JUHÁSZ PÁL (SZDSZ): (A képviselõ úrnak búg a mikrofonja.) Elnézést kérek. Köszönöm, elnök úr. Eredetileg Sándorffy Ottó úr felszólalása után jelentkeztem, és kicsit így elcsúsztam, de van is azért tanulság abban, hogy a két felszólalás egymás után került.
Sándorffy Ottó úr arról hozott adatokat, hogy 1938-ban milyen volt az állami - mondjuk így: a kormány által - eltartott alkalmazottak száma, és mennyi most. Õ ezt úgy értékelte, hogy a minisztériumi létszámokban történt a nagy különbség.
Na most, azzal, amit itt implicite mondani akar - hogy még mindig túl nagy az állam, és túl sokat vállal magára - egyetértek, csökkenteni kell. De azért szeretném mondani, hogy az igazi nagyságrendi különbség nem itt van - noha itt is van néhány minisztériumnál tanulságos eltérés az 1938-as és a mai állapot között -, hanem a kormány által fizetett alkalmazottak számában, tehát a felsõoktatásban, a hadsereg létszámában, a rendõrség létszámában. Az õ adataiban a hadsereg nincs benne, az általa mára idézett adatban benne van a hadsereg is.
Ha az általa hozott statisztikai tábla 38 100 kormányalkalmazottal számol, szemben, amit itt idézett, az 200 valamennyi ezer ma. Ahol a nagyságrendi különbség van nagyon, az a rendõrség, hiszen régen azok városi alkalmazottak voltak jelentõsrészt, nem kormányalkalmazottak. Ahol nagyságrendi eltérés van, az az, hogy a mai adatban benne van a hadsereg, abban nincs. És ami igazán nagyságrendi eltérés, az a felsõoktatásban lévõ egészen más mennyiségek. Tehát ezért így nem jó az összehasonlítás.
Egyúttal ez azt is fejezi ki, hogy a kétféle kritika, tehát az a fajta aggódás, ami az elõzõ felszólalásban hangzott, és az a fajta aggódás, ami Sándorffy úr felszólalásában, ellentétes töltésû: és ezt fontos érzékelnünk. Mert, bocsánat. Az elsõ kritika azt hányja föl, hogy miért nem mond le az állam gyorsabban, hogy maga vállalja el a feladatokat, a másik meg aggályos - teljesen okkal -, hogy ezt azért nem lehet hûbelebalázs módra csinálni. Köszönöm szépen. (Taps.)