DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Én a társadalombiztosítás és a társadalom kapcsolatáról, fõleg a társadalomról szeretnék beszélni egy szempontból, egy vonatkozásban.
Egy hosszú ideje tartó folyamat eredményeként olyan helyzetbe jutottunk, hogy egyre kevesebben vannak, akik munkájukból, keresetükbõl tartják el magukat és családjukat, és egyre többen vannak, akiknek megélhetési alapja a társadalombiztosítás. Egyre kevesebben vannak, akik a társadalombiztosításba befizetnek, és egyre többen vannak, akiknek a tb kifizet. Negyven évvel ezelõtt Magyarország népességének alig 6-7 százaléka volt, ma közel 30 százaléka, majdnem hárommillió ember nyugdíjas. Emellett félmillió az aktív korú munkanélküli, és ezzel szemben négymillió a keresõ.
Ez az állapot túlterheli a társadalmat és a társadalombiztosítást egyaránt. A társadalom és a társadalombiztosítás, de a társadalom és az egészségügy, az egészségügy és a tb kölcsönösen a kiszolgáltatottság állapotába kerültek. Kiszolgáltatottak a nyugdíjasok, a gyógyszerre, táppénzre, orvosra és egyéb tb- szolgáltatásra szorulók. Kiszolgáltatottak a keresõk, a munkavállalók és munkaadók egyaránt a magas tb-terhek miatt, és kiszolgáltatott a tb maga, mert a valaha ígért és remélt szolgáltatásokat nem tudja teljesíteni, és szinte kilátástalan konfliktusokba keveredik a költségvetéssel, a járulékfizetõkkel, az egészségüggyel, a gyógyszergyártókkal és a többi.
Újra hangsúlyoznám, hogy a jelenlegi helyzet egy hosszú ideje tartó folyamat eredménye. Évtizedek óta tartó folyamat a csökkenõ születési arány és a társadalom elöregedése, a gazdaság leszakadása és az eladósodás, az egészségügyi állapot és a munkaképesség általános romlása.
A társadalom mindig úgy szervezõdött, hogy az emberek túlnyomó többsége képes legyen a lehetõ leghosszabb ideig eltartani magát és családját, hogy lehetõleg elkerülje a betegséget, hogy a lehetõ legkisebb mértékben kelljen a családján kívül másokra támaszkodnia. A jelenlegi helyzet alapján megkockáztatható az a kijelentés, hogy a magyar társadalom egészében riasztó mértékben csökkent az a képesség, és az elmúlt években csökkent az a lehetõség is, hogy az emberek túlnyomó része önmagáról gondoskodjon.
Szeretném megismételni és pontosítani a magyar társadalom egy jelentõs részében riasztó mértékben csökkent az a képesség, hogy önmagáról gondoskodjon. Riasztó mértékben csökkent az a képességünk, hogy megküzdjünk az élet mindennapi nehézségeivel, konfliktusaival a munkahelyen, a családban és a mindennapos ügyeink intézésében.
Errõl a kérdésrõl szeretnék szólni. Közismert, hogy az '60-as évek végétõl egy napjainkig tartó romlási folyamat tapasztalható egészségi állapotunkban.
(12.50)
Évrõl évre nõtt a keresõképtelenséget okozó megbetegedések, a megrokkanások, a korai halálozások aránya. A '80-as években már minden harmadik nyugdíjazás megrokkanás miatt történt. A '80-as évekre az egészségi állapot lett a magyar társadalom legsúlyosabb problémája. Ezt már észre kellett venni. Erre magyarázatot kellett keresni. A legkézenfekvõbb válasz a helytelen életmód, táplálkozás, dohányzás, alkohol, az önkizsákmányoló munka a második gazdaságban s a többi.
Sokan észrevették azt is, hogy ennek általános romlásnak mentális alapja van. Hogy az orvoshoz forduló betegek egyre nagyobb százaléka valamilyen neurózisban szenved. Ha összehasonlítottuk helyzetünket más országokéval, akkor elõbb-utóbb fel kellett tenni a kérdést: mi az, ami nálunk rosszabbul mûködik? Milyen összefüggés van egy politikai rendszer mûködése és az egészségi állapot között? Mi az, ami általános jelenség, és mi az, ami rendszerspecifikus?
A mindennapi életünket meghatározó két szervezõdési centrum a család és a munka. Egy adott rendszer nem közvetlenül betegít, hanem a rendszer által meghatározott mindennapi életviszonyokon keresztül. Tehát a mindennap megélt munkahelyi viszonyokon keresztül és a család életét meghatározó viszonyokon keresztül. Hogy érthetõbb legyen, egy példát említenék.
Japánban a '60-as években a halálozási mutatók megegyeztek Magyarországéval. A rendkívül gyors japán ipari-gazdasági fejlõdést többek között két dolognak tulajdonítják. Elõször: átvették és továbbfejlesztették a legkorszerûbb ipari találmányokat és gyártási eljárásokat. Másodszor: átvették és saját tradíciójukhoz, kultúrájukhoz adaptálták, ötvözték a legmodernebb munkaszervezési modelleket. Azt hiszem, hogy a japán munkaszervezési és vezetési szisztéma lényeges vonása nem az alárendeltek akaratának és ellenállásának megtörése, hanem az akarat erõsítése és közös célra irányítása. Az ember akaratának, lelki energiáinak állandó erõsítése, kondícionálása, hogy képes legyen megküzdeni azokkal a nehézségekkel és problémákkal, amelyekkel a munka együtt jár.
Japánban ma a világon a legmagasabb, vagy legmagasabbak között van a várható átlagos életkor. Azt hiszem, ez a két dolog nem független egymástól. Természetesen Japán csak példa és nem minta. De ebben sok más országgal együtt példa, hogy az egészségi állapot és a munka világa összefügg egymással.
Egy közelmúltban végzett vizsgálat szerint a 16 éven felüli magyar népesség 34 százalékának voltak depressziós tünetei. A felnõtt lakosság egyharmada él olyan enyhébb vagy súlyosabb negatív érzelmi
llapotban, amelyet a tehetetlenség, a sorssal való megbirkózás képtelensége, a konfliktustûrés gyengesége, a magárahagyottság érzése, a közöny és a jövõ elvesztése jellemez.
Mi váltja ki ezeket a tüneteket? A környezet ellenséges beállítottsága, a részvétlenség, az az érzés, hogy nem számíthatunk senkire, ha bajban vagyunk. Mi a mi mindennapi környezetünk? A családon kívül elsõsorban a munka, a munkahely az a környezet, amelyik a sorsunkat meghatározza.
A rokkantnyugdíjazásoknál az orvosszakértõi bizottságok, hogy megkülönböztessék a baleseti eredetû és a foglalkozási eredetû rokkantságot, a nem ide tartozó rokkantságot okozó megbetegedéseket sorsszerû megbetegedéseknek szokták mondani. Én azt hiszem, hogy ma ez a sorsszerû megbetegedés többet jelent annál, mint amit az orvosszakértõi bizottságok ezen gondolnak.
El kellene gondolkoznunk azon, hogy a magyar munkahelyek, a magyar munka világa vajon milyen szerepet játszik abban, hogy ilyen a mi egészségi állapotunk, hogy ilyen magas a megrokkanás aránya. Én - elnézést, néztem, hogy van-e még egypár percem - nem vagyok képes arra, hogy összefogottan beszéljek errõl a témáról, de szeretném elmondani, nem is igen kutatták még komolyan ezt a témát Magyarországon.
Elvétve voltak kísérletek arra, hogy rokkantakkal készült interjún keresztül - interjúkötet jelent meg ezzel kapcsolatban a '80-as években - próbálják megállapítani, hogy a rokkantsághoz vezetõ útnak, a rokkantkarriernek milyen állomásai, összetevõi vannak, mi lehet a szerepe a munkahelynek a megrokkanásban. Nyilvánvaló, hogy egy interjúkötet rengeteg szubjektív dolgot tartalmaz, de egyértelmû volt, hogy valahol azok a konfliktusok, amelyek elõbb-utóbb megbetegedést okoztak, amelyek elõbb-utóbb arra késztették az embert, hogy meneküljön a munkahelyérõl, meneküljön a betegségbe, hogy felmentést kapjon az alól a mindennapi kötelezettség alól, amely számára igen terhes volt a munkahelyen, ezért alakult ki valahol az a hihetetlen erõs törekvés, hogy rokkantsági nyugdíjat kapjon az ember, hogy a rokkantság állapotát elérje.
Én még néhány szót szeretnék szólni arról a feltételezett - bár tapasztalataim alátámasztják, amit mondok, de feltételezett - munkahelyi kultúráról, amit egyrészt meghatároz a vezetõi kultúra, az alkalmazott munkaszervezési eljárások és természetesen a munkavállalók szükségletei, elvárásai, kultúrája, magatartása. Néhány szót szeretnék errõl mondani, amiben természetesen a saját tapasztalataim és valamennyire talán általánosítható ismereteim benne vannak.
Az elmúlt év, ez az elmúlt 40 év valószínûleg nem múlt el nyomtalanul abban a tekintetben, hogy milyen vezetõi kultúra alakuljon a munkahelyeken. Talán megerõsítette azt a korábbi tradíciót, amely egyértelmûen a munkahelyi vezetést is az uralmi és alárendelt helyzetekként értelmezte és élte meg, és ennek a kultúráját alakította ki. Én azt hiszem, hogy a magyar társadalom hosszú ideig ehhez szokott hozzá, olyan ipari tradíciók voltak, amikor ez egyértelmûen kényszer volt az életben, amikor úgy tagozódott a munkahely, de maga a munkásság is úgy tagozódott, hogy a mester, segéd, inas alá- és fölérendeltsége, minta- és értékátadó szerepe egyértelmû volt. Tehát valahol elviseltük azt a fajta rendszert, amelyikben nagyobb szerepe volt az akarat megtörésének, a kényszerítésnek, mint az akarat fejlesztésének ahhoz, hogy mi elviseljük azokat a nehézségeket, amelyeket a munka jelent számunkra.
(Az elnöki széket dr. Füzessy Tibor, az Országgyûlés
alelnöke foglalja el.)
A '60-as években valahol megváltozott a légkör. Megváltozott az emberek mentalitása. Én csak jelezni szeretném, hogy ha valaki egy kicsit ismerte a mûhelysarkok világát, a vasszekrényes öltözõk világát, és azokat a beszélgetéseket, akkor feltûnhetett neki, hogy valami a beszélgetésekben, a fõnökökkel kapcsolatos viszonyban, megítélésben megváltozott. Sokkal kritikusabb és egy kicsit ellenségesebb beállítódás alakult ki, amit jellemez az, hogy ha például valakire azt mondták, hogy pedáloz, az nemcsak arra vonatkozott, aki mondjuk, belépett a pártba a munkások közül, hanem arra is vonatkozott, aki túl buzgó volt, aki túlzottan engedelmes a fõnökökkel szemben. Tehát egyfajta általános norma alakult ki, amiben ez a magatartás, a fõnökkel szembeni túl nagy engedékenység, a túl nagy alkalmazkodás, az nem kívánatos és nem tisztességes dolog. De számtalan ilyen kifejezés még, ami jellemezheti azt a viszonyt, ami kialakult a munkavállalók világában a vezetõk és beosztottak között.
(13.00)
Nagyon éles határt tudtak vonni a munkavállalók a saját világuk és a vezetõk világa között. Mert a saját világunk volt az, ahol a Józsi az Józsi, a Pista bácsi az Pista bácsi, és ahonnan a fõnök elvtárs volt, ma pedig úr, az a másik világ.
Na most, ez a világ ma - én úgy érzem - egymást betegíti. Ez a világ ma olyan, amelyik nem ismeri még eléggé a korszerû munkaszervezési elveket, nem ismeri eléggé azt, hogy hogyan kell ma bánni a munkavállalókkal. Nemrég olvastam arról, hogy nagyon sok nemzetközi multicég élérõl mennek haza külföldi vezetõk, és az a véleményük, hogy a magyar vezetõk megfelelnek, beválnak, igen alkalmasak azokra a feladatokra, amit eddig õk láttak el.
(A jegyzõi széket Szili Sándor helyett
dr. Kávássy Sándor foglalja el.)
Egy gondot látnak, hogy nem tudnak igazán az alkalmazottakkal bánni. Mit jelent? Ennek a szónak az értelmét meg kellene fejteni. Rá kellene kérdezni, bár mi valószínûleg tudjuk, ha az ember véletlenül eljut valahova - mondjuk Németországba a Siemens céghez - , és megismeri azt, hogy körülbelül mit jelent ott munkavállalónak lenni, akár török vendégmunkásnak, mit jelent bekerülni a Siemens- családba.
Az egy rang, ott munkavállalónak lenni egy rang. Ott nem csupán kötelesség, hanem egy olyan megbecsülést jelent, ami kifejezi azt, hogy itt mindenki munkájára szükség van, itt egymást kölcsönösen meg kell becsülni, mert az egyik ember munkája függ a másikétól. Egy Siemens cég el tudja érni, hogy esetleg az utcán lenézett török vendégmunkás a gyárkapun belül egyenlõnek érezze magát, és a maga munkája alapján ugyanolyan méltóságot érezzen, mint bármelyik más munkás.
Milyen méltóságot érezhet Magyarországon az a munkás, amikor bármelyik pillanatban megkaphatja, hogyha nem tetszik, elmehetsz máshova, vagy pedig tudja, hogy ez a gondolat állandóan ott él a vezetõben, amikor õt ingerültségében fegyelmezni akarja, vagy ezt ki is fejezi.
Még egyszer szeretném azt a hipotézisemet elmondani, hogy a megbetegedések, megrokkanások nagyon nagy százalékai a mai munkahelyi viszonyoknak tulajdonítható. Mit tehetünk? Elsõsorban az ember azt mondja, hogy egy olyan rehabilitációs rendszer kellene, amelyik valóban mûködõképes. Ez is másfél évtizedes probléma, a fogadkozás, elhatározás, de mindig hátrább rangsorolódik, hogy egy komoly, valódi, mûködõ rehabilitációs rendszer jöjjön létre egy törvényalkotási folyamaton keresztül.
De nem csupán a megszokott értelemben vett rehabilitációról vagy habilitációról van szó, hanem valóban arról, hogy felhívjuk a figyelmet, politikai célként fogalmazzuk meg, hogy a munka világában nem következtek be azok a változások, amelyek elviselhetõbbé teszik mindazt, ami a piacgazdasággal jár. Mert ezek nagyon elviselhetetlen módon jelentkeznek a munka világában. Hogy egyáltalán legyenek kutatások, mert vannak, a munkanélküliséget vagy az érdekegyeztetést elszórtan kutatják imitt-amott, de ahogy az Akadémia beszámolójából látni vagy pedig a költségvetés mellékletében, igen gyér számúak a magyar munkaügyi kutatások. A munka világának ezekre a problémáira ma nem irányulnak semmiféle kutatások.
Én azt hiszem, hogyha mi azt mondjuk, hogy a betegség és annak okai a társadalom legsúlyosabb problémái, mert énszerintem azok, akkor a politikának - amelynek nem ez a legsúlyosabb problémája, a kormánynak a stabilizáció, a pénzügyi helyzet, ez természetes, ez a munkamegosztás -, de a politikának fel kell figyelni arra, hogy neki ez a legsúlyosabb problémája, a társadalomnak pedig az, hogy meg kell találni nem a régi módon, a beavatkozással, hanem azokat az eszközöket, ösztönzõket, amely alapján ezekre a problémákra valamilyen lassú, de megoldást talál. Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalról.)