DR. KOVÁCS PÁL (MSZP): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Ház! Azok, akik ma már ismerik a világban lezajló társadalmi trendeket, nagyon jól tudják, hogy igaza volt valamikor Ralph Darendorfnak, aki azt írta, hogy a modern társadalom legfõbb konfliktusa az elosztási konfliktus, és ezért tartom én nagyon jelentõs dolognak, hogy bár kis létszámmal, vannak még ülõhelyek, üres ülõhelyek ebben a teremben, de azért tartunk egy társadalombiztosítási politikai vitanapot.
Én azt hiszem, hogy arról ebben a körben nem kell beszélni, hogy a társadalombiztosítás mindkét ágának milyen a társadalmi súlya, hogy a szociális biztonságot leginkább garantáló, egyik legfõbb eleme a szociális biztonságnak, s talán arról sem, hogy nagyon lényeges, hogy ehhez a rendszerhez racionálisan viszonyuljunk, és olyan elemzést végezzünk a rendszer belsõ szerkezetérõl, mûködésérõl, társadalmi kapcsolatairól, más alrendszerekkel való kapcsolatáról, amely kritikus és racionális feltétlenül. Most ez természetszerûleg azt is jelenti, hogy a rendszernek a mûködési hibáit, szervezeti hibáit, a jogi szabályozásnak az anomáliáit egyaránt érintenünk kell, de hát azt is, hogy milyen értékeket hurcol. Mert hiszen ilyenek is vannak természetesen.
Nagyon lényeges az, hogy ma sehol a világon nincs tökéletes megoldás egészségi finanszírozásban. Mi néhányan átnéztük három földrész finanszírozási rendszerét: 54-féle megoldást találtunk. Ebbõl az következik, hogy nincs egyedül üdvözítõ út. Nekünk is magunknak kell kikínlódnunk azt, hogy hogyan alakítsuk az egészségügyet, és ebben milyen szerepe legyen a finanszírozásnak, mennyire segítse az egészségügynek az átalakítását. Nagyjából ugyanezt a helyzetet lehet leírni a nyugdíjrendszernél is azzal, hogy azért itt kevesebb a variáció, hiszen viszonylag egyszerûbb rendszerrõl van szó - hangsúlyozom, hogy viszonylag.
Nagyon lényeges az, hogy a társadalombiztosítást tekintsük úgy, ahogyan a valóságbeli szerepe ezt elõírja, tudniillik különösen az egészségbiztosításnál, hogy ez egy egész lakosságra kiterjedõ kockázatközösség, és ne keverjük össze a piaci biztosítást, a kiegészítõ önkéntes biztosítást és a kötelezõ társadalombiztosítást, mert ezek más és más alapelveken mûködnek.
Itt fontos dolog az, hogy az egészségügy és az egészségbiztosítás viszonya hogyan alakul. Nagyon fontos ebbõl a szempontból az, hogy finanszírozási úton hogyan tudjuk az egészségügyi szerkezet átalakítását befolyásolni, és ez a finanszírozási úton történõ befolyásolás, ez nem egy olyan rejtélyes dolog, ennek az alapelvei a világban kialakultak. Általában az a szokás, az az irányultság, hogy egy minõségi bázisra alapozódó egészségügyet hozzunk létre, amelyben a szakmai minõség és a szakmai hatékonyság együtt mozog, és a szakmai hatékonyság együtt mozog természetesen a pénzügyi hatékonysággal is, mert a kettõ nem választható el.
Nem keverendõk össze ebben az esetben természetesen az egészségügyi szolgáltatások különbözõ szintjei, hiszen más típusú szolgáltatásoknál más minõségi kritériumokat kell leírni, kell meghatározni és kell kontrollálni. Hozzátenném azt, hogy ezeknek a módszere, illetve ezek az indikátorok, jelzõszámok, ezek kialakultak a világban. Nem azt mondom, hogy ezeket változtatás nélkül lehet Magyarországon használni, de megvan ez az indikátorrendszer mind az alapellátás, mind a szakellátás, mind a kórházi ellátás tekintetében. Fontos dolog tehát, hogy úgy alakítsuk az egészségügyünket, hogy minõségi kritériumok alapján történjék a finanszírozás, legalább a nagy tömeget jelentõ betegségcsoportok esetében. Nem elegendõ az, hogyha a kórházi finanszírozás csak a kezelt esetek számára támaszkodik, nem jó módszer az, hogyha a háziorvosi finanszírozásnak a lényege az, hogy hány kártyája van a háziorvosnak, és nem az, hogy milyen teljesítményt produkál.
Miért fontos ez? Önök is jól tudják, hogy ez az ország, pontosabban ennek az országnak a lakossága egy egészségi állapotbeli krízishelyzetben van, amely 1981-tõl - tehát 15 évvel ezelõtt - indult, azóta csökkenõ a lakosság száma Magyarországon, a halálozás minden évben meghaladja a születésszámot, és ez elvezetett bennünket egy demográfiai krízishelyzethez, aminek természetszerûleg az a lényege - és ez nagyon kihat a jövõre -, hogy '93. óta a 18 év alatti korosztály aránya a lakosságon belül alatta maradt a nyugdíjkor fölötti - nem a nyugdíjas -, hanem a nyugdíjkor fölötti lakosságnak. Ugye, ez természetszerûleg a jövõt tekintve - akár adózásról, akár járulékfizetésrõl beszélünk - ez egy nagyon súlyos kihívás, hiszen nem az aktív korúak, hanem közülük az aktívak adójából, járulékából lehet a jóléti rendszereket mûködtetni.
És hogyha elfogadjuk - márpedig muszáj elfogadnunk -, hogy a jövõ társadalma egy minõségi bázisú tudásra, információra épülõ társadalom - ugyanilyen a jövõ gazdasága, de talán már a jelen gazdasága is -, akkor ez a kihívás még nagyobbnak tûnik. Hozzájárul ehhez természetesen egy olyan egészségügyi rendszerbeli kritikus helyzet, amely egyaránt jelenti a pénzügyi, a szakmai és a szervezeti problémákat, ezeknek a halmazát. Itt különösen lényeges a finanszírozás problémája, de ugyanilyen súlyú a szervezeti probléma is, amelyet úgy lehet összefoglalni, hogy hiányzik a megfelelõség a szükségletek és a nyújtott szolgáltatások között.
Van egy eltérés a lakosság egészségügyi szükségletei és az egészségügy által nyújtható szolgáltatások között.
(11.40)
Ezt így tovább tûrni nem lehet, itt egy olyan strukturális átalakítás kell, ami ezen szükségletekre alapozódik, nem elvont eszmékre, hanem a valódi szükségletekre. Nagyon fontos természetesen az egészségügyön belül a szakmaiság is, e tekintetben nekünk, akik az egészségügyben dolgozunk, természetesen az egész gondolkodásmódunkat át kell valamilyen mértékben alakítani.
Azt a kritikus helyzetet, amelyben vagyunk jelen pillanatban, nem nagyon lehet tovább fenntartani, hiszen egyik oldalról van egy növekvõ szükséglet a lakosság romló egészségi állapota miatt, ez a szükségletnövekedés nem áll le, hiszen a lakosság elöregedése úgy halad, ahogy halad, másik oldalról van egy ezen szükségleteknek igazából nem megfelelõ szolgáltatórendszer; és itt én hozzátenném azt, hogy nem szabad az egészségügyet, társadalombiztosítást kiragadva - a környezetébõl kiragadva - tárgyalni, hiszen a szociális szükségletek, a környezet állapota, a genetikai adottságaink nagyon erõsen befolyásolják az egészségi állapotot.
Idõm vége felé közeledve néhány szót szeretnék szólni a társadalombiztosítási önkormányzatokról. Az önkormányzati rendszer világszerte elterjedt, és ennek mindig minden esetben az a lényege - egyetlen országot kivéve a világon -, hogy a biztosítási teherviselõk önkormányzatáról van szó. A biztosítási teherviselõk a járulékfizetõ emberek, illetve a járulékfizetõ cégek.
Ebbõl következik is a megoldás, a magyarországi lehetõség is, hogyha azt akarjuk, hogy a biztosítási teherviselõk - tehát a járulékot fizetõ emberek képviselõi - bele tudjanak szólni a tb ügyeibe, akkor természetesen munkavállalókból, munkáltatók képviselõibõl álló önkormányzatokat kell fenntartani.
A nagy kérdés természetesen, hogy választással, delegálással álljon-e ez össze; vannak országok, ahol megjelenik nagyon kis létszámban, delegálás útján az egészségügyi szakma is, de azért egy olyan önkormányzatot létrehozni, amely az egészségügybõl áll - ahol tehát a finanszírozó és a szolgáltató azonossá válik -, ezt nem szabad megcsinálni. Ekkor ugyanis a szakmai kontrollnak a lehetõsége, a pénznek a racionális felhasználásának az ellenõrzési lehetõsége egyszerûen elvész.
Meg kell tartani azt a szerepét a társadalombiztosításnak, amit úgy hívunk, hogy a harmadik fizetõ fél a szolgáltató és a szolgáltatást igénybe vevõk között. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)