DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Köszönöm, elnök úr, éppen ez lett volna az elsõ kérdésem, hogy akkor jól értelmezem-e, hogy valóban körülbelül 11 perc áll rendelkezésemre.
Az a nemes és lovagias gesztus, amellyel az imént Juhász képviselõtársam az SZDSZ idejébõl ajánlott fel az MDF számára egy picit jó aláfestõje lesz annak a hangnemnek, amelyben a vitával kapcsolatos általános észleleteimet próbálom összefoglalni, és amelybõl talán - sokak által persze nem feltétlenül megalapozottan - némi óvatos optimizmus is látszik majd kicsendülni.
Nehéz így a vége, a maratoni vita vége felé már bármi újat mondani, természetesen én sem törekszem arra, vagy meg se próbálom azt, hogy valami újdonsággal álljak elõ, inkább néhány általános tanulságot szeretnék itt összegezni.
A költségvetés tárgyalása, és valószínû, ez a világ minden parlamentjében így van, nem csupán szûken vett szakmai vita gazdaságtechnikai kérdésekrõl, hanem legalább ilyen mértékben kemény konfliktusokat sem nélkülözõ politikai és ideológiai ütközet is. Illúzió volna azt hinni, hogy ez elkerülhetõ.
Azt gondolom, nem kerülhetõ el, legfeljebb arra lehet és arra kellene is törekedni, hogy mindez azért bizonyos elemi normákon mindenféleképpen belül maradjon. Igaz, nagyon nehéz definiálni, hogy mit is kellene elemi normákon értenünk. Azt hiszem, összességében így a 30. órájában ennek a vitának azt elmondhatjuk, hogy kevés kivételtõl eltekintve ez a vita összességében eleget tett ezeknek a várakozásoknak.
(14.30)
Biztató jel - és itt elsõsorban például Tardos Márton és Békesi László hozzászólásaira gondolok -, hogy voltak, akik a kormánypárti oldalról is figyelemre méltó kísérleteket tettek arra, hogy ez a vita valóságos vitává, eszmecserévé váljon. Talán némileg biztató jel az is, hogy a vita összességében valóban az alapkérdésekrõl szólt, azokról a problémákról, amelyekrõl a Magyar Demokrata Néppárt vezérszónókaként én magam is beszéltem, vagyis a költségvetést megalapozó gazdaságpolitika stratégiai kérdéseirõl, az államháztartási rendszer átalakításának dilemmáiról, illetve az államadósság- kezelés és a nemzeti vagyon összefüggéseirõl.
Azt a kormánypártok részérõl felszólaló képviselõtársaim is jelezték, hogy számos lényegi ponton õk maguk is bizonytalannak látják: vajon tényleg elkezdõdnek-e, elkezdõdhetnek-e azok a folyamatok, amelyek kedvezõbb irányokba vihetik a magyar gazdaság és az egész magyar társadalom folyamatait.
Vagyis többnyire úgy fogalmaztak, hogy van esély, de nincs garancia. Petõ Iván Kornai nyomán vergõdésrõl és reményrõl beszélt, Tardos Márton pedig így fogalmazott: - ezt szó szerint idézném is -: "Az Országgyûlésnek olyan költségvetést kell elfogadnia, amely Szkülla és Kharübdisz között navigál. Az egyik oldalon szembe kell nézni azzal, hogy nem kerülhet éles konfliktusba a hitelezõinkkel, a másik oldalon nem kerülhet éles konfliktusba a magyar társadalom zömével. Ha bármelyik oldalon a konfliktus kiélezõdik, az katasztrofális következményekkel járna." Majd késõbb így folytatja, újra idézem: "Nincs értelme a nehézségeket egy kormánypolitika hibájául fölróni, a nehézségek objektívek, elkerülhetetlenek; és ha a nehézségeket nem tudjuk vállalni, és nem tudunk olyan politikát folytatni, ami gazdasági növekedést eredményez, akkor Magyarország helyzete a világban nem javulni, hanem romlani fog" - idézõjel bezárva.
Azt hiszem, hogy itt valóban, tematizációját tekintve legalábbis, mai és jövõbeli helyzetünk lényegi kérdéseirõl van szó. Tisztázni kellene ugyanis elõször is e mennyiségek mibenlétét; és itt már azért lehetnek nézeteltéréseink. Vagyis azt kellene tisztázni, hogy képesek leszünk-e, képesek lehetünk-e végre szembenézni azzal, hogy Magyarország a XX. század folyamán több hullámban történelmileg legsúlyosabb pozícióvesztését élte és éli át, és hogy ezen egyelõre a rendszerváltozás fedõnevû folyamat, jelenséghalmaz - amelyet eddig igazából tisztességesen nem definiált senki -, nos, ez a folyamat sem volt képes változtatni. Sõt, ma már bizonyosnak látszik, hogy a rendszerváltozás elsõ évtizedének végén a társadalom döntõ többségének élethelyzete rosszabb, esetleg lényegesen rosszabb lesz, mint az évtized elején volt.
"Még sõtebb", és itt egy kormánypárti képviselõtársaim számára bizonyosan autentikus szerzõt szeretnék idézni, idézõjel kezdõdik: "A gazdasági átalakulás vesztesei között hatalmas tömegek vannak, amelyeket az új fellendülés sem fog magával ragadni. Egész korcsoportokat, foglalkozási csoportokat, régiókat fenyeget a tartós leszakadás. Majd újra lesz gazdasági növekedés, de nem ott, ahol ezek az emberek élnek. Majd újra megnõ a munkaerõ iránti kereslet, de nem arra a tudásra, amit õk képesek nyújtani. Látszólag nem sokba kerül kifelejteni õket a sikeres Magyarország programjából.
Csakhogy ez az erkölcsi közöny súlyosan visszaüthet. A liberalizmusnak csak akkor van komoly esélye, ha ezt a csapdát el tudja kerülni. Ehhez viszont az kell, hogy a liberalizmus több legyen a sikeres középrétegek érdekeinek megfogalmazásánál; képesnek kell lennie megmutatni, hogy nem csupán a feltörekvõ csoportokat elégíti ki, de a magyar társadalom újraintegrálódását ígéri. Ez nem lehet a szabad tulajdonlásra és szabad vállalkozásra lecsupaszított macho-liberalizmus programja; a szabadság, egyenlõség, testvériség klasszikus eszméjének teljességét kell alkalmazni a mai Magyarország viszonyaira. Lesz ilyen program?" - fejezõdik be az idézet.
Az az idézet, kedves képviselõtársaim, amely Kiss János közelmúltban megjelent dolgozatából való. És néhány tanulság levonására, azt gondolom, feltétlenül alkalmas gondolatokat tartalmaz.
Elõször is a tanulmány zárókérdésébõl: "Lesz ilyen program?" - arra merek következtetni, az látszik kiderülni, hogy legalábbis a kormánykoalíció oldaláról, mindmáig nincs ilyen program. Ha viszont nincs ilyen program, akkor mindenképpen indokolt volna a magyar társadalom és gazdaság alapkérdéseirõl az eddigieknél sokkal nyíltabb, sokkal nyíltabb és õszintébb vitákat folytatni.
Olyan vitákat, ahol a társadalom és gazdaság folyamatait leíró egész fogalomkészlet és értelmezési keret sem kezelhetõ többé tabuként. Ahol kiderülhet, hogy a Közép-Európában és azon belül az itt és most Magyarországán létezõ kapitalizmus számos sajátosságában szükségszerûen eltér, el kell hogy térjen attól a modelltõl, amit az egyetlen létezõként próbálnak feltüntetni sokan.
Az ilyen kikerülhetetlenül szükséges vitákat semmiképpen nem segíti elõ a kölcsönös, nekivadult címkézés, sõt, megbélyegzés, aminek - sajnos - voltak szomorú példái ebben a költségvetési vitában is. Tudomásul kell venni, hogy a kapitalizmus idõben és térben nagyon sokféle volt, van és lesz. Hogy mást ne mondjak, a magát szocializmusnak nevezõ rendszer is egyfajta oligarchikus politikai kapitalizmus volt feltehetõleg, bár ennek tisztázása késõi korok politikatörténészeire vár a jelek szerint.
A rendszerváltozás története éppen arról szól, hogy sikerül-e ebbõl a magát szocializmusnak nevezõ életképtelen, zsákutcás és perifériás kapitalizmusból életképes, dinamikus, a világfolyamatok fõ áramába visszailleszkedni képes és emberséges kapitalizmust csinálni. És erre a kérdésre még nincs válasz. Legalábbis a társadalom döntõ többsége számára sikeres és végleges válasz nincs.
Tartok tõle, hogy egy jó darabig nem is lesz. Ha valami ilyesfélére gondolt Tardos Márton is, amikor azt mondta, hogy: ".a nehézségek objektívek és elkerülhetetlenek", akkor ezt kész vagyok korrekt vitaalapnak elfogadni. De szeretném még egyszer hangsúlyozni: csak vitaalapnak.
Az átmenet kormányainak hibás helyzetértékelései és rosszul megválasztott beavatkozás-technikái ugyanis egy történelmileg járatlan úton, kétségtelenül érthetõk. Érthetõk, de nem menthetõk. És az ilyen vitáknak, mint ez az önmagán részben messze túlmutató költségvetési vita, arra is kell szolgálnia, hogy tisztázzuk, egy: mekkora is az átmenet kormányainak valóságos mozgástere; kettõ: az adott mozgástéren belül valóban megtesznek-e ezek a kormányok mindent annak érdekében, hogy Magyarország történelmileg példátlan méretû pozícióvesztési folyamatát képesek legyünk visszafordítani.
Ha ez a tét, és ez a mérce, akkor ez a költségvetési vita egyes mozzanataiban már felvillantotta annak esélyét, hogy képesek leszünk egymással egyáltalán korrekt vitapartneri viszonyba kerülni. És a permanens konfrontációk világában, lehet bár ez részemrõl gyermeki naivitás, de ez sem csekélység.
Maga a költségvetési törvénytervezet tehát, mint azt a bevezetõben is jeleztem, elfogadhatatlan a Magyar Demokrata Néppárt frakciója számára, de a vita, maga a költségvetés általános vitája, talán ad némi reményt arra, hogy egyes elemeinek javítására mégis nyílik lehetõség, reális lehetõség a részletes viták során. Tisztelt Képviselõtársaim! Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)