GAÁL GYULA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Hölgyeim és Uraim! Én elnézést kérek mindazoktól, akik a társadalombiztosítás kérdéseivel hivatásszerûen foglalkoznak. Én nem ebbe a körbe tartozó ember vagyok, és épp az elõzõ hozzászólásból hallottuk, a társadalombiztosítás nem költségvetési kérdés, és mikor Kovács Pál képviselõtársam megjegyezte, hogy három földrész 54, nagyon sok országát tanulmányozták, és 54 különbözõ rendszert fedeztek fel ezek mûködése során, akkor még inkább úgy éreztem, hogy bocsánatkéréssel kell kezdenem a mondandómat, hiszen én ezt nem tettem meg.
Ami miatt mégis úgy gondoltam, hogy érdemes itt a vitában hozzászólni, az egyrészt azért van, mert egy ilyen politikai vitanapon nem egy feszes elõterjesztés kapcsán kell elmondani a véleményeket, hanem talán mód van arra, hogy nem teljesen kiérlelt gondolatokat is megosszunk egymással, és az alapkérdéseket feszegessük, amire nincsen mód egy elõterjesztés vitája kapcsán.
Részint pedig mint állami pénzügyekkel foglalkozó gazdaságpolitikusnak nap mint nap kell tudni válaszolni olyan kérdésekre, hogy adott pénzügyi lehetõségek határán belül mik azok az államilag is finanszírozandó és felvállalandó fontos kiadások, amelyekre sort kell keríteni, miknek a rovására lehet megtenni.
Tehát az egyik oldalon mik azok a rendszerek, ahol az államnak olyan fontos szerepe van, amiben nem korlátozható a felelõssége és ennek megfelelõen kell eljárnia, ennek megfelelõen kell felelõsséget vállalnia az ott mûködõ rendszerek finanszírozásáért, és hol vannak azok a területek, ahol éppen azért - hát persze csak részben azért -, mert szûkösek a források, részben azért, mert logikailag is korlátozható az állami felelõsség, visszaléphet az állam a finanszírozástól, és kezdeményezheti azoknak a civil rendszereknek a kialakítását, kiépítését, amelyek - adott esetben - hatékonyabban tudják ellátni a megfelelõ feladat ellátását és mindenképpen nagyobb társadalmi kontroll alatt.
A kérdés tehát úgy merül fel a számomra elsõsorban, hogy hogyan mûködtethetõ egy ilyen nagy rendszer, mint a társadalombiztosítás rendszere, amelyik az állami költségvetés kiadásai fõösszegének körülbelül a felét mozgatja meg, tehát 1100-1200 milliárd forint közötti összeget egy évben. Hogyan gyakorolható egy ilyen rendszer felett a társadalmi kontroll, a társadalmi ellenõrzés, hogy az megfelelõ hatékonysággal, az állampolgárok tényleges céljait szolgálva kerüljön felhasználásra?
(13.20)
Én úgy ítélem meg, hogy az elmúlt években a rendszerváltás politikai lendületében szétszakadtak egymástól a politikai változásokat elõidézõ megfontolások és az államháztartási racionalitást szolgáló megfontolások. Akkor, amikor az elõzõ kormányzati ciklusban - egyébként sokszor konszenzussal és a Ház nagy részének egyetértésével - olyan döntések születtek, amelyek az állami hatalmat korlátozták, és az állami szerep helyett létrehozták az önkormányzat típusú decentrumokat, akkor valóban az történt, hogy egy korábbi idõszak nagyon hibás vagy sokak számára kárhoztatott gyakorlatával próbált szakítani a politikai vezetés. Létre akarta hozni mind a területi önkormányzatokat, amelyek az államhatalom túlsúlyával szemben alternatív központokat hoznak létre a társadalomban, és létrehozta a társadalombiztosítás területén az Egészségbiztosítási, illetve a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatot. Tette ezt akkor, amikor évtizedeken keresztül annak a tanúi voltunk, hogy a társadalombiztosítás rendszere az állami gazdálkodás kereteibe illeszkedett, és az állami fennhatóság alatt mûködött, és úgy mûködött évtizedeken keresztül ebben az állami igazgatásban, hogy az állam mûködése, pénzköltése, akár csak az éves költségvetései felett sem volt megfelelõ civil kontroll, nem volt meg a társadalomnak betekintési lehetõsége, és fõleg nem volt meg számonkérési lehetõsége, hogy mire költi az állam azokat a jövedelmeket, amelyeket elvon az állampolgáraitól, vállalataitól, és azokat megfelelõen, célirányosan, hatékonyan használja-e fel vagy sem.
Egy ilyen megfontolásban természetes az a törekvés, hogy egy ilyen típusú állam fennhatósága alól vonjunk ki minél több olyan rendszert, amely az emberek mindennapjaira és az emberek életszínvonalára olyan nagy hatást gyakorol, mint ez a társadalombiztosítási rendszer. Igen ám, csakhogy '90-tõl egy olyan új politikai struktúra alakult ki, ami - persze, azóta is továbbfejlõdve, de - egyre inkább megvalósítja azt, hogy az állam felett az Országgyûlésen keresztül és a választott képviselõkön keresztül egyre hatékonyabb kontrollt képes gyakorolni az állampolgár. Ha csak mást nem nézek, akkor az év minden évi költségvetési és zárszámadási törvényekkel kapcsolatos eljárásokat tekintve is azt kell látnom, hogy az Országgyûlésnek lényegesen több ideje van és lényegesen több információ alapján tudja elbírálni, hogy mire ad felhatalmazást a kormánynak, és mire nem ad felhatalmazást, és hogy számon kérje a mindenkori kormánytól, hogy hogyan használta fel ezeket a forrásokat.
Tehát miközben a politikai síkon létrejött a kormányzat, az állam felett egy jól-rosszul, de a korábbi évekénél sokkal hatékonyabban mûködõ társadalmi ellenõrzés, közben sikerült létrehozni olyan önkormányzatokat - jelen esetben a társadalombiztosítási önkormányzatokat -, amelyek viszont nem esnek ez alá a kontroll alá, nincs meg az állampolgárnak az a lehetõsége, hogy akár annyira belelásson a társadalombiztosítási alapok gazdálkodásába, döntéseibe, mint ahogy az állami költségvetés gazdálkodásába belelát.
Mit lehet itt tenni ebben a helyzetben? Hogy lehet orvosolni az itt kialakult helyzetet? Azt gondolom, hogy alapvetõen kétfajta megfontolást lehet felvetni. Az egyik az, hogy tegyük az önkormányzatiságot olyanná, amely valóban önkormányzat, és valóban megadja a résztvevõknek azt a lehetõséget, hogy áttekintsék a gazdálkodást, áttekintsék a törvények alapján kötelezõ jelleggel befizetett járulékokból mûködõ rendszer gazdálkodását. Másik lehetõség, hogy azt gondoljuk végig, hogy hogyan tud a civil társadalom más csatornákon keresztül hatékony ellenõrzést gyakorolni a társadalombiztosítás közpénzei felett.
Itt elhangzott köztes megoldásként az a lehetõség is, a Fidesz képviselõjének javaslata, hogy állítsuk vissza azt a korábbi években mûködött rendszert, amikor felügyelõbizottság kontrollálta a társadalombiztosítási alapok pénzfelhasználását, mûködését. Lehet ebben az irányban is gondolkodni, de önmagában ezzel a szóval, hogy azt mondjuk, hogy felügyelõbizottság, valószínûleg nem adtunk a lényeges kérdésre választ. Azt, hogy milyen módon kijelölt testületrõl van szó, ez a testület milyen módon kapja a felhatalmazást és hogyan tudja közvetíteni a társadalom felé a saját szempontjait, illetve a társadalom szempontjait az általa felügyelet társadalombiztosítási alapok gazdálkodása kapcsán.
Azt gondolom tehát, hogy jelen fázisban, amiben most vagyunk, érdemes nyitva tartani vagy legalábbis felvetni azt a kérdést, hogy csak olyan rendszerben szabad gondolkodnunk, ahol a társadalom ellenõrzõ szerepe megfelelõ módon érvényesül. Ha ezt önkormányzati keretekben akarjuk megoldani, akkor látni kell, hogy olyan rendszerekrõl van szó - ami egyébként itt elhangzott többek hozzászólásában -, ahol a társadalom minden tagja részese annak a kockázatközösségnek, ami mûködik akár az egészségügyben, akár a nyugdíjbiztosításban, de egészségügyben egészen pontosan megfogalmazható ez. Márpedig a társadalom minden tagját átfogó önkormányzat, a társadalom minden tagját képviselõ önkormányzat nem más, mint maga az Országgyûlés.
Itt akkor azt kell felvetni, azt a kérdést, hogy milyen módon lehet megosztani a szerepeket az Országgyûlés és egy másik olyan önkormányzat között, amely szintén a társadalom minden tagját képviseli. Jelen pillanatban nyilvánvaló, hogy ez a munkamegosztás kialakulatlan, nem megfelelõ. A felelõsséget sokféle szempontból elmossa, hiszen az a társadalombiztosítási önkormányzat, amelyikrõl ma jelenleg beszélhetünk, kétféle értelemben sem felel meg az önkormányzatiság kritériumainak. Részint azért nem, mert nem felelõs azért, hogy az általa hozott döntéseknek a pénzügyi, gazdasági feltételeit megteremtse, ezeket úri gesztussal elegánsan áthárítja az Országgyûlésre. Akár a járulékok mértékérõl van szó, akár a fizetésre kötelezettek meghatározásáról, bármilyen olyan kérdésrõl, ami a hozzájárulások mértékét - tehát a pénzügyi fedezetet - határozza meg, azt az Országgyûlés hozza, és ezért nem igaz az a megállapítás, ami szintén elhangzott ma, hogy a finanszírozó az önkormányzat, hiszen nem õ teremti meg a finanszírozás gazdasági feltételeit, hanem ezt valaki más teszi helyette. Egy másik értelemben sem felel meg a felelõsség kritériumának ez a mai önkormányzat: nevezetesen abban, hogy nem kérhetõek számon rajta a döntések a nyilvánosság elõtt, vagy nagyon korlátozott mértékben kérhetõek számon. Ennek szem- és fültanúi lehetünk azokban a jelenetekben, amikor például a népjóléti miniszternek kell válaszolni arra, hogy akármelyik - most hadd ne nevezzem meg - biztosítási önkormányzatnál milyen beruházásokra mennyi pénzt költöttek, és az hasznos volt, vagy nem volt hasznos.
Tehát a kormánynak a parlament elõtt kell tudni számot adni olyan döntésekért, amiket nem õ maga hozott. Azt gondolom tehát, hogy a vitának ezen a szintjén talán érdemes arra koncentrálni, vagy felhívni a figyelmet arra is, hogy csak olyan rendszereket hozzunk létre, ahol a társadalmi ellenõrzés biztosítható, ahol a döntéshozók felelõssége mind a két értelemben, amit én felvetettem, számon kérhetõ. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)