DR. BOROSS PÉTER (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az elhangzottak alapján valóban jogosan merül fel a kérdés, hogy mirõl folyik vita a Házban. Magáról errõl a törvénymódosításról vagy elõterjesztésrõl, vagy pedig az államháztartás ennél sokkal szélesebb körû gondjairól? Most természetesnek kell tartani, hogy amennyiben a téma felmerül egy ilyen természetû módosítás formájában is, lehetetlen nem szólni arról, ami elmaradt, ami nem e törvénybõl, legfeljebb e törvénybõl is kimaradt, amelyik nem hívja fel minduntalan a parlament és a közvélemény figyelmét arra, hogy két-két és fél évvel ezelõtt elhangzott egy olyan nagyon hangsúlyos ígéret, az államháztartás reformjára vonatkozó ígéret, amelyet azóta sem fogalmazott meg senki tulajdonképpen azzal az egzakt pontossággal, hogy tudnánk, hogy milyen szándékok vezérelték a kormányt, amikor programjában olyan nagy hangsúlyt adott ennek a kötelezettségnek.
Mi az az államháztartási reform tulajdonképpen? Részleteiben és de facto mi az? Ezt a kérdést általában mindenki kerüli, és ennek következtében nem is merül fel olyan súllyal annak részelemei, a nagy rendszerek tételes reformja és hasonló kérdések, mint amit, gondolom, az eredeti szándék valamikor körvonalazott.
A kérdés azért is nagyon lényeges, mert eldönti a jövõt is. Ha nem tisztázódik, hogy elemeiben is mit értünk államháztartási reformon, akkor feltehetõen soha nem is jutunk oda, hogy közösen eldöntsük, hogy most már történt egy államháztartási reform.
Ami itt a hozzászólásokban elhangzott, az számomra felvet egy olyan kérdést, amely tulajdonképpen nem szorosan csak ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik, de mégis szükségesnek tartom szóvá tenni. Közigazgatási mûködésünk általános problémáihoz kapcsolódik ugyanis. Ez az autonómia és az ellenõrzés viszonya. Elképesztõ dolog, ahogy kialakult a közfelfogásban, és joggal, hozzá kell tennem, alátámasztottan, hogy az ellenõrzési jogosultságot általában autonómiaveszélyeztetõ tényezõnek ismer fel mindenki, holott az autonómia, az egy teljes körû vagy amilyen körû döntési kört jelent, az ellenõrzés pedig utólagosan bizonyos folyamatok kontrollját.
Nem úgy nálunk. A közigazgatást az elmúlt 40 évben jellemzõ, állandó központosításból fakadó beavatkozási inger arra készteti, hogyha az ellenõrzési funkciót gyakorolja, akkor feltétlen döntési köröket is minõsít és abba is beavatkozik. Így nem teljesen alaptalan az a félelem, amelyik az ellenõrzési jogosítvány kapcsán az autonómiáért kezd aggódni. És ez úgyszólván minden autonóm rendszerben, beleértve az önkormányzatoknál is, felismerhetõ aggodalom. És ez az aggodalom támasztja alá azt a - gondolom -, azért sokak által felismert tényt, hogy bizony, ha a közigazgatásunk másképp mûködne, beleértve a pénzügyi, gazdasági kontrollt folytató igazgatási szervezeteket is, ha szabályosan mûködne, ha megfelelõ módon mûködne, ha szakszerûen mûködne, akkor talán nagyon sok vitára nem is támadna alap itt, és az aggodalom is kisebb lenne amiatt, hogy a közigazgatás címén egy központosító hajlam avatkozik be vagy szándékozik beavatkozni az autonómiákba.
Mindezt én csak azért mondom el, mert itt a hozzászólásokból az a benyomás alakult ki, hogy ez a nem elõször, és gondolom, nem is utoljára felvetett dilemma, sõt egyszer majd tárgyalandó dilemma, amelyik az államszervezet egész mûködését kell hogy érintse, hogy mi a közigazgatás vagy annak egyik eleme, az ellenõrzési funkció, és mi az autonómia, és annak milyen körben érvényesülnek jogosultságai, nos, egyszer egy olyan vita tárgya legyen, amelyik ezt a kérdést másféle felfogásban is alapvetõen tisztázni igyekszik.
Kétségkívül a jelenleg benyújtott törvényjavaslat meghatározza bevezetõ és nagyon szûkre szabott indokolásában - gondolom, ez is szándékos -, hogy itt valamiféle korrekcióról van szó, más törvényi szabályok adaptációjáról, ami miatt korrigálni kell, tehát hogy a kincstári rendszer most bõvül, meg egyébként is egy év tapasztalat van, ennek következtében bizonyos módosítások elkerülhetetlenek: vagy a Munkaerõpiaci Alap kezeléséért felelõs miniszter rendelkezési jogát, vagy a jogosultság megosztását az önkormányzatokkal valami módon szabályozni kell. A társadalombiztosítás visszatérõ és ismert és krónikus hiánya miatt valamiféle intézkedésekre kell lehetõséget teremteni, vagy a megyei és regionális területfejlesztési tanácsok jogállását, netán szervezeti hovatartozását egy ilyen törvényben, egy módosított törvényben meg kell oldani.
Elvileg a kérdés így, hangsúlyozom még egyszer, el is fogadható, kényszerek teremtenek bizonyos korrekciós helyzetet, és akkor ennek a korrekciós helyzetnek eleget kell tenni. Tehát ez a törvény. Ha valódi jelentõségében mérlegeljük, akkor más döntések konzekvenciáját foglalja magában, vagy pedig olyan technikai természetû módosításokat, amelyek valami oknál fogva a jogalkotó számára szükségessé váltak.
Szabad legyen annyit megjegyezni, hogy a törvényen eredendõen is és minden módosítás alkalmával is rajta ül a pénzügyi, gazdasági törvényeinket általában jellemzõ átok, a nehézkes fogalmazás. Tehát én úgy hiszem, hogy a mi pénzügyi, gazdasági joganyagunk, amely hatályos, bizonyos jogalkotási, jogszabály-szerkesztési kritériumoknak egyszerûen nem felel meg. Talán egy nagyon is jellemzõ példa erre épp az államháztartási törvény, amelyiknél a bõvített körmondatok, a bõvített mondatok bûvöletében élõ jogszabályszerkesztõ bizony a jogszabályszerkesztés általános elveitõl meglehetõsen elrugaszkodik. Hangsúlyozom még egyszer: itt ürügy csak, hogy én ezt szóvá teszem, általában pénzügyi, gazdasági jogalkotásunkra jellemzõ mindez. Természetesen a törvény-elõkészítõ szakjogászképzés, és fõleg a pénzügyi területen mûködõ szakjogászképzés évtizedes problémája húzódik meg itt. És ha sikerülne - ahogy én annak idején megkíséreltem az általam vezetett minisztériumban - a törvény-elõkészítõ osztályok megfelelõ helyreállítása és rangjának megteremtése, melyek szaktörvény- elõkészítõ fõosztályok voltak nagyon régen a minisztériumokban, talán könnyebben emészthetõ joganyagok kerülnének a tisztelt Ház elé.
Ami magát a módosítást illeti, én úgy hiszem, valóban, amin nagyon sokat lehet vitatkozni, azok a társadalombiztosításra vonatkozó szabályok, és én az elõterjesztésnél most nem azokat a problémákat ismételném meg, amelyek itt egyébként elhangzottak már, hogy a törvényalkotó szándéka és maga a társadalombiztosítás mûködése, hanem inkább azokat a kísérõ jelenségeket, amelyek közepette ez a módosítás vagy ez a törvényi szabályozás is a Ház elé kerül. Mi tudjuk, hogyha valamiben nincs egyetértés vagy megállapodás társadalombiztosítás egyes szektorai, a kormány, némely esetben a parlament és még többek különbözõ és egymásnak mondó ellenvéleményei miatt, az ez a terület.
(11.20)
Ez a terület, ahol a sajtón keresztül érintkezik - legalábbis ez az impresszió joggal kialakult - a társadalombiztosítás vezérkara és a kormány vagy a népjóléti miniszter, ezen keresztül tudtuk meg azt, hogy itt centralizációs törekvések vannak, másrészrõl azt tudtuk meg, hogy nagyon hanyag, felületes és ilyen, olyan, amolyan gazdálkodás folyik, amelyek az elõbbit indokolják, jóllehet tényét azért mindenki illendõségbõl tagadja. Ilyen körülmények között került sor egy olyan kérdéskör részleges módosítására vagy elõterjesztésére, amelyben az átfogó reform hiánya közismerten és mindenki által szóvá tett módon jelenik meg állandóan a közéletben.
Tisztelt Ház! A társadalombiztosítás átfogó reformjánál, én azt hiszem, ott tartunk, ahol körülbelül tartottunk x évvel ezelõtt. Magát az alapvetõ kérdést nem oldottuk meg. Veszélyei vannak ennek, nagyon komoly veszélyei, azt is tudjuk, és azt is tudjuk, hogy általános tanácstalanság övezi a hogyant illetõleg, rengeteg olyan gondolat merül fel, amelyeket valaki bátran felvázol, netán tudományos publikációban leír, hisz remény sincs arra, hogy az megvalósuljon, ennek következtében nem vállalnak túl nagy kockázatot. Ez a kérdéskör tehát nyilván egy ilyen törvényi módosítással a megoldáshoz - a valódi megoldáshoz - egyáltalán nem közelít, és most az idõkeretben nincs is mód arra, hogy egyáltalán ennek a problémának a lényegével foglalkozni lehessen. Remélhetõleg a vitanap - a holnapi vitanap - ebbõl a szempontból tágabb lehetõséget biztosít mindenféle fantáziák kifejtésére, amely e témakörben már egyébként megszületett.
Az önkormányzatokat érintõ - a városi, községi önkormányzatokat érintõ - kérdéskörben én tökéletesen megértem azt az erõlködést, hogy valamit tenni kell, és született is már ilyen törvény. Hát itt túlköltekezés van, mondják egyesek, alulfinanszírozottság miatti kiadástúllépések vannak, mondják mások. Valójában inkább a költségvetési vita tárgykörébe tartozó kérdés mindez, de abban egészen biztos vagyok, hogy a kincstári biztosi intézmény felállítása, az afféle döntés, amelyiknek valami értelme mindig lehet, de nem teremti meg azt az alapvetõ problémát, ami miatt jelenleg a költségvetési rendszerben gazdálkodó szervezetek ilyen, olyan vagy amolyan ok miatt az eladósodottság különbözõ fázisaiban vannak.
Nem lehet kifogásolni a kincstári rendszert. A kincstári rendszerrel a korábbi kormány is foglalkozott már. Tulajdonképpen a kincstári rendszert be kellett vezetni, de elvi egyetértés van abban is, hogy tágabb körûvé kell tenni. Nem az alapkérdésben van itt a vita, hanem hogy mi várható a kincstári biztosi intézménytõl. Számomra is meglepõ módon kormányrendeleti szabályozásra utal ez a törvényjavaslat.
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a törvényi felhatalmazás alapján kiadott kormányrendeletnek is szabályozási korlátai vannak. Ha netán arra gondolna a jogalkotó vagy adott esetben a kormány, hogy pusztán itt egy törvényi felhatalmazás elegendõ arra, hogy a kormány szabadon szabályozza a kincstári biztosnak mint intézménynek a mûködését, akkor felhívom a figyelmet, hogy kétharmados korlátok állhatnak útjába ennek a szabályozásnak, s precíz tanulmányozás után azt hiszem, másokban is komoly aggályok merülhetnek fel, hogy ez a kérdés nem igényel-e sokkal részletesebb törvényi szabályozást.
Egyébként a kincstári intézmény bevezetésével kapcsolatban jó lett volna, hogyha kapunk valami elemzõ értékelést. Most ha mégis született, akkor elnézést kérek érte, nem jutott el, de ha jól gondolom, nem nagyon született. Pedig már tavaly e tárgyú vitában itt fel lehetett vetni - és módomban is volt szóvá tenni -, hogy azért a nettó finanszírozás rendszere nem olyan egyszerû a költségvetési szervek esetében. Hogy a nettó finanszírozás rendszere milyen likviditási problémákat okozhat, hogy mi volt a helyzet korábban, hogy az úgymond bruttó finanszírozási rendszerben a késleltetett fizetések hogy hidaltak át olyan problémákat, amelyeket egyben el is fedtek - jóllehet a késleltetett fizetések, valamint az a helyzet, hogy sok költségvetési szerv társadalombiztosítást sem fizetett, elfedte a valódi problémát.
A kincstári rendszer bevezetése - én úgy érzem - tavaly nem történt azzal a gondossággal, amit az intézmények mûködéséhez fûzõdõ érdek egyébként joggal igényelhetett, hogy valóban ezen a területen likviditási megfontolásokból milyen helyzet alakul ki.
A másik maga az eladósodás. Az intézmények eladósodása, most már tudjuk, egy beállott állapot. Ha egy ilyen rendszerben és ilyen súllyal merül fel ez a probléma - hisz van, aki 30 milliárdig, van aki 100 milliárdig is elmenne a rejtett adósság, a késleltetett fizetések, a nem fizetett számlák és hasonló körben, én ezt nem kockáztatom meg most ennél pontosabban saccolni, de hogy jelentõs összeg, az egészen biztos. Akkor valóban végre már el kellett volna végezni azt a kontrollt, hogy mely funkció szûnik meg, és mely funkciót kell dotálni, mert valami oknál fogva mégis fontos, hogy mûködjön.
Mert a harmadik elem, a "takarékoskodjunk jobban"-féle elem, úgy hiszem, ennek nagyon üdvös követelménye, ez természetes, és szigorúan is kell venni. Csak ennek a problématömegnek, gondolom, a 90 százalékát nem teszi ki.
Na most, nem történnek döntések. Hát nagyon jól látjuk, hogy az egészségügyi reform milyen nívón van. Nagyon jól látjuk, hogy kórház megszûnik, tüntetés van, mégsem szûnik meg, egy másik szûnik meg, az ágyszámok. Nem születnek meg az alapvetõ döntések, de megszületik a kincstári biztosi intézmény. Ki tudja, hogy abban a modellben, amelyben még ráadásul az is tarkítja intézményeink mûködési feltételeit, hogy sok esetben rápréselõdik az önkormányzatokra, mármint hogy õk oldják meg, mondjuk az iskolájukat zárják be, hogy a körzetesítés torz gondolata ismét uralkodó tényezõ legyen hazánk oktatáspolitikájában. Milyen okokra vezethetõ vissza, hogy elõtte nem tisztázódnak azok a kérdések, amelyek a költségvetési finanszírozást is sokkal egyértelmûbb helyzetbe hozzák?
Hát itt bizonytalanság, tétovaság, döntések visszavonása, elhangzott ígéretek, itt politikusi mondat hangzik el valamely vidéki településen, és megnyugtat, és két hét múlva egy ellenkezõ döntés érkezik ugyanoda. Miféle rendetlenség alakul ki a kormányzati munkában, amire aztán kialakul egy helyzet, és arra nem az alapvetõ ok megoldása lesz a döntõ, hanem egy biztosi intézmény, amelyrõl ráadásul nem tudjuk, hogy miként fog mûködni.
Hát nincs idõm, én sajnálom, a nullás állományban megfontolást javasolok a kormánynak. A nullás állomány átértékelésével kapcsolatos költségvetési terhek - én úgy hiszem - túllépik a realitás határait. Itt valaki nem fontolta meg eléggé, hogy az adott tárgyév és a tárgyévhez kötõdõ kötelezettségek mit bírnak el. Itt valami rohanás van, egy erõltetett, túlzott intézkedés, és nem tudom egészen pontosan, hogy miként fog a kincstár viselkedni épp az államadósság újszerû kezelésével kapcsolatban - akár csak valóban az államadósság másodlagos piacán milyen szerepkört fog majd de facto és valóságban betölteni. Köszönöm. (Taps.)
(11.30)