DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDNP): Köszönöm szépen, elnök úr. Attól tartok, hogy már nincs két percem, de nem is akarom ezt teljes mértékben igénybe venni, ha volna, akkor sem.
Azzal szeretném kezdeni, hogy remélem én sem kompromittálom Hegyi Gyulát, ahogy feltételezem, õ sem kompromittált engem, amikor azzal kezdte, hogy örült a felszólalásomnak.
Én is azt gondolom, hogy kölcsönösen tisztelnünk kellene egymást folyamatosan a viták során, és ha szabad ezt a megjegyzést azért itt, családias körben hozzátennem, nemcsak akkor, amikor feltételezhetõen picit könnyebb tisztelnünk egymás, hiszen jó, ha tízen vagyunk most az ülésteremben, hanem akkor is, mondjuk, amikor 342-en vagyunk ebben az ülésteremben. Hozzáteszem egyébként az elmúlt évek tanulságai alapján, hogy picit bonyolultabb a dolog.
Valószínû, ennek megvan a mély társadalomlélektani oka, hogy miért nem sikerül nagyobb tömegekben ezt hasonlóan megvalósítani. Amit én nagyon lényegesnek érzek, és Hegyi Gyula reagálásában ezt igazából csak üdvözölni tudom, hogy adjunk legalábbis normális, igazi, józani esélyt egymás számára ahhoz, hogyha azok a problémák, amelyekkel mindnyájunknak, az egész társadalomnak - ha úgy tetszik, az egész nemzetnek - szembe kell nézni, olyan súlyúak, amelyeket itt próbáltam a hozzászólásomban is felvázolni, és ennek megoldása olyan mértékben történelmileg járatlan, amilyennek ezt tapasztaljuk, akkor adjunk kölcsönösen esélyt egymás számára ahhoz, hogy akár az eddigiektõl alapvetõen eltérõ fogalmakkal és újfajta értelmezési keretekben is képesek legyünk emberségesen végiggondolni ezen elõttünk tornyosuló hatalmas történelmi feladatokat.
Ha óvatos optimizmussal fogalmaztam a vitával kapcsolatban, az csak azért van, mert legalábbis a jeleit annak felvillanni, hogy erre talán van esélyünk, én tapasztaltam a vita során, és ezt köszönöm, illetve azt hiszem, kölcsönösen köszönhetjük mindnyájunk számára, akik itt családias légkörben ezt a 30 valahány órát együtt ültük. Köszönöm szépen. (Taps.)