DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Az államtitkár úr bevezetõjében a Bibliára hivatkozott sok szocialista képviselõhöz hasonlóan, de gesztusként úgy érzem, hogy én most Marxra fogok hivatkozni, amikor azzal kezdem, hogy az emberiség története az osztályharcok története. Nos, a társadalombiztosítás története is az osztályharcok története.
(13.30)
Amikor kialakultak az ipari társadalmak, és világosan kettévált a tõketulajdonos és a bérbõl, fizetésbõl élõ társadalmi csoport, akkor a tõketulajdonosoknak nem volt szüksége biztosítási rendszerre, hiszen a tõkéjükbõl gondoskodni tudtak idõs korukról, betegségükrõl, sõt, még rokkantságuk esetérõl is. Ezzel szemben Angliában a XVII. században egy munkás azért dolgozott egész életében, hogy el tudják temettetni. Összeálltak és létrehozták a társadalombiztosítást. Na most, Magyarországon a társadalombiztosítás hasonló döntés elõtt áll, mint annak idején, hogy a tõketulajdonosok és a tõke nélküli állampolgárok között milyen arányban, milyen módon gondoskodjunk biztos jövõjükrõl, mert azért az ember szereti tudni, hogy mi vár rá, amikor még dönteni tud ebben a kérdésben. Ezért kezdeményeztük ezt a vitanapot, mert ilyen átalakulás elõtt állunk, mint annak idején a XIX. században, amikor kialakultak a biztosítási rendszerek.
Ennek a vitának elõzményeként öt kérdést intéztünk a kormányhoz és a pártokhoz is, azt várva, hogy ebben a vitában ezekre a kérdésekre választ kapunk, illetve minden érintett kifejti álláspontját. Aránylag világos kérdések voltak. Ezeket felolvasnám: Milyen arányban tartják megoszthatónak a társadalom által megtermelt össztermék értékét a gazdasági tõkefelhalmozás és a humán erõforrások fejlesztése között? Második: a humán célú beruházások milyen mértékû megosztását tartják elfogadhatónak a gyermektámogatások, az oktatás mint beruházás vagy a nyugdíjak és az egészségügyi fogyasztás között. Harmadik: a nyugdíjakra és egészségügyre fordítható hányad kezelését állami vagy társadalombiztosítási, netán magánbiztosítási elveken képzelik-e megoldani? Negyedik: az egyes területeken milyen mértékû közfinanszírozást, illetve öngondoskodást tartanának célszerûnek? Ötödik: a növekvõ jövedelemkülönbségek mellett milyen mértékû társadalmi szolidaritást tartanak elfogadhatónak, illetve szükségesnek?
Sajnos, ezekre a világos kérdésekre egyáltalán nem kaptunk világos válaszokat. Államtitkár úr bevezetõjében elmondta, hogy fenn kívánják tartani a szolidaritási elvû, kötelezõen mindenkire kiterjedõ társadalombiztosítást. Ezzel szemben a kormány elfogadta azt az elvet, amely egy tõkefedezetû nyugdíjrendszert képzel el bevezetni, és ebben a mai vitában mód lett volna, hogy tisztázzuk ezt a kérdést, hiszen ezek a törvények idén már elõttünk kellenének hogy legyenek, de - mint hallottuk - jövõ év elsõ negyedében biztosan elénk kerülnek; és a parlamenti viták egy törvényszövegrõl - mielõtt az alapelveket tisztáznók - tudjuk, hogy már nagyon kevés korrekcióra adnak lehetõséget.
Tehát én szomorú vagyok a mai vita vége felé, de úgy érzem, hogy ezek után, ha kérdeztem, akkor illene válaszolni az általam feltett kérdésekre. Könnyû helyzetben van a Magyar Demokrata Fórum, mert mi fogalmaztuk a kérdéseket, és úgy fogalmaztuk meg, hogy ezekben a válaszok az 1989-es MDF-programban benne vannak, illetve az 1991-ben a 60. számú országgyûlési határozatban majdhogynem konszenzussal, 88 százalékkal a parlament ezt elfogadta. Tehát van mire hivatkozni. Itt nem arról van szó, hogy miért nem mondunk alternatívákst. Az alternatívák Guttenberg óta, mint hallottuk az elõbb, olvashatóak.
Ma itt összekeveredett a méltányosság, a társadalmi igazságosság, a biztosítási elv, a szolidaritás és még nagyon sok minden. Ezért világosan próbálok fogalmazni, szlogenszerûen, mert nagyon kevés az idõm.
A nyugdíj- és az egészségbiztosítási rendszer alapvetõen más elveken alapul. A nyugdíjrendszerben a biztosítási elvet, tehát a befizetésekkel arányos kifizetések elvét mindig elfogadtuk. Itt a három lépcsõ egy állami gondoskodást, a szociális segélyek helyett az alsó szinten tenne lehetõvé; és a felsõ szinten, akinek ennél magasabb idõskori ellátásra tellene, annak önkéntes alapon kiegészítõ biztosítást kell lehetõvé tenni. Hiszen erre megvan már most is a lehetõsége, hiszen a kötelezõ társadalombiztosítási befizetési maximum eddig 75 ezer forint volt havonta, januártól 99 ezer. Elismerjük, hogy itt a szolidaritás nem terjedhet csak egy bizonyos határig. De mellette, kérem, a kötelezõ társadalombiztosítás mellett - és nem helyett. Ugyanis ha magas jövedelmûeket kiengedjük teljes jövedelmükkel a rendszerbõl, egyszerûen képtelenek leszünk gondoskodni a megnövekedett számú idõskorú lakosról, a ma nyugdíjban lévõkrõl és a holnap nyugdíjba lépõkrõl. Azon fölül, aki teheti, természetesen tegye, hiszen ez a megtakarítás gazdaságilag is, emberileg is arra ösztönöz mindenkit, hogy ilyen megtakarításokkal éljen.
Az egészségügyben viszont továbbra sem tartjuk elfogadhatónak a szolidaritási elv feladását, egyszerûen azért, mert az egészségügyi kockázat nem kiszámítható kockázat. Itt nem lehet az öngondoskodásra, arra, hogy felelõsen döntsön az állampolgár a saját jövõjére, erre nem lehet hivatkozni, mert jön egy inflenzavírus, és akkor hiába gondoskodott korábban; vagy elzáródik, beszûkül egyik koronáriája, és nincs annyi pénze - még a legnagyobb tõketulajdonosnak sem -, hogy egy szívmûtétet ki tudjon fizetni, netán egy májátültetést. Tehát a szolidaritás elv és a biztosítási elv harmóniáján nyugvó, kiegészítõ biztosítást lehetõvé tevõ, de európai típusú, kötelezõ, mindenkire kiterjedõ és a keresetarányos befizetéseken alapuló társadalombiztosítást képzeltünk el és képzelünk el a továbbiakban is. Köszönöm szépen.