NAHIMI PÉTER (MDF): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Országgyûlés! Amikor a Magyar Demokrata Fórum álláspontját foglalom össze a jegybanktörvény elõttünk fekvõ módosításával kapcsolatban, akkor megkísérlem követni azt a kettõs felosztást, amelyet maga az elõterjesztõ is alkalmazott a törvényjavaslat indoklásában. Nevezetesen, hogy ezt a módosítást két, az érveknek két csokra tette szükségessé, egyrészt rendezni kell, tisztázni kell a jegybank és a költségvetés között fennálló viszonyokat, másrészt - azt hiszem, szó szerint idézem - tovább kell erõsíteni a jegybank 1991-ben megalkotott jog státusát.
Természetesen, amikor ez a két kérdés összefügg egymással - mert hiszen szervesen összefügg, ezt jelezték már elõttem mások is -, akkor erre is utalni szeretnék. Amikor az elõterjesztõ azt mondja, hogy az MNB-nél lévõ adóssággal, az abból így-úgy származó veszteséggel valamit kezdeni kell, mert ez a helyzet tarthatatlan, akkor ebben az elõterjesztõnek természetesen igaza van.
Amikor az elõterjesztõ azt mondja, hogy ki máshoz fordulhatna a Nemzeti Bank, mint a költségvetéshez, amely ennek a folyamatnak legfõbb haszonélvezõje volt az elmúlt években, akkor azt mondhatjuk, hogy ebben a Nemzeti Banknak és az elõterjesztõnek is természetesen megint csak igaza van. A kérdés az, hogy amikor a költségvetés vállal bizonyos felelõsséget magára e kérdésben, akkor pontosan milyen felelõsséget is, és milyen terheket is vállal magára ebben.
(18.50)
Ez az a pont, ahol a Magyar Demokrata Fórumnak némi kétségei merülnek fel e törvényjavaslat kapcsán. Hiszen mit is vállal át a költségvetés? Vállalja ennek az adósságnak és az adósságból fakadó következményeknek az ország egészére esõ terheit. Tehát nemcsak azt vállalja, aminek õ maga az elmúlt években a haszonélvezõje volt, hanem vállalja annak a veszteségnek a terheit is, amelynek a haszonélvezõje épphogy nem õ, hanem például a vállalkozói szféra volt az elmúlt években, és hogy a kettõnek a határa hol húzódik, sajnos, ez az elõterjesztés során nem derült ki igazán.
Másodszor vállalja a sterilizációval járó veszteséget. Az a kérdés pedig, hogy szükség volt-e a leértékelés kapcsán kamatprémiumra, és ha igen - mert valószínûleg igen -, akkor milyen mértékûre volt szükség, hogy ebbõl milyen veszteségek származtak az elmúlt idõben, hogy ezt hogyan értékeljük most, és hogy éppen ebbõl fakadóan mit szándékozunk tenni a jövõben, ez alighanem megint egy kicsit bõvebb elõkészítést igényel.
(A jegyzõi széket Szili Sándor helyett dr. Kiss Róbert foglalja el.)
És végül a harmadik, egy fekete folt, amellyel nagyon nehéz mit kezdeni. Ez egy sajátos pénzügyi puffer és annak a tartalma. Nevezetesen a Nemzeti Bank a maga állandóan változó forrásoldalával és ehhez képest lényegében teljesen stabil eszközoldalával egy nagyon sajátos pénzügyi puffer szerepét töltötte be a hitelezõk és a költségvetés között. És hogy ezen a pénzügyi pufferen belül mi zajlott, és hogy ennek az egyenlege pontosan mi, és hogy oszlik meg, ez mindenképpen ugyancsak további vizsgálatokat igényel.
Azt hiszem, egyetérthetünk az Állami Számvevõszékkel, aki a költségvetés véleményezése kapcsán a következõket mondta: kellõ mélységû és részletezettségû dokumentáltság hiányában nem lehetett megismerni az 1970-es évek elejétõl felhalmozódott adósság keletkezését, elõidézõ okok szerinti összetételét, az adósságkezelési megoldások kihatásait bemutató gazdasági számításokra alapozott alternatívákat - és az ebbõl fakadó veszteség megoszlását egyes hányadainak, egymáshoz való arányát sem - tehetnénk hozzá.
Akkor, amikor a költségvetés ezen körülmények feltárása nélkül magára vállalja a jegybankot illetõ terheket, jelen pillanatban a mérhetõ terheket, akkor tulajdonképpen egy egészen más dolog történik, amit egy sajátos kifejezéssel úgy is nevezhetnénk, hogy a jegybank konszolidációja. A jegybank konszolidációja, amely természetesen más, mint az adóskonszolidáció, vagy más mint a bankkonszolidáció volt. De mégis csak egy konszolidáció, egy bankkonszolidáció, amelyekre kell hogy érvényesüljenek bizonyos olyan elvi kritériumok, amelyeket itt, a parlamentben éppen a kormánykoalíció pártjainak képviselõi közül is sokan megfogalmaztak: az átláthatóság, a következetesség és hasonló elvekre gondolok.
Egy a vitában többször is elhangzott terminus technicusra is szeretnék utalni, ez pedig a jegybank függetlenségének a kérdése. Hovatovább állandó axióma lett, hogy a jegybanknak függetlennek kell lennie. Olyan erejû axiómának, mint hogy a párhuzamosok a végtelenben ott találkoznak, pedig logikai értelemben ez nem axióma, hanem egy tétel. Hiszen miért is kell a jegybanknak függetlennek lennie? Egy jegybank többféle funkciót láthat el. Elláthat klasszikus jegybanki funkciókat, ebbe tartoznak természetesen monetáris hatósági funkciók is; elláthat egyéb jellegû hatósági funkciókat is - egyik ilyentõl éppen nagyon helyesen ez a törvényjavaslat szabadította meg a jegybankot; azután ezen kívül elláthat - és sajnos, el is lát még mindig talán - kereskedelmi banki jellegû funkciókat is; valamint negyedikként elláthat költségvetési jellegû, ahogy mondani szokás: kvázi-fiskális funkciókat is.
Az, hogy a jegybanknak mennyire kell függetlennek lenni az adott állam szervezeti rendszerében ez nagyon nagy mértékben függ attól, hogy a valójában ellátott feladataik között ezek az egyes funkciók milyen arányban oszlanak meg, és hogyha a célunk egy teljesen tisztán jegybanki funkciókra - a tevékenységét jegybanki funkciók felé orientáló - Nemzeti Banknak a létrehozása, akkor természetesen ezzel együtt jár egy mind függetlenebb jegybank. Hiszen egy klasszikusan jegybanki funkciókat betöltõ Nemzeti Bank esetében van szükség a legnagyobb függetlenségre.
Csakhogy amikor a jegybanki függetlenségrõl beszélünk, akkor adódik a csapda, hogy azt mondjuk, milyen a jó jegybank? A jó jegybank a független jegybank. A Magyar Demokrata Fórum álláspontja szerint a jegybank függetlensége a jó jegybanknak szükséges, de korántsem elégséges feltétele. Ugyanis megítélésünk szerint a jegybanknak - és ez az elv érvényesült az 1991-es jegybanktörvény megalkotása során is -, a jegybanknak elsõsorban önállónak kell lenni, és ez az önállóság három dolgot takar.
Az egyik, hogy alkalmas kell hogy legyen a jegybank egy önálló és megfelelõ monetáris politika kialakítására. Ennek a monetáris politika kialakításának a legfõbb letéteményese a jegybank mostani szervezetrendszerében a jegybanktanács és ennek a jellegzetes terméke - a legjellegzetesebb terméke - pedig a monetáris politikai irányelvekben mutatkozik meg. Másodszor, hogyha képes volt ennek a megfelelõ és alkalmas monetáris politikának a kialakítására, akkor szükség van arra is, hogy ezt valósítsa is meg. A megvalósítás eszköze a jegybank belsõ szervezetrendszerében az igazgatóságoknak a szerves rendszere, amelyet a jegybank elnöke fog össze a mai rendben. A harmadik feladat - éppen ezzel összefüggésben - a jegybank függetlensége. Tehát, hogy ne legyen egy olyan, a jegybank tevékenységével és a jegybank által érvényre juttatni kívánt monetáris politikai irányelvekkel ellentétes - elsõsorban természetesen kormányzati - erõtér, amelyik leárnyékolja, adott esetben meg is akadályozza a jegybanknak a funkcióinak az ellátását saját érdekeiben.
Itt térnék át a második kérdéskörre. Nevezetesen, hogy helyes-e a jegybank belsõ szervezetében javasolt változtatási sora ennek a törvénynek. Amikor Lámfalussy Sándor Magyarországon járt, akkor a következõket mondta: "A kormány és a monetáris politika kapcsolata olyan elvi kérdés, amelyre nincs elvi válasz, de a gyakorlatban szükséges a dialógus." A gyakorlatban szükséges a dialógus - ezt tartom a kérdés kulcsának, mégpedig azért, mert a jegybanktanács a most hatályos törvény szerint éppen olyan intézmény kívánt lenni, amelyik ezt a dialógust integrálta a jegybank vezetésébe, ezt a dialógust integrálta a monetáris politika kialakításának kérdéskörébe.
Hogyha megnézzük az 1991-es jegybanktörvény indokolását, akkor ott azt találjuk, hogy a jegybank esetében két vezetés két vezetési modell találkozik. Engedjék meg, hogy ezt is idézzem: "Az MNB speciális jegybanki feladatából és felelõsségébõl következõen célszerû összekapcsolni a monetáris stratégiai kérdésekben a javaslat által bevezetendõ új intézményen, a jegybanktanácson keresztüli testületi vezetést a napi, operatív kérdésekben az elnöki vezetéssel." Adva van tehát egy operatív elnöki vezetés, a monetáris politika megvalósításában, és adva van egy a monetáris politikát kialakítani hivatott testületi vezetés. Ez két külön dolog. És akkor, amikor a jegybanktanács tagjainak, különösen pedig az alelnököknek a jelölésében így vagy úgy, de erõsebb jogosítványokat adunk a jegybank elnökének, annak, akinek tehát elsõrendû feladata a monetáris politika megvalósítása, akkor ezáltal a két irányítási modell között fennálló - szerintem kívánatos - egyensúlyt ássuk alá, és billentjük el a jegybank elnökének személye felé.
A Magyar Demokrata Fórum módosító indítványai, amelyeket szintén szándékunkban áll benyújtani, a jövõben éppen erre, ennek a kérdésnek a rendezésére fognak irányulni. Egyetértünk természetesen az elnök úrral, tehát éppen Surányi elnök úrral abban, hogy a jegybank függetlensége nem azonos a jegybankelnök függetlenségével. Nem is szeretném ezt a mostani felszólalást kizárólag a jegybank elnökének személyére kihegyezni, van itt más kérdés is. Az a kérdés is, amelyet Kósa képviselõ úr jelzett, de akkor van harmadik kérdés is. Nevezetesen, az összeférhetetlenséget, amelyet ez a törvény kimond, nemcsak a jegybanki alelnökök részére kell kimondani. Számos példa van arra, hogy a jegybanki vezetõ beosztású tisztségviselõk kereskedelmi bankok igazgató tanácsaiban vagy más vezetõ testületeiben foglalnak el nagyon komoly pozíciókat. Ez egyrészt jelent azért számukra egy elvitathatatlanul nagyon komoly információkban megmutatkozó elõnyt - az információ konvertálható, ugye, gazdasági javakra, néha többet is ér, mint a gazdasági javak; másrészt pedig bizonyos esetekben kézzel fogható gazdasági elõnyöket is jelenthet likviditási hitelek és egyéb hasonló lehetõségek elosztása esetén. Ezért tehát az összeférhetetlenséget a törvényben szereplõnél erõsebben kívánjuk megállapítani.
Azután szerepel a törvényben bizonyos szakmai szûrõ is, részben az alelnökök, részben a jegybank elnökének személyére. A közeljövõben ama bizonyos két jegybanki alelnök körül kirobbant botrány azonban azt mutatja, hogy lehet valaki kiváló pénzügyi szakember - és aziránt semmi kétségünk nincsen, hogy Surányi elnök úr tökéletesen megfelel a törvényjavaslatban szereplõ szakmai kritériumoknak -, de lehet, hogy a jegybankelnök esetében ezek megint csak szükséges, de nem elégséges feltételek. Hiszen lehet most nyilatkozni, lehet különbözõ álláspontokat elfoglalni, lehet visszamenõleg értelmezni az akkor megtörténteket, de tulajdonképpen mindenki tudja, mi is itt, meg a nagyvilágban is, hogy valójában mi történt.
(19.00)
Önök valószínûleg éppen annyira ismerik a nemzetközi sajtónak a reagálását erre a kérdésre, mint jómagam, Handersbachnak a cikkét a magyar sajtó is idézte: a leváltott vezetõket a politikusoknak áldozatul dobta, ezzel nem szerzett barátokat a nyugati bankvilágban. Mindezt a politikai taktikákat folytató Surányi számlájára írják, és öngólnak minõsítik. Az eset nem nélkülöz bizonyos tragikumot, megdöbbentette a német és osztrák bankárokat és így tovább. Ez azt jelenti tehát, hogy lehetne tovább folytatni a taxatív felsorolását azoknak a kritériumoknak, amelyek számunkra, a magyar parlament képviselõi számára, az ideális bankelnököt leírhatóvá teszik. Magam személyesen - magánvéleményként mondom - némi szkepticizmussal viszonyulok ehhez: nem lehet olyan hosszú listát közzétenni, akármilyen vezetõ tisztségviselõre vonatkozóan, hogy az kötelezõ érvénnyel érvényre is jusson. Egy biztos: szakmai szûrõre szükség van, teljesen egyértelmûen szükség van a jegybank vezetésében, az viszont nem egyértelmû, hogy ezt a szakmai szûrõt egyes-egyedül a jegybank elnökének a személye kell hogy biztosítsa.
És végül egy utolsó kérdés. Mi biztosíthatja a jegybanknak a megfelelõ mûködését az elõbb ismertetett kritériumok alapján - mindezek mellett? Van egy másik erõ is: ez pedig a nyilvánosságnak az ereje. Köztudott, hogy az Állami Privatizációs és Vagyonkezelõ Rt. fontosabb szabályzatai nyilvánosak, kormányhatározat kell ahhoz, hogy ezek életbe lépjenek. Megfontolandó, hogy a jegybank fontosabb szabályzataira is nem kellene-e egy hasonló kritériumot alkalmazni. Ugyancsak hadd hivatkozzak megint csak a '91-es jegybanktörvény indoklására, amely aztán nem vált valóra sem 1991 és 1994 között, sem pedig '94 és '96 között.
Az MNB speciális feladataiból, illetõleg abból a körülménybõl következõen, hogy a javaslat szerint az államszervezetben végsõ soron az Országgyûléshez kapcsolódik, indokolt, hogy az MNB-nek a közgyûlés által megállapított alapszabálya érvényességéhez az Országgyûlés jóváhagyása is szükséges legyen. Ez tehát akkor az indoklásban megjelent, valójában azonban nem.
Most természetesen tudom, hogy lehetnek olyan megfontolások, amelyek azt mondják, hogy az MNB a megfelelõ eltérésekkel természetesen, de egy egyszemélyes részvénytársaság, amelynek elsõsorban a napi feladatainak ellátásakor a kormánnyal kell együttdolgozni, amelyben a tulajdonosi jogokat a pénzügyminiszter testesíti meg, tehát lehetséges, hogy nem az Országgyûléshez, hanem a kormányhoz kell ezt a szentesítést rendelni. Én a magam részérõl egy ilyen megoldást is támogatni tudok. Példaként hadd hozzam fel azonban az 1924. évi Magyar Nemzeti Bank létesítésérõl és szabadalmáról szóló törvényt, amelyik 16 paragrafusból áll mindössze, viszont 127 cikkben képezi - most úgy mondanánk, hogy a mellékletét a Magyar Nemzeti Bank alapszabálya, amelyik egy nagyon tág értelemben vett alapszabály: bizonyos üzletszabályzati és egyéb elemeket is tartalmaz. Az elõterjesztõ egyébként azt mondja: "törvényszerkesztési szempontból azt a módot választottuk, hogy törvény adományozná a szabadalmat, rendelkeznék a szükséges átmeneti intézkedésekrõl, míg az alapszabályok a törvény kiegészítõ részét alkotnák, és ennek folytán, de kifejezetten is a törvény erejével ruháztatnának fel".
Mondom még egyszer: elképzelhetõ szerintem a kormányhoz rendelése is ennek a jognak - viszont valahová célszerû lenne. A kormányhoz talán annál is inkább, mert bizonyára emlékeznek rá, hogy az elmúlt idõszakban is a jegybanki beszámolók nagyon késve és általában egy konkrét csomagban gyorsan letudva kerültek az Országgyûlés elé. Azt hiszem, mondhatjuk önkritikusan, hogy az Országgyûlésnek valami fantasztikusan átütõ ellenõrzõ szerepe a jegybank vonatkozásában nem valósult meg. Ez természetes, hiszen a jegybank napi kapcsolatban - még egyszer mondom - a kormánnyal áll.
Tisztelt Országgyûlés! Ennyiben szerettem volna összefoglalni a Magyar Demokrata Fórum álláspontját a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény vonatkozásában. Módosító indítványaim készülnek. Kértük is elnök asszonyt, hogy hosszabbítsa meg a lehetõséget arra holnap estig, hogy ezeket benyújthassuk. A Magyar Demokrata Fórum bizonyos módosító indítványok elfogadása esetén tudja támogatni a jegybankról szóló törvény módosítását, jelenlegi formájában azonban sajnos nem.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket.