DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársak! Tisztelt Államtitkár Asszony, Államtitkár Úr! Gondolom, senki sem veszi zokon tõlem, az ellenzéki képviselõtõl, ha köntörfalazás nélkül fejezem ki, hogy nem osztom a kormány és a koalíciós pártok költségvetéssel kapcsolatos illúzióit, a kincstári optimizmust sugárzó nyilatkozatokat, agitációt és propagandát, és nem idõzök ezeknél.
Egyszerûen, mint magától értetõdõ természetes tényt veszem tudomásul a régi igazságot, hogy tudniillik minden cigány a maga lovát dicséri. Ugyanígy nem hatnak meg a hazánkba látogató külföldi szakemberek elismerõ szavai se, mert akik nem tudják, mi a nyomor, és sohasem álltak olyan választás elõtt, hogy például télen egyenek-e vagy fûtsenek, nem lehetnek tárgyilagos bírálói a mai magyar valóságnak, többek között a költségvetésnek sem.
Mégsem hagyhatom szó nélkül, sõt, kifejezetten irritálónak találom a magabiztosságot, amellyel úgyszólván ex cathedra jelentik ki, hogy 1997-ben 18 százalék lesz az infláció. Akkor, amikor még az energiaár-emelések mértéke sem biztos, másfelõl pedig már a rendelkezésre álló adatokból jól tudjuk, hogy az 1996-ra vonatkozó jóslatok se váltak be, az ilyesfajta prognózisokat csak a legnagyobb kétkedéssel tudom fogadni.
Tanult mesterségemnél a nevelés és oktatásnál maradva meglep az iskolai oktatással kapcsolatos sokféle normatíva. Hogy ezek hogy és mint jöttek létre, és mi az egészen pontos tartalmuk, arról vajmi keveset tudni. Csak a számokat. Amelyek szerint az óvodai nevelés normatívája 60 ezer forint/fõ, melyet a helyi önkormányzat az általa fenntartott óvodában ellátottak után vehet igénybe.
Az iskolai oktatás normatívája 1-6. osztályra 64 ezer forint/fõ, a 7-8. osztályra 68 ezer forint/fõ, a 9-10. osztályra pedig 70 ezer forint/fõ, mely utóbbit a helyi önkormányzat az általa fenntartott általános iskolában, gimnáziumban, szakközépiskolában tanulók után vehet fel. A 11-13. osztály tanulói után 85 ezer forint/fõ jár, ezek tehát a számok.
Ha összevetjük az elõzõ éviekkel, hogy például az általános iskola 1-10. osztálya után 66 ezer forint/fõ hozzájárulás volt kifizethetõ, akkor a legalább 24 százalékos inflációt figyelembe véve, igazából semmi elõrelépés sem állapítható meg.
Elgondolkoztató továbbá, mi lehet az oka annak, hogy a 9-10. osztály normatívája csupán 2000 forinttal haladja meg a 7-8. osztály után fizetendõket, míg a növekedés a 10. osztály után egyszerre 15 ezer forint lesz. Vajon milyen szakmai szempontok indokolhatják az ilyen hektikus változást.
További problémát látok abban is, hogy a jövõ évben csökkenni fog a helyi önkormányzatok általános állami támogatása. Elõreláthatóan ez igen sok gondot fog okozni. Nyilván erõsíti majd a késztetést, hogy az önkormányzatok adókat vessenek ki. Az adókulcsok 1997. évi csökkenésérõl szóló kormányzati szirénhangok így majd ellentétükbe csapnak át, üres ígéretek, bombasztok maradnak. Ezt figyelembe véve minden remény megvan rá, hogy elõreláthatóan nem csökkenni, hanem feltehetõen nõni fognak a lakosság adóterhei.
A számok tanúsága szerint drasztikusan fog csökkenni ellenben a közoktatást szolgáló tankönyvkiadás támogatása. 1997-ben kormányzatunknak erre mindössze 637,3 milliója lesz, azaz harmada az elõzõ évinek. Nem kommentálom. Így is eléggé riasztó minden hozzáértõ számára, és annak is, aki elgondolkodik a dolgon.
Érdekes tanulságokra ad alkalmat, ha összehasonlítjuk a határokon túli magyarok oktatására és kulturális támogatására szánt összeget azzal, amit a Gandhi-közalapítvány kap. E szerint az elõbbire - tudniillik a határokon túli magyaroknak - 422,6 millió, az utóbbiakra 325 millió forint jut. Ha semmi mást nem nézünk, csak azt, hogy a határokon túl közel négymillió magyar él, a Gandhi-alapítvány által támogatott beások pedig csak néhány tízezren vannak, akkor is meglepõ és elképesztõ aránytévesztésrõl van szó.
(14.50)
Sajnos, persze nem a beásoknak szánt összeg a sok, a nagy, hanem az önhibájukon kívül, megkérdezésük nélkül határainkon túlrekedt magyarokra szánt összeg a kevés.
A közoktatási törvény vitájánál már kifogásolt pedagógus szakvizsgára 1,4 milliárd forintot kíván biztosítani a tervezet. Véleményünk szerint sokkal jobb és hasznosabb volna az egészet a pedagógusok bérének emelésére fordítani. Ezúttal is az a véleményünk, hogy elõbb kenyér, aztán morál, azaz egyszerûbben: szakképzés. Sehol sem nagyobb a kormányzati melldöngetés a költségvetésben, mint éppen a felsõoktatás körül. A számokat tekintve elsõ pillantásra nem is lenne semmi hiba. Az ördög azonban ezúttal is a részletekben van. Ha ugyanis közelebbrõl nézzük a dolgot, azonnal kitûnik, hogy miközben magas a központi kezelésû összegek aránya, addig alig, illetve elenyészõen kis mértékben nõ az intézményi rendeltetésû pénzek összege.
Meglepõdünk, ha ezután az egyetemi és fõiskolai finanszírozás normatívái alapján vetünk egy röpke pillantást a különbözõ csoportokra. Ha egy agrárszakembert fõiskolán képeznek, akkor 146 ezer forint/fõ/év a norma, ha egyetemen, akkor 300 ezer forint/fõ/év. Mûszaki fõiskolai képzésnél 123 200 forint jár, egyetemen 231 ezer forint. Mellesleg, ugyanennyit érdemel, aki testnevelõképzésben vesz részt. A fõiskolai képzésnek általában hivatalosan is az a megítélése, hogy a gyakorlati életre képes szakembereket, míg az egyetemeken inkább elméleti jellegû képzés folyik. Ezt figyelembe véve is meghökkentõek az idézett különbségek. Arra pedig végkép nincs semmi ésszerû magyarázat, az égvilágon semmi sem indokolja, hogy fõiskolán a humánképzés normatívája 84 700 forint, egyetemen viszont 146 300. Aránytalanul kevés a többihez viszonyítva a jogászképzésre fordítható összeg. Vajon mi indokolja, hogy a közgazdász hallgatóra 80 százalékkal költhessenek többet, mint a joghallgatóra? Ki és minek alapján állapítja, illetve állapíthatja meg ezt így?
A költségvetés sem szünteti meg a felsõoktatási intézményeink további ellehetetlenülését. Mûködési költségeik nõnek, a támogatások pedig rendre alulmaradnak az inflációval és az energiaárakkal folytatott versenyben. Az intézmények így arra kényszerülnek, hogy mindenáron magasan tartsák, illetve növeljék a hallgatói létszámot, miközben az oktatói létszám leépítésére, hovatovább képtelen csökkentésére kapnak nyílt, illetve rejtett ösztönzést, utasítást. Az eredmény pedig lehangoló. Mivel a fõiskolákra hovatovább húsz felé közelít az oktatók heti óraszáma, mintha csak középiskolákban tanítanának. Pedig tõlük nem középiskolás, hanem felsõfokú, akadémiai szintû tudást várnak, és teljes joggal. Ehhez viszont idõre, olvasására, tanulásra, kutatásra lenne szükség, mert az akadémiai szint csak így érhetõ el, és aki nem edzi mindennap szellemét és nem gyakorolja magát, sohasem jut el a mennyeknek országába.
A munkateher - jól tudjuk - mindamellett demoralizál is. Süllyed az elõadások, a gyakorlatok, a beszámolók, a kollokviumok és a szigorlatok színvonala. Vannak, akik csekélynek ítélik a kárt, sõt, egyáltalán nem is törõdnek vele, de tapasztalt oktató és tanár lévén tisztában vagyok vele, hogy mindez egyszer majd óriásira nõ. Észre se vesszük és újra a barbarikum kerekedik felül, a félvadság és a félmûveltség állapotába süllyed majd az ország.
Látni néhány lépést a felsõoktatásban mûködõ oktatók bérének javítására is. Szívesen emlegetik ezzel kapcsolatban a Széchenyi professzori ösztöndíjat, amely 500 fõnek ítélhetõ oda. De kinek? Idézem: "A Széchenyi professzori ösztöndíjban tudományos és oktatói teljesítmények alapján minõsített oktatók részesülhetnek a mûvelõdési és közoktatási miniszter által létrehozott kuratórium döntése alapján." Félõ, hogy ez is csak arra lesz jó, hogy a kliensrendszer újabb ágát építsék ki. Csak örülni tudnék, és nagyon jó lenne, ha a feltételezésem ezúttal tévesnek bizonyulna. Mindenesetre célszerû lenne egy olyan ösztöndíjrendszer, melyet szigorúan kötött normák szerint maguk az intézmények adományoznának arra érdemes oktatóiknak, legjobb és legtehetségesebb embereiknek.
A legeslegjobb persze az lenne, ha végre Magyarországon is megfizetnék a szellemi munkát, rangján kezelnék és honorálnák a kiemelkedõ szellemi tevékenységet. Csak üdvözölni tudnám, ha végre irigység tárgya lenne az egyetemi, fõiskolai tanárok fizetése, elannyira, hogy még a banktisztviselõk is sóvárogva, megilletõdve és vágyakozva emlegetnék. Ha valóban jobb üzlet lenne professzornak lenni, mint - mondjuk - pénztárosnak vagy banktisztviselõnek. Köszönöm.