy felelõs kormányzati politikának a gyermeknevelés jelenlegi aránytalan teherelosztását módosítani kell. E módosítás természetesen két pénzügyi eszközre hagyatkozhat: a családi pótlék rendszerére és az adórendszerre. Mint az közismert, és a személyi jövedelemadó törvény vitájában errõl többféle érv, elképzelés szólt, a családi pótlék rendszere a társadalomban meglévõ vertikális egyenlõtlenség enyhítésére alkalmas, tehát azon családokban jelent elsõsorban segítséget, ahol már az adózatlan jövedelem is hiányzik.
(12.30)
Az adórendszer a horizontális egyenlõtlenség csökkentésére alkalmas. Azon családoknak jelenthetne segíthet egy méltányosabb adórendszer, ahol van jövedelem, de azt a jelenlegi adórendszer - mivel az eltartott gyermekeket nem veszi figyelembe - egyre nagyobb mértékben elvonja. E gondolatmenetbõl teljesen világos tehát, hogy úgy, ahogy Európa számos országában történik, e két rendszer kombinálására lenne, illetve - most már csak múlt idõben - lett volna szükség.
A világon minden országban a családtámogatási rendszer formáját és mértékét nagymértékben meghatározzák az egyes országok hagyományai, a társadalom, a mindenkor uralkodó politika értékítélete. A nemzetek többségében - a jelek erre utalnak - tisztában vannak a jövõ generáció fontosságával, s ezért a támogatási rendszerek sokaságát alkalmazzák.
Szomorú, hogy ma Magyarországon az uralkodó politika értékítélete torz, ha a családok és a gyermekek támogatásáról kell döntenie. Nálunk minden megszületett gyermek már adóssággal megterhelten jöhet a világra - vagy már nem is jön a világra, hiszen a megszorítások egyik célterülete az elmúlt két évben éppen a család- és gyermektámogatási rendszer volt. A családtámogatások aránya 1994 óta 40 százalékkal csökkent, hála az úgynevezett államháztartási reformoknak és a Bokros-csomagnak.
Ha arra gondolok, hogy körülbelül 2 vagy 2,5 Tocsik-jutalék pont annyi, mint amennyi anyasági támogatást kapnak 1997-ben az arra jogosult édesanyák, akkor összeszorul a szívem. Az indoklás persze borzasztóan rövid: kevesebb gyermek születik. Remélem és hiszem, hogy a társadalom nagyobb része tudja, hogy ma azért nem kaphatnak többet gyermekeink, gyermekes anyáink, mert azt elviszi tõlük a múltbeli több évtizedes baklövéseknek a rettenetes ára. Elviszik azon politika képviselõi és örökösei, akik elhitették a társadalommal a '70-es években, hogy a szociális szocializmusnak soha nem lesz ára. Remélem és hiszem: a társadalom többsége azt is tudja, hogy ha egyre kevesebb gyermek születik, úgy egyre kevesebb járulékfizetõ polgár lesz, és naivitás azt az illúziót kelteni bárkiben is, hogy a generációk közötti szolidaritás nélkül mûködtethetõ - például tõkefedezeti elven - a társadalombiztosítás. Csak a vakon liberális gazdaságpolitika hiszi, hogy gyermekek nélkül is lehet a jövõnkrõl gondoskodni.
Családipótlék-növelés vagy gyermekek utáni adókedvezmény? A vita mára eldõlt. A kormánykoalíció szokásos belsõ csatáját megvívta, a Ház szociálisan érzékeny baloldala döntött arról, hogy nem ad adókedvezményt a még jövedelemmel rendelkezõ családokban az eltartott gyermekek után. Pedig nem igazán felel meg a valóságnak, hogy akik segélyeket kapnak, azoknak általában ne volna adóköteles jövedelmük. Bauer Tamás képviselõtársam 28 százalékról beszélt. Különösen azóta nem igaz ez, amióta az szja-ban a nullakulcsosság megszûnt, a gyermekes családok túlnyomó többsége, köztük a három- és többgyermekesek köre számára rendkívüli mértékben fokozódott a túladóztatás. Számos nagycsaládos az átlagot messze meghaladó jövedelem mellett is azért szorul segélyre, mert az átlagot szintén meghaladó számú gyermekét az eltartottakkal szembeni törvényes szülõi és állampolgári kötelezettségét teljesen figyelmen kívül hagyó, aránytalan adóteher miatt az utóbbi években már csak nyomorszinten képes eltartani. A rászoruló családok igen nagy hányada ezután még segélyt sem kaphat, vagy ha mégis, annak összege legfeljebb csak a vegetálási szint elérését jelenti számára. Számos önkormányzat területén például ma már kizáró ok, ha valakinél - egy többnyire igen megalázó környezettanulmány után - az úgynevezett középosztályi szint nyomai találhatók fel; másoknál pedig az a hátrány, hogyha ordító szegénységben él. A kérdés tehát eldõlt: a kormánykoalíció a családi pótlék valamilyen mértékû növelése mellett döntött.
Természetesen, úgy, ahogy korábban a személyi jövedelemadó törvénynél elmondtam, örömmel üdvözöltük volna mindkét megoldás variációját - egyetlenegy maradt számunkra. Támogatni fogjuk, és be fogjuk nyújtani azokat a módosító indítványainkat, amelyek a családi pótlék összegét - természetesen a jövedelemhatárokat - emelni fogja, mert ezzel látjuk most már csak biztosítva, hogy a két vagy egy gyermeket nevelõ, és harmadikat, negyediket vállalni akaró családok támogatására talán némi lehetõségünk még lesz.
A költségvetés a társadalmi problémák kezelésére irányuló koncepciójának hiányát legjobban számomra a 199. oldalon olvasható mondat tükrözi: "A termékenység és halandósági folyamatokban a kedvezõtlen tendenciák fennmaradnak. A fiatalok gyermekvállalási hajlandóságát az életpálya-kilátás, a munkahelyszerzés, a jövedelmi perspektíva határozza meg, amelyben érdemi változásra rövid távon nem lehet számítani." Úgy vélem, e mondatok önmagukért beszélnek. A kormányzat koncepció nélkül tudomásul veszi a negatív folyamatokat, és cinikusan hátat fordít a nap mint nap megjelenõ riasztó statisztikáknak a nemzet fogyásáról, a születések csökkenésérõl, és még kísérleteket sem tesz ezek megváltoztatására.
S végül: e Házban többször, ma is, és ezen kívül is nagyon sokan és nagyon sokszor hivatkoznak amerikai példákra. Most én is ezt teszem. Bill Clinton újjáválasztott amerikai elnök választási szlogenje az volt: hidat épít a jövõbe, a harmadik évezredbe. E hídépítéshez jelentõs támogatást ígért az Amerika számára oly fontos területekre: az oktatásra és a gyermeknevelés támogatására. Igaza van az amerikai elnöknek, csak ez lehet a legstabilabb híd egy nemzet számára a jövõ felé.
Mi, magyarok Európába igyekszünk. Ez a költségvetés-tervezet azonban nemcsak szociálisan érzéketlen, de nem épít a jövõ alapjára, a családra, a gyermekekre. Ez a költségvetés-tervezet nem épít hidat sem Európa felé, sem a harmadik évezred felé a magyar nemzet számára. Ezért mi, kereszténydemokraták nemcsak saját pártunk nevében, hanem a társadalomban meglévõ és szegény sorban élõ családok nevében is visszautasítjuk a költségvetés-tervezetet. Köszönöm szépen. (Taps a jobboldali padsorokban.)