KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselõtársaim! Azt hiszem, mindannyian egy picit többlelkûek vagyunk az ilyen politikai vitanapokkal kapcsolatban. Többlelkûek vagyunk politikai és szakmai szempontból - és szándékaim ellenére a politikai szemponttal kell kezdenem, hiszen nem lehet nem válaszolni arra, amivel az elõttem felszólaló a mondatait befejezte.
Nagyon szomorú, hogyha a szakmapolitikai kérdések politikai vitanapon történõ megvitatását összekeverjük a parlamenti konfliktusok egyéb területeivel; nagyon szomorú, hogyha a szakmapolitikai vita parlamenti szószékét aktuálpolitizálásra és vádaskodásra használjuk fel. Rendkívüli módon sajnálom, hogy Surján képviselõ úr nem hallotta a kormányzó pártok reagálását a tegnapi kivonulás után. Rendkívül sajnálom, hogy nem volt módja szembenézni a parlamenti szavazások történetével, amelyek bizonyítják, hogy az elõzõ parlamenti ciklusban is történt hasonló, elõzetes konszenzus utáni, a konszenzustól eltérõ szavazási eredmény például az ombudsmanok leszavazásával kapcsolatban, történt hasonló ebben a ciklusban is a legfõbb ügyésszel kapcsolatban; és senki nem tudja kiszámítani, hogy egy olyan szavazati arány esetén, amelyik kormányzó párti képviselõk jelentõs részvétele igenlõ szavazata nélkül nem jöhetett volna létre, hányan és kik voltak azok, akik nemleges szavazatukkal a tegnapi eredményt okozták. (Taps a kormánypárti padsorokban. Ellenzéki padsorokban moraj, beszólások.)
Többértékûek és többlelkûek vagyunk a parlamenti vitanapokkal kapcsolatban azért is, mert azt hiszem, mindannyian érezzük, hogy a rendkívüli erõs parlamenti sodrásban egy-egy ilyen vitanap megállítja a parlamenti döntéshozatalt, olykor duplázást eredményez, mint ahogy ez történt a nyugdíjkorhatár-emeléssel kapcsolatban is; de ezt kétségtelenül nem tudjuk elkerülni a duplázást most sem, hiszen napirenden van a társadalombiztosítás pótköltségvetése, nem régen fejeztük be a járulékfizetéssel kapcsolatos törvény meghozatalát.
Ugyanakkor természetesen egy ilyen politikai vitanapnak nagyon sok a pozitívuma, és nagyon sok lehet a hozadéka is. Hiszen összefüggésben tudunk beszélni olyan kérdésekrõl, amelyeket a jogalkotási folyamat szétdarabol, és ha valóban megmaradunk a szakmapolitika területén, akkor lehetõvé tesszük a munkánk iránt érdeklõdõ állampolgároknak, hogy távolabbi szándékokat, programtörekvéseket is össze tudjon hasonlítani, és a konkrét jogalkotási lépéseket be tudja illeszteni egy hosszabb folyamatba, mérlegelve ennek a folyamatnak a lehetõségeit és esélyeit is. Ez a társadalombiztosítás esetében azért is fontos, mert minden lépés, amelyet a közelmúltban megtettünk, egy valóban 1991 óta tartó hosszú folyamat része. Az a sokat idézett 1991-es országgyûlési határozat tartalmazta az induló dilemmákat.
Mind a helyzetértékelésben, mind az akkor megrajzolható változtatási irányokban akkor egyetértettünk. Egyetértettünk abban, hogy szigorú egyensúlyi feltételek mellett kell a gazdasági struktúrát átalakítani és megalapozni a növekedés feltételeit. Természetesen ennek az eredményérõl sokszor beszéltünk, de most is le kell szögeznem, hogy ez az elõzõ kormányzati ciklusban nem sikerült.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyûlés alelnöke
foglalja el.)
És tudtuk azt is, hogy egyszerre kell a vállalkozásra képes rétegeket ösztönözni, hiszen tõlük várható a munkahelyek teremtése, tõlük várható a fenntartható növekedés elindítása, és ezzel a törekvéssel együtt és egy idõben kell megvédeni a leszakadás által veszélyeztetetteket attól, hogy végletesen és véglegesen kettéváljon a társadalom.
(10.30)
A reform fõ irányában és alapelveiben akkor egyetértettünk, hiszen tudtuk azt, hogy finanszírozható rendszert kell megalapoznunk, és tudtuk azt, hogy a finanszírozhatóság mellett a biztonságos, kiszámítható és átlátható társadalombiztosítási rendszer alapjait kell leraknunk.
És akkor is együtt láttuk a realitásokat, tudtuk azt, hogy vannak együtt akart és kívánt pozitív lépések, amelyekrõl akkor együtt tudtuk, hogy a közeli jövõben nem valósítható meg, hiszen szeretném emlékeztetni az akkori kormánypárti, ma ellenzéki képviselõtársaimat arra, hogy a járulékfizetés jelentõs csökkentésének a lehetõségét az akkori kormányzó koalíció 2000 körüli idõszakra prognosztizálta, és már többször emlékeztettük egymást arra, hogy hogyan és miért tartotta nélkülözhetetlennek a nyugdíjkorhatár emelését az akkori kormányzó többség, majd halasztotta el a nélkülözhetetlen lépés végrehajtását egészen addig, amíg ebben az évben a végleges döntés meg nem született.
A dilemmák természetesen ma is élnek. Némiképpen más helyzetben, hiszen tudjuk, hogy az egyensúly megszilárdult, és tudjuk, hogy a fenntartható növekedés feltételei megvannak. A szociális ellátórendszerek átalakítása megindult.
Ugyanakkor természetesen egyetértek képviselõtársaimmal abban, hogy az eddig megvalósult intézkedéseknek az állampolgárok leginkább a negatívumait, leginkább súlyát érzik. Utalt erre Kökény államtitkár úr a gyógyszerár-emelkedéssel, korhatáremeléssel, az ágyszámcsökkentéssel és felszólaló képviselõtársaim, sok egyébbel.
Éppen ezért nem kell azon csodálkoznunk, hogy a konkrét intézkedések súlya egyre inkább kétkedõvé, egyre inkább szkeptikussá teszi az állampolgárokat, a nagy ellátórendszerek átalakításának indokoltságával és az átalakítás eredményességével kapcsolatban. És ennek az oka elsõsorban az, hogy bármennyire is fájdalmas, a társadalom kettészakadását az elmúlt két esztendõben nem sikerült megállítani. Ez részemrõl nem belenyugvó ténymegállapítás, hanem értékmegjelölés, olyan céltételezés, amelyik elérésére programot szervezni a kormánykoalíció és az ellenzék együttes felelõssége és feladata.
A leszakadók védelmére a nyugellátásban és az egészségügyi ellátásban is érvényt kell szerezni a társadalmi igazságosság és a szolidaritás értékeinek. És egyetértek Surján képviselõ úrral abban, hogy éppen a társadalom kettészakadása megakadályozására szükséges, indokolt, hogy megmaradjon a kötelezõ társadalombiztosítás, hiszen a magánbiztosítások térnyerése, a választási lehetõség a társadalombiztosításban való részvétel vagy a magánbiztosítás vállalása között a leszakadóknak, a hátrányos helyzetûeknek jelentene újabb behozhatatlan hátrányt.
Ugyanakkor természetesen magam is úgy gondolom, ahogy Kökény államtitkár úr mondta, hogy a hosszú távú kockázatok esetében a kötelezõ biztosításnak kell a kockázatvállalás közösségét biztosítani. A rövid távú kockázatoknál viszont bizonyos alternativitás, bizonyos választhatóság is indokolt.
Tudnunk kell azt, hogy a megváltozott helyzet megváltozott eszközök alkalmazását igényli, a foglalkoztatás belsõ szerkezete gyökeresen átalakult, a bérbõl és fizetésbõl élõk száma relatíve csökkent, a vállalkozók, az önfoglalkoztatók, önalkalmazók száma radikálisan megnõtt. És erre a megváltozott helyzetre természetesen differenciált gondolkodással kell megadni a megfelelõ szakmai válaszokat.
Természetesen nagyon hosszú lenne áttekinteni, elemezni azt, hogy mikor fogják az érintettek - az állampolgárok - igazságosnak tekinteni a társadalombiztosítás ellátórendszereit, és mikor lesznek hajlandók önként vállalt módon szolidárisak lenni másokkal, mikor lesznek hajlandók a szubszidiaritás elvét érvényesítve saját felelõsséggel is részt venni a társadalombiztosítási rendszerek finanszírozásában, lehetõvé téve ezzel a szolidaritás érvényesítését, a szolidaritás elvén történõ újrafelosztást.
Azt gondolom, hogy alapvetõen mindannyian akkor tartjuk igazságosnak a társadalombiztosítás ellátórendszereit, hogyha az ellátás színvonala - elsõsorban a pénzbeli ellátásoknál - összefügg a befizetések nagyságával és a biztosítási idõ hosszával.
Nagyon sokan találkozunk nyugdíjasokkal, akik nem tudnak beletörõdni abba a ténybe, hogy egy hosszú, munkában töltött élet után, 35-40 évi szolgálati idõvel a nyugellátásuk gyakorlatilag összecsúszik azokéval, akik 10-15 vagy 20 éves jogszerzõ idõ - szolgálati idõ - után lesznek nyugdíjasok.
Akkor tartjuk valamennyien igazságosnak az ellátórendszert, hogyha a befizetések a valódi jövedelmekkel arányosak, és azt kell mondjam, napi tapasztalata mindannyiunknak, de napi tapasztalata mindazoknak, akik a mi munkánkra figyelnek, hogy itt nagyon távol állunk a társadalom igazságérzetének való megfelelés lehetõségétõl. (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi a felszólalási idõ leteltét.)
Tudjuk, hogy nagyon nehéz ennek az elvárásnak megfelelni, hiszen a valódi és a bevallott jövedelmek nagyon nehezen közelíthetõk. Nyilvánvaló, hogy a látható életminõség és a papíron kimutatott jövedelem között szakadék van, egyes társadalmi csoportoknál ez a távolság folyamatosan nõ.
És egyetértek Surján képviselõ úrral, aki a közmorál állapotára hivatkozik, hiszen ebben az országban - legyünk egymással õszinték - az adócsalás civil virtusnak számít, és nem sújtja a köz elmarasztalása, a köz erkölcsi ítélete azokat, akik az adófizetés elkerülésével, a társadalombiztosítási járulék elkerülésével próbálnak a maguk számára többé-kevésbé rövid távú túlélési taktikát kialakítani.
Viszont az õ védelmükben legyünk önmagunkhoz is õszinték, a felelõsség önkéntes vállalása és az ebbõl származó szolidaritás akkor érvényesülhet csak, ha az állampolgárok össze tudják egyeztetni a befizetések önkéntes vállalását, a másokkal vállalt szolidaritást saját érdekeikkel. Hiszen saját érdekei ellenében hosszú távon senki nem cselekszik. (Az elnök pohara megkocogtatásával ismét jelzi a felszólalási idõ leteltét.)
A nehézséget fokozza, hogy a különbözõ befizetési kötelezettségek, a joghézagok, a jogszabályok közötti ellentmondások lehetõvé teszik az adókerülõ és a járulékfizetést kerülõ magatartást, és ezért meg vagyok arról gyõzõdve, hogy a közelmúlt intézkedései; az adóalap és a társadalombiztosítási járulékalap közelítése a járulékfizetés elkerülése ellen fog hatni.
A társadalmi igazságosságot természetesen a társadalom foglalkoztatási szerkezetében bekövetkezett változások is akadályozzák, a társadalmi igazságosság érvényesülése ellen hatnak. Tudjuk, hogy felborult az aktívak és inaktívak, a foglalkoztatottak és eltartottak aránya. Tudjuk azt, hogy ma saját jogon biztosított valamivel kevesebb mint 4 millió állampolgár, a költségvetés fizet körülbelül 210 ezer állampolgár után, és a munkanélküli-járadékban részesülés vagy ápolási díjban részesedés címén ugyancsak elkülönített alapból körülbelül 250 ezer állampolgár után fizetik a biztosítási jogviszonyt, a biztosítási viszony megteremtéséhez szükséges befizetéseket.
Hogyha a számokat összeadjuk, és hozzátesszük a nyugdíjasok számát és a hozzátartozói jogon biztosítottak számát, akkor is, valóban, jó néhány százezer állampolgár hiányzik a rendszerbõl, és az eddigi erõfeszítéseink ellenére sem sikerült (Az elnök pohara megkocogtatásával újból jelzi a felszólalási idõ leteltét.) olyan rendszert kialakítani, amelyik õket utolérné.
(10.40)
Úgy érzem, hogy elnök úr figyelmeztet - elnök asszony, elnézést kérek, nem vettem észre idõközben a cserét -, zavarban vagyok, mert nem tudok arról, hogy az idõm korlátozott lenne.