DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Nem mennék vissza a múltba, hiszen ezt már képviselõtársaim vázolták a mai napon, hogy hogyan alakult ki ez a rendszer.
Csak addig mennék vissza, hogy a kommunista idõszak államosítása tulajdonképpen egy szociális juttatássá változtatta mindazokat a kifizetéseket, amelyeket nem a megcsonkított bér formájában adott. Így aztán rendszerváltozáskor egy olyan helyzettel néztünk szembe, ami kicsit emlékeztet arra, ami az oszmán hódoltság idején a várkapitányoknak a problémája volt, hogy a bécsi királyhoz fordultak volna a várak fenntartásához segítségért. De akkor terjedt el ez a mondás, hogy: "se pénz, se posztó". Tehát se a természetbeni, se a pénzbeli támogatás nem volt elegendõ.
Ha ez a szorult helyzet tulajdonképpen a közvetlen lökõereje annak, hogy ma errõl tárgyalunk, akkor nyilvánvalóan elsõsorban azt a kérdést kell feltenni a társadalombiztosítással kapcsolatban is, hogy mit fed le tulajdonképpen, és ez döntés kérdése. Döntés kérdése, hogy milyen területeken tartja a politikai vezetés szükségesnek - ha egyáltalán szükségesnek tartja - a szervezett társadalmi szolidaritás mûködtetését.
Az elvi lehetõségek többfélék: nyugdíjbiztosítás, egészségbiztosítás, balesetbiztosítás, családbiztosítás, éppen most említette képviselõtársam a balesetbiztosítást, mint külön társadalombiztosítási ágazattá fejlesztésének kérdését. Ennek az elmaradásáért annak idején, az elsõ négyéves ciklusban bõven kaptunk bírálatot, de úgy látom, azóta sem változott a helyzet, amióta bírálóink kormányoznak.
A családbiztosítással - amirõl szintén nem esett szó - más a helyzet. Ennek szükségességét inkább a családhoz köthetõ gondok, valamint a népesedési helyzet folytonos romlása veti fel, és errõl, úgy tûnik, szinte nem is gondolkodik a kormány, sõt, az intézkedések inkább a megszorítások irányába hatnak minden ilyen téren. Legfontosabb területén, például a családi pótléknál, a kormány megvonta az anyagi jogosultságot.
Ez annál nehezebben érthetõ, mert egyrészt amerikai, sõt, mondhatom dél-amerikai méretû gyermekszegénység tapasztalható, másrészt a közvélemény számára ez jelenítette meg a gyermek értékének elismerését. És ugyanakkor, amikor a kétkeresõs családmodell kialakítása hosszú évtizedeket vett igénybe, egyre növekszik azon fiatalok aránya, akiket nem két szülõ nevel.
(13.10)
A csonka családban felnövõ fiatalok hányada ugrásszerûen nõtt a '70-es évek óta.
A másik terület az egészségbiztosítás. Errõl is esett már több szó ma. Ez tulajdonképpen a rendszerváltozás gyümölcse, ennek az elõszele volt az a bizonyos 1989-ben lezajlott forráscsere, ahol akkor úgy tûnt, hogy azonos értékben a családi pótlék összegével - egy több mint 80 milliárd forintos összeggel - helyet cserélt; tulajdonképpen az egészségbiztosítás belépett mint biztosítási ágazat, amely azonban azóta - és ez elõre látható volt - kiadásaiban és kiadásigényeiben messzire elfutott. Az egészségügy mûködtetése 500 milliárdos nagyságrendû.
Elõbb ez próbaként, majd rendszerszerûen beépült a biztosítási rendszerünkbe, és az egészségügy romló helyzetébõl való kitörésre akkor az egészségügyi kerekasztal mellett ülõ sok más párt - az ellenzéki pártok mellett akkor a Magyar Szocialista Párt is - egyetértett az alapellátáson alapuló egészségügyi rendszer kialakulásának szükségességével, valamint a közösségi képviselet révén történõ mûködtetésével, és állást foglalt az egészségügy által használt állami vagyon megõrzésérõl is. Ezek az idõk - úgy tûnik - elmúltak. Sõt most azt látjuk, hogy a szocializmusban iskolázottak azt hiszik, hogy a kapitalizmus nem más, mint a szocializmus fordítottja.
Ha tehát a szocializmus idején, 1950 és '80 között 51 ezerrõl heti 97 ezerre nõtt az engedélyezett kórházi ágyak száma, akkor most 10 ezer ágyat ki kell hajítani, és minden rendben lesz. Pedig a kérdés másik oldala, hogy miután az egészségügyi szolgáltatásokat biztosítási jogalapra helyeztük - a rendszerváltoztató folyamat során -, egy 180 fokos váltással az ellenkezõ irányba zökkentünk, és tulajdonképpen itt az a balesetveszély, amelyrõl szintén valamelyik képviselõtársam már beszélt, hogy beleütközünk a szembejövõ forgalomba, minthogyha csak áttérnénk az európairól az angliai rendszerû úthasználatra, tehát bal oldali vezetésre.
Az állampolgári jogon adott ellátási forma kérdése merül itt fel. Ez láthatóan újra felveti a finanszírozás kérdéseit, valamint az ellátás parttalanná válásának problematikáját, az indokolatlan igénybevétel kérdésétõl a teljesítményhez igazodó egységes szakmai követelményrendszer széteséséig.
És a nyugdíjbiztosítás kérdése. Másik kormánypárti képviselõtársunk elmondta azt, hogy az alapproblémával kellene itt foglalkozni. Igen. Ezt elismerem. Itt van egy nagyon feszítõ financiális probléma, ami az alapkérdésben rejlik. Azonban a mi kérdésünk az volt a kormánypártok felé, hogy milyen választ adunk erre. Az összevissza válaszok rendkívül szerencsétlenek, hiszen nem is várható akkor az, hogy hosszú távon valamilyen folyamat egy rendezõdés irányába menjen.
Mi annak idején, az akkori Országgyûlés 1991-ben - a 60-as országgyûlési határozatával - adott egy választ, amit lehet kritizálni, de amely koherens válasz volt, ez az a bizonyos hármas tagozódású rendszer: az állampolgári jogon járó öregségi ellátás, a munkanyugdíj és a kiegészítõ biztosítás kérdése. Most azonban egész más jellegû válaszokat kapunk, amelyek viszont nem állnak össze egy megnyugtató rendszerbe.
Egyrészt az önkéntesség helyébe egy kötelezõ jellegû tõkefedezeti befizetés lép, másrészt a kölcsönös (Sic!) biztosítópénztárak szerepének a leértékelése és külföldi, profitorientált, magántulajdonú biztosítók szerepének a felértékelése, amelyeknél automatikusan felmerül az a kérdés is, hogy vajon a megtakarításból képzõdõ tõke hol kerül befektetésre - vajon Magyarországon-e, és fokozza a magyar gazdasági élet fejlõdését avagy sem, vagy pedig, hogyha egyszer ezek magánvállalatok, akkor tulajdonképpen a vállalati önállóságuk alapján még üzleti titkuk is lehet a pénz további sorsa.
Ugyanígy összemosódott mai napon is az igazságosság és a méltányosság kérdése. És hogyha azt vesszük, hogy a most belépõ munkavállalók, valamint a 40 év alattiak nagyrészt, az e feletti korúak pedig tetszés szerint átteszik befizetéseiket ezekbe a biztosítókba, akkor a mai nyugdíjasokat ellátó nyugdíjalap olvadhat el. Ennek elõjeleként a korábban nettó bérarányos nyugdíjemeléseket most az inflációhoz kívánja a kormány igazítani, és akkor nem tudom igazán, hogy számítanak-e az infláció csökkenésére, hiszen akkor kisebb lesz a nyugdíjemelés mértéke, mint a nettó bérnövekmény, vagy pedig nem számolnak valójában inflációcsökkenéssel, és ezért ajánlják ezt a megoldást. Hát szóval ennyire lehet biztos az ember a nyugdíjra befizetett pénzeinek a sorsáról.
Amint látják, a társadalombiztosítás nem költségvetési kérdés. Nem lehet évrõl évre változtatni az elképzeléseken. De néhány év is kevés, mert egy-egy döntés évtizedekre szól. Tehát ha van nemzetpolitikai, vagy ha úgy tetszik, társadalompolitikai és nem szociálpolitikai kérdés, akkor ez az. És ehhez úgy kellene lássuk a költségvetést és úgy kellene megfogalmaznunk a költségvetési kérdéseket, mint amely a valódi realitásokkal számol. Tehát a kintlevõségekkel nem lehet úgy számolni, mint együtt. A bevételeket nem érdemes feltupírozni és a deficitet a papíron lecsökkenteni, mert ez nem hozhat hosszú távon semmiféle megoldást.
A társadalmi szolidaritást lenézõk esetleg már ott tartanak, hogy Bismarck, sõt Thurzó bányagróf is kommunista lehetett, mert felfogta, hogy meg kell szervezni a közös kockázatvállalást.
Amikor az MDF ezt a mai vitanapot kezdeményezte, akkor tulajdonképpen miért kezdeményeztük? Azért, hogy az ellenzékbõl és az elõzõ négy parlamentáris év folyamatai, döntése alapján feltehessük a kérdéseinket. Feltegyük a kérdést, hogy hogyan akarja a kormánykoalíció az emberi erõforrásokra fordítani a pénzt? Milyen megoldást gondol az állami, a társadalombiztosítási és magánbiztosítási elvek felhasználásáról? És ehhez kell a közösség, Magyarország lakossága nevében megvizsgálnunk ezeket a kérdéseket.
Ezt a kormány-elõterjesztést vártuk volna ma, és nem azt, hogy azt kapjuk, hogy garantálnunk kell, mik a fõ céljaink, és nem látjuk igazán a kormány vízióját, elõrevetítését arról, hogyha most beindul valami egy irányba, akkor az valóban hova is érkezik. Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.)