DR. DARÓCZY ZOLTÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Egy mai napilap a következõ hírt, kishírt közölte: egy közel-keleti üzleti vállalkozó 20 millió fontot, körülbelül 4,5 milliárd forintot ajánlott fel az oxfordi egyetemnek, hogyha egy róla elnevezhetõ business schoolt építhet ott Oxford területén, tehát egy üzleti iskolát ebben az Európa-hírû, világhírû kis egyetemi városban.
Az oxfordi egyetem parlamentje ezt - a hír szerint - elutasította, tekintettel arra, hogy a közel-keleti üzletembernek a pénze nem biztos, hogy tiszta forrásból származik, itt a fegyverkereskedelmet említi meg a cikk.
Magyarországon a benyújtott költségvetésben országosan pályázható, tudományos célra fordítható összeg, az OTKA-nak az alapja, amely nem éri el - a pályázható pénz - a 2 milliárdot, és ezenkívül pedig van egy tétel, hogy a felsõoktatásban dolgozó kutatók, illetve oktatók tudományos tevékenységét támogatandó költségvetési forráshoz is jutnak ebben az évben, ami új és üdvözlendõ, körülbelül 1,6 milliárd forinttal. Ha ezt a két összeget összeadom, még akkor is ez a közel-keleti úriember 1 milliárddal többet akart adni egyszeri alkalommal az oxfordi egyetemnek.
Angliában egyébként szokás, hogy a miniszterelnököket az az intézmény, amely felnevelte, miniszterelnöki tevékenységük után díszdoktorrá avatja. Én tudom jól, hogy ezt a hagyományt itt Magyarországon nem valószínû, hogy könnyen be tudnánk vezetni, de talán meg merem kockáztatni azon véleményemet, hogy a magyar parlament és a magyar kormányzat egy ilyen közel-keleti úriembert meg tudna talán verni ajánlatával.
És ezt azért mondom, mert általában az a véleményem a benyújtott költségvetésrõl, hogy nincs összhangban a kitûzött céljainkkal és terméketlen vitáinkkal. Arról van szó ugyanis az én olvasatomban, hogy annak idején, ez év tavaszán nagyon sokat beszéltünk arról, hogy az államháztartási reform hogy fog alakulni. Minden hónapban hallottam ígéretet felelõs kormányférfiaktól és -hölgyektõl, hogy be fogjuk terjeszteni az államháztartási reform pontos elképzeléseit.
És most is itt vagyunk õsszel, év végén, hogy az államháztartási reform elfogadott koncepciója nélkül benyújtunk egy költségvetést, amely ide-oda rángatja ezt az országot, mert nincs koncepciónk, nincs elfogadott, a parlament által megvitatott, tisztességesen átgondolt államháztartási-reform- elképzelésünk, ezért különbözõ lobbyk áldásos munkája az, hogy mennyi kis reform valósul meg adott évben egy költségvetési vita keretében vagy egy költségvetési tervben.
Látjuk ennek a szomorú következményeit az egészségügy területén, látjuk azon a területen, ami nekem nagyon fáj, a közoktatás területén is; tekintettel arra, hogy én úgy érzem, hogy ma egy magyar általános iskolai tanulónak az ellátottsága az nagymértékben függ attól, hogy az ország melyik pontjára született.
Én nem hiszem, hogy Magyarország akkora nagy ország, hogy legalább az oktatás, a kötelezõen elõírt közoktatás területén ne törekedhetnénk arra, hogy maximálisan kiegyenlítsük azokat a hátrányos dolgokat, amelyek benne vannak az ország valós helyzetében. De az a szemlélet, hogy mondjuk a költségvetés és a mi elképzelésünk az, hogy mi egyenlõ mértékkel mérünk és van még egy kis tartalék a kiegyenlítésre, és az önkormányzatok sokasága majd el fogja intézni ezt az ügyet, ez az én megítélésem és tapasztalatom szerint nem valósul meg. Nincs kiegyenlítõdési folyamat, hanem inkább az történik, hogy a gazdagabb helyek gazdagabbak lesznek, ott már Pentium számítógépek mûködnek. Másutt esetleg még a számítógépek nyoma sem található meg.
Na most, ez szorosan összefügg az alapvetõ kérdésével az ország jövõjét illetõen, mert én két olyan problémát látok globálisan, amit nem lehet se önkormányzatokra, se kormányra, se parlamentre, hanem csak az egész országra bízni, ez a munkanélküliség és a környezet állapota.
Ez egy olyan kérdés, amit hogyha nem fogunk tudni megoldani, akkor ide nem fog jönni se tõke, se turista, mert egy elszegényedett, nem megfelelõen képzett munkaerõvel rendelkezõ országba nem szívesen jön a tõke; másrészt az idegenforgalom se fog olyan szinten mûködni, hogyha olyan piszkos az országunk, amilyen.
Ezek között egyébként, meg kell hogy mondjam, hogy Budapest élenjár. Én, mint vidéki, büszke vagyok arra, hogy még Magyarországon találok tiszta városokat, falvakat, de Budapest az katasztrofális az én szememben. Nem is tudom, hogy miért szeretik a külföldiek, lehet, hogy valami más szemüveggel nézik a világot.
Ezért én úgy látom, hogy két helyen van nagyon komoly feladata a magyar parlamentnek, az, hogy a munkanélküliség és a környezetszennyezés elleni dolgot az oktatással és az oktatáson keresztül egy olyan nemzedék kinevelésével próbálja meg helyrehozni, amelyet - még egyszer hangsúlyozom - a jelenlegi, felnõttpopulációval már nem tudjuk megoldani, mert ez más szemléletet követel.
(13.20)
Én magam sem tudom beleélni magamat, de azt nagyon jól tudom, hogy a gyerekek nevelhetõk, és a gyerekek nevelésén és oktatásán keresztül lehet várni eredményeket. Ezért, mivel itt két politikai államtitkár ül az én látóköröm szerint, mind a kettõnek azt tudom mondani, hogy óriási a felelõsségük - az ipari, kereskedelmi és idegenforgalmi politikai államtitkárnak és a pénzügyi államtitkárnak is -, hogy túl kellene lépni bizonyos kérdések esetén azokon a szorító napi gondokon, és távlatosan kellene az országot egy olyan pályára ráállítani, amibõl - mondjuk - húsz év múlva lesz eredmény.
Nem holnapután - szeretném hangsúlyozni. Egyébként is, annak idején nekem egy kedvenc tanárom azt mondta, hogy: Hát kísérletezni, fiam, lehet a tanári pályával, lehet pedagógiával, de az a helyzet, hogy körülbelül fél óra alatt fogják megcáfolni a szakértõk az elképzeléseidet, de az igazadat csak 20 év alatt fogod tudni bebizonyítani.
Kérem szépen, ilyen ez a pálya, ez a politikusi pálya, hogy nem biztos, hogy a napi örömöket kellene hajszolnunk, hanem meg kellene nézni azt a bizonyos távlati elképzelést, és amennyiben ebben valamilyen konszenzust tudnánk a parlamentben kialakítani, akkor már számon kérhetnénk a kormányzattól, hogy egy ehhez simuló, ehhez adekvát költségvetést nyújtson be, amit közösen elfogadtunk.
Nem szeretnék olyan dolgokról beszélni, ami nem tetszik a költségvetésben. Ma már talán kevesebb, mint korábban az a tendencia, hogy egy költségvetési törvényben akarunk elintézni más törvényeket. De meg kell hogy mondjam, hogy nagyon sajnálom, hogy a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvényt így módosítjuk, ebben a törvényben, anélkül, hogy megtárgyaltuk volna. Nem hiszem, hogy ne érdemelt volna meg az a réteg, amely ebben érdekelt, egy külön vitát is ennek a törvénynek a módosításáról.
Befejezésül csak annyit még, hogy nem bántam meg, hogy itt ültem, és kivártam az idõmet, de nagyon boldog leszek holnap, hogyha ennél nagyobb hallgatóság elõtt taníthatok az egyetemen. Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps.)