DR. BOROSS PÉTER (MDF): Köszönöm, elnök úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Még törvényjavaslat esetében is elvárható egy képviselõtõl, hogyha ide, a szónoki pulpitusra lép, akkor némi emocionális többlettel adja elõ mondanivalóját, és fejezi ki a tárgy iránti felfokozott érdeklõdését, netán elfogultságát, az sem baj.
Én azt hiszem, hogy itt õszintén be kell vallanom, hogy én meglehetõsen lehangolt állapotba érkeztem ide. Lehangoltak a körülmények, a viszonyok, ami közepette nálunk az alkotmány, maga a metodika, ahogy az alkotmány készül, és végtelenül lehangolnak azok a viták, amelyek itt a Házban pró és kontra kialakulnak, az az érzésem, hogy valahol itt, ide tényleg illik, utat tévesztünk, ha ebben a szellemben próbáljuk azt az alkotmányos egyetértést kifejezni, ami mégis bizonyos emelkedettséget jelent, hisz' nem egy törvényrõl van szó, hanem a magyar alkotmányról.
Több kérdés elhangzik újólag, és újólag elhangzik, én már nem akarok azzal foglalkozni, hogy van-e alkotmányos helyzet, mert alkotmányos helyzet van, mert éppen e tárgykörben folyik a polémia, és folyik a vita.
(13.50)
Ugyanakkor rendkívül zavaró körülmény az is, amikor itt újságokba bepillantván olyan megnyilatkozásokat olvashat az ember, amikrõl nem tudja pontosan, hogy most ezzel az alkotmányos menettel van valami összefüggése, számítani kell rá mint javaslatra, avagy nem kell számítani, és itt utalok a Magyar Szocialista Párt frakcióvezetõjének a zöld újságban, a Világgazdaságban közzétett nyilatkozatára a választójogi reformról.
Mûködik egy albizottság vagy bizottság tudomásom szerint, illetve nem mûködik, csak létrejött, mely pont a választójog kérdéseivel foglalkozna, és tudomásom szerint hosszú ideje nem ült össze. És mi alkotmányozunk, és a közjog egyik majdnem pillérének tekinthetõ kérdéskör, a választójog alapelemei nem tudnak bekerülni az alkotmányba, szinte megmagyarázhatatlan módon és áthidalhatatlan módon. Milyen alkotmány az, amelyikbe az állampolgárságról és a választójogról mint a közjog két rendkívül jelentõs tényezõjérõl tulajdonképpen nem esik szó, vagy ha szó esik, csak úgy mellékesen? Nos, én nem tudom, hogy 300-ra, 320-ra kívánja és kicsoda csökkenteni a parlament létszámát, és miért pont ennyire, azt sem tudom, hogy az egyfordulós választás vagy a kétfordulós ma valódi dilemma vagy nem valódi dilemma, hisz ezek olyan kérdések, amelyeknek legalább olyan komolysággal kellene nekiállni, és ismerni egymás álláspontját és nemcsak személyi, hanem pártálláspontját is, hogy itt a parlamentben megfelelõ elõkészítettséggel ez a kérdés felmerüljön.
Egyébként ezt csak azért hozom mindenekelõtt szóba, mert emlékeztetni szeretnék 1994 õszére, arra az elhamarkodott alkotmány-, illetve választójog-, önkormányzati választójog-módosításra, amelyiknek semmi értelme nem volt. Bevallottan, kormánykoalíciós oldalról is bevallottan is elkapkodott, fölösleges és jogelveket is sértõ lépés volt.
Óvatosan tehát nem lehet egy választási idõpont elõtt hónapokkal olyan törvényt hozni, amelyik a választójog egész szerkezetét megváltoztatja. Ha rossz, akkor azt választások után lehet legfeljebb kézbevenni és változtatni rajta. Bár elhangzott már, magam utaltam rá, a világ tele van rossz választójogi szabályozással, de tudják, hogy hozzányúlni a választójog rendszeréhez olyan dimenzióeltolódást is jelent minden esetben, hogy a világszerte legrosszabbnak minõsített nagy ország csak egyénire épített választójogi rendszeréhez sem tudnak hozzányúlni, éppen az ilyen közjogi aggályok és a népakarat két ciklus közötti torzulása miatt, ami pusztán a rendszerbõl adódik.
Tehát én most nem tudom, hogy a választójoggal egyáltalán hogy állunk, és léteznek-e esetleg olyan koalíciós pártmûhelyek, ahol elõrehaladott stádiumban valami modellek már kialakultak volna, és erre vonatkozik ez a mai sajtónyilatkozat, vagy pedig egy olyan könnyed improvizáció volt, amelyik politikai közéletünkben, ugye, gyakran jellemzi a megnyilatkozókat.
Az, hogy idõhatárok, és az idõhatárok elõbb-utóbb változnak, mert az idõ kényszeríti a változást, azt, azt hiszem, egyértelmûen mutatja a mai zöld újság nem tudom hányadik oldala, én is most olvastam... (Közbeszólás: Propaganda a zöld újságnak!) Az idõhatárok is változtak, mert a kényszerek változtatják és megváltoztatják az álláspontokat, és egy alkotmányos menetben mindenképpen arra hívom fel a figyelmet, hogy máskor is és más kérdésben is és a jövõben is alkalmazkodjunk a kialakult helyzethez, alkalmazkodjunk a vitákban elhangzottakkal. Próbáljuk ne úgy fogadni a különbözõ ellenérveket, hogy azokat lesöpörni igyekezzünk, mert alkotmányról van szó, ami más, mint a többi törvény, és ebben az alkotmányban bennmaradnak bizony komoly gyengék, és lehet, hogy pártkonszenzussal maradnak benn komoly gyengék, de azért vegyük tudomásul azt, amit egyébként én elismerek, hogy tökéletes alkotmány nincs, mert mindenkinek a felfogása az alkotmányozás folyamatában maradéktalanul nem érvényesülhet.
Mégis bennem felmerült az a kérdés az itt elhangzott rövid riposztok és egyebek során, és én ide csak egy percre szeretnék kitérni.
Mi történt volna az alkotmányozással Magyarországon, ha 1944 március 19-én fél évszázadra nem veszti el állami függetlenségét? Napirendre került volna az alkotmány. Feltehetõen, igen, de ezt is csak feltehetõen mondom, mert nem biztos. És akkor két álláspont csatázott volna: kell alkotmány, vagy az ezeréves alkotmány betölti a funkcióját, amelyik szüntelenül korrigálva önmagát alkalmazkodott az idõk szavához?
És ez egy másféle vita lett volna, bizony, mint ami most folyik, egy olyan idõszak után, amikor ezelõtt közel fél évszázaddal szétdúlták a nemzet összetartó szöveteit, szétroncsolódott az ország, hagyományait elvesztette, szándékos presszióval kiirtották azt a gondolkodásmódot, amelyik egyébként a nemzet fönnmaradásának a biztosítéka volt évszázadokon keresztül.
Ezt azért hangsúlyozom én, mert a jelenlegi alkotmány és alkotmány körüli vitákban e szellemi rombolás nyomai bizony felfedezhetõk. Olyan kérdés köré is csoportosítható mindez, amit én nem akarok elismételni. Sok mindennel egyetértek, szavak árnyalataival esetenként nem, amit itt a korona-felfogás jelent.
Mit lehet a koronáról tudni? Akit érdekel, az tudja, hogy ez nem egy olyan korona, mint amely más országokban van. Ezáltal lett király a király, és nem a királyi dísz volt a korona. És ennek a gyönyörû története, kalandos és gyönyörû története, és hogy önmagában a magyar állami függetlenség ethosza a koronához kapcsolódott évszázadokon keresztül - ezt valakinek érteni kell. Nem elég: érezni kell. Ez érzelmi kérdés is. És ez az a történelmi öröklés, amelyikkel megítélésem szerint egy országot - jelen esetben Magyarországot - a jövõre vonatkozóan és jövõjét tekintve, amelyikre bizalommal és bizakodva lehet tekinteni (Sic!).
Az az álláspont, amelyik abban fogalmazható meg, hogy nincs közünk a megelõzõ 40 évhez, és nincs közünk az azt megelõzõ 950 évhez sem, az nem vitaképes ilyen súlyú sorskérdésnél véleményem szerint. Viszont rendkívül nagy problémát jelent, hogyha pusztán tájékozatlanságból, az ismeretek hiányából valaki olyan leegyszerûsítõ álláspontra helyezkedik, mint ami elhangzott egy személyes beszélgetés során, hogy "Mit nekünk királyság!". Mert ilyen érvelés is elhangzott e Ház tagja részérõl, és ez igazán lehangoló.
Legszívesebben most azt kérném a közjog iránt vagy közjogban nagyon járatos - és itt a teremben jelenleg professzor is ül, aki egyébként a közjog professzora -, hogy ebben a körben, amelyhez tartozik, tartson elõadást arról, hogy mi a korona, és talán azt követõen olyan álláspontot lehet kialakítani, amelyik ezt a kérdést nem egyszerûsíti le arra a körmenetes nemre, mint ami elhangzott az alkotmány- elõkészítõ bizottságban.
Elsodródó kérdéseink is vannak, tisztelt Ház. Ugye, azt mondjuk, hogy nem kell két kamara, mert nem tudjuk ezt, mindenki más két kamarát akar. Lehet, hogy így van. A világ többi országában unják - és bánják, hogy létrehozták második kamarát. Másutt viszont ragaszkodnak hozzá. De nem vitattuk meg, hogyha két kamara lenne, akkor milyen lenne az a bizonyos második kamara. És ez nagy hiány ebben az alkotmányozási polémiában.
Nem fordítottunk rá szót.
(14.00)
Nem fordítottunk rá szót. A döntés elõször úgy született meg, hogy nem. Aztán merült fel, hát ugyan már, hát többféle második kamara is elképzelhetõ. És hogyha végül az a konklúzió, hogy nem kell nekünk most bevezetni a második kamarát, akkor is egy egészséges érvelõ vita után születik meg a döntés, és úgy hiszem, egy alkotmány-elõkészítõ folyamatban ez valóban hiányosságnak tekinthetõ.
A köztársaságielnök-választás. Köztársaságielnök-választás, szó volt már róla, összekapcsolódik a köztársasági elnök közjogi minõségével, hatáskörével, és így tovább. Van benne logika. Tehát ha a lakosság választja, akkor egy dúsabb jogosultság passzol ahhoz. De nem biztos. Elképzelhetõ, hogy a lakosság azért kíván választani eme szûkített jogkörû köztársasági elnököt, mert kényes arra, hogy ki képviseli, milyen stílusjegyekkel képviseli, hogyan képviseli, és arra is kényes, hogy miket nyilatkozik, amikor különbözõ politikai köztereken szerepel. Lehet, hogy ilyen erényeket önmagában fontosnak tart, ha reprezentatív a funkció, akkor is.
Ne zárjuk ki tehát, ne azért szóljunk arról, hogy nem kell lakossági választás, mert az egyben a jogok bõvülésével kell szükségképpen járjon, hanem mondjuk azt, hogy bizonyos többségi felfogások szerint mi a parlamenti - van erre példa más országokban - mi a parlamenti választás mellett vagyunk. Csak ne söpörjük le, mint teljesen ésszerûtlen és irreális érvet, mert megint nem vagyunk méltók egy ilyen alkotmányos kérdés taglalására!
Azt azonban hadd jegyezzem meg mindnyájunk mulasztásaként: azért arra sincs példa, hogy egy egykamarás parlament 50 százalékkal válasszon köztársasági elnököt. Erre sincs példa. Akkor a köztársaságelnök-választásnál legalább bizonyos köztestületek és egyebek bevonásával egy bõvített parlamentnek illene dönteni. Hát akkor legalább ennyit vegyünk tudomásul, hogy nem a vagy-vagy kérdése merül itt sem fel, hanem ennél egy kicsit komolyabban kell mérlegelni mindazokat a kérdéseket, amit bárki felvet.
Szabad legyen egy következõ kérdésre, a konstruktív bizalmatlanságra érdemes visszatérni. Leszavaztattam abbéli javaslatommal, hogy a konstruktív bizalmatlanság intézményrendszerével nem ellentétes bizonyos szélsõséges esetekben a miniszteri felelõsség a parlamenttel szemben. Általában igen. A konstruktív bizalmatlansági intézmény, vegyük tudomásul, kizárja a miniszteri felelõsségnek azt a formáját, mintha nem volna konstruktív bizalmatlansági intézmény. De a miniszter alkotmánysértése esetén nem szükségszerû, hogy kizárja. Hisz azért ez ritka, kivételes, csak nagy súlyú. Azt is lehetne mondani: ha alkotmányt sért a miniszter, akkor nem lehet a miniszterelnökre bízni, hogy az miként bírálja el.
Nem hinném, hogy ez a kérdés nem oldható meg, nem ötvözhetõ tehát ily módon a konstruktív bizalmatlansági intézmény és vele járó sajnos miniszteri, kvázi felelõtlenség kérdése. Igenis ötvözhetõ - bocsánat - azzal, hogy bizonyos esetekben azonban ezt feloldja egy olyan természetû parlamenti jogosultság, amely általában nem gyakorolható, de alkalmas arra, hogy a minisztereket visszatartsa esetleg olyan lépéstõl, amitõl nem tart vissza az a körülmény, hogyha a miniszterelnök személyétõl függ, hogy a kérdést miként ítéli meg.
Ehhez kapcsolódó kérdés, amire kitért és erõsen vitatta az álláspontot Salamon László képviselõ úr és kedves barátom, és akkor úgy érzem, hogy ki kell fejtenem a miniszterelnök-helyettesi funkcióval kapcsolatos álláspontot, amit végül is második fordulóban az alkotmány-elõkészítõ bizottság igennel támasztott alá.
Tisztelt Ház! Aki szervezettannal valaha foglalkozott, az tudja, hogy minden emberi gyülekezet, amely valamilyen funkcióra hivatott, szervezet formáját ölti, és a szervezet törvényszerûségei érvényesülnek rá. Ilyen a kormány is. Ilyen a kormány is, amelyikben természetes módon alakulnak ki belsõ hierarchiák, informális belsõ hierarchiák, többnyire személyi súlyok, és sok minden más elembõl kialakul egy olyan sajátos állapot, amelyiket csak elméletileg lehet úgy felfogni, hogy van miniszterelnök csúcson, és teljesen egyenrangú miniszterek egymás mellett. Ez valójában nem így van. Az érvelési súlyok között is van különbség, aki átélte ezeket az idõket, az nagyon jól tudja.
Hogy én mirõl beszélek? A baj mikor van? Baj többnyire akkor van, miután a minisztériumok súlya között különbség van, hogyha ezzel nem párosul a személyi súly. Mint egy nagy súlyú minisztérium élére egy kis presztízsû miniszter kerül. Emberi dolog. Ilyen nagyon gyakran elõfordulhat. Még egyszer mondom, szervezetrõl van szó, amelyikben ez nagyon furcsa ellentmondásokat eredményezhet. De ami a valódi oka az én javaslatomnak, az: készüljünk fel a koalíciós kormányzásokra. Készüljünk fel! Készüljünk fel a koalíciós kormányzásokra, amelyikben, különbözõ egyezkedések eredményeként jön létre egyáltalán a kormány, aztán bizonyos értelemben úgy is mûködik. Mégpedig pártközi egyeztetések eredményeként. Milyen változat van? Az egyik változat az - és a legtermészetesebb -, hogy miniszterelnök az lesz, aki a legtöbb szavazatot hordozza. Az a párt adja a miniszterelnököt, aki a legtöbb szavazatot hordozza. Ez természetes. És mi történjen a többi párttal?
Tisztelt Ház! Nagyon gyakorlati a kérdés. Lehet egyeztetni úgy is pártközi koalíciós viszonyok között, hogy nem a kormányon belül történik az egyeztetés, és lehet egyeztetni úgy is, hogy a kormányon kívül a szabad mezõbe sajtón keresztül történõ üzengetéssel vagy más egyéb, de mindenképpen egy kormányhatékonyságot romboló módon történik a kormányálláspontok kialakítása, azt a benyomást keltve a lakosság számára, hogy ennek a kormánya hatékony mûködéséhez bizonyos jogos kétségek fûzõdnek. Ezért természetes állapot, hogy a koalícióban részt vevõ pártok vezetõi kapjanak státust a kormányban és szükségképpen, ha a tárcát vezetnek is, valamivel többet, ez a miniszterelnök-helyettesi rang, amelyik lehetõvé teszi, hogy a koalíciós egyeztetés szûkebb kabinet keretében a kormányon belül történjen. És ne a kormányon kívül a kormány presztízsét romboló módon. Én nem akarok túl direkt lenni itt most és példákkal illusztrálni, mert az nem volna talán sportszerû részemrõl. De én kérem tudomásul venni azt, hogy ez az intézmény, és engem is megrázkódtat, hogy a Tanácsköztársaságban vezették be elõször, ez olyan kérdés, amelyik egy kormány gyakorlati mûködésének alkotmányos feltételek szempontjából is nagyon lényeges eleme.
Tessék elhinni, hogy a lakosság, a közvélemény elvárja egy kormánytól, hogy olyan benyomást keltsen, ami esetleg nem is jellemzi, de keltsen olyan benyomást, hogy ha vitái vannak, akkor a viták egy jelentõs részét kabineten belüli polémiákkal tudja elintézni. S ez csak így képzelhetõ el. Nem érdemes több szót rá vesztegetni.
Én a magam részérõl tudom, hogy ez egy elég lényeges kérdés lenne. Természetesen koalíciós pártelnököknek szükséges ezt a többletsarzsit biztosítani, és még egyszer mondom, a szûkebb kabinet úgyis mûködik minden normális kormányban, de így meg teljesen szabályosan mûködne, nem akarom azt mondani, hogy a fontosabb miniszterek gyülekezete így is mûködik minden kormányban, csak az állam, azaz hierarchiával alátámasztva nincs.
Amit szeretnék kiemelni, ez a közigazgatási rész ebben az alkotmánytervezetben.
(14.10)
Ha elfogadjuk, hogy egy ország civilizációs rangját a közigazgatás mûködése határozza meg jórészt, ha elfogadjuk azt a keserû tényt, hogy a magyar közigazgatás nem mûködik megfelelõen, a jogszabályi feltételrendszer sem alakult ki kölcsönös hibánkból vagy az idõ szorításában, vagy mert nem érett meg rá az idõ, akkor én úgy hiszem, hogy az alkotmányban nagyon gyér és ilyen felsorolásszerû elemek utalnak csak a közigazgatással kapcsolatos szabályozási teendõkre. Márpedig nagyon fontos volna, hogy a közigazgatás némileg nagyobb súlyt kapjon az alkotmányozás folyamatában, meg úgy egyébként is.
Azok a zavarok, amelyek azt mondják, hogy államigazgatás, meg azt mondják, hogy önkormányzati igazgatás, amelyik már önmagában egy elméletileg jelentõsen vitatható kettõsség, akkor az a felfogás, amelyik az önkormányzatoknál keveri a közigazgatási funkciókat azokkal a hatalmi funkciókkal, amelyre a testület hivatott.
Ezek a zavarok szinte állandóan itt vannak a közéletben, és olyan természetû pressziók élnek a magyar, fõleg helyi közigazgatással szemben, amelyek kimozdítják jogszabály-alkalmazó jellegébõl, pedig a köztisztviselõ is alárendelt a törvényeknek. A köztisztviselõ is! Én úgy hiszem, hogy most nem volna illõ, ha én ezzel hosszabban foglalkoznék, bár mindig ingerenciát érzek e nem tisztázott és alaposan soha nem vitatott kérdésnek, a közigazgatás kérdéskörének a tisztázására.
A közigazgatási szervezetek hierarchikus viszonyainak torzulására is csak egy mondatot lehet fordítani itt, hogy a közigazgatás az nem az autonómia része, az autonómia az más kategória, mint maga a közigazgatás. Nívósan igazgatni egy országot csak egységes elvek alapján és módszerek alapján lehet. Riasztó példái vannak a közigazgatási hatósági döntéseknek. Nem egyik országrész és a másik között, hanem egyik kerület és másik között Budapesten. E téren alkotmányos feltételeket kellene teremteni, hogy rend legyen.
Úgy hiszem nem mondok feleslegeset, ha azt mondom, az autonómia fogalmát nem tisztáztuk. Szerepel az alkotmánytervezetben az autonómiával kapcsolatban, az, ami szerepel: önkormányzat.
Mit értünk önkormányzatiság alatt? Hát azt sem tisztáztuk, hogy mit értünk a hatalmi ágak elválasztása alatt, de erre most valóban nincs idõ. De az önkormányzatiságnak milyenek a határai, milyen definíciót kellene alkalmazni, lehet-e abszolút, csak relatív lehet? És amikor azt mondjuk, hogy önkormányzat, akkor állandóan azt vitatjuk, hogy beavatkoznak az önkormányzatiságba, de nem tudjuk pontosan, hogy tényleg beavatkoznak-e.
Aki odatartozik, azt mondja, beavatkoznak, aki nem tartozik oda, azt mondja, hogy dehogy avatkozunk bele. Az autonómia a magyar hagyományok szerint is egy rendkívül nagy érték, de ésszerû kereteinek a meghatározása nélkül e körül is állandóan probléma és zûrzavar lesz.
Amit az önkormányzatról szól ez a koncepció, abban veszélyes elemek vannak. Veszélyes elemek vannak az önkormányzat kényszerítése bizonyos közösen, más önkormányzatokkal együtt ellátandó feladatokra. Ismerjük fel, ez egy nagyon veszélyes dolog, zárójelben ott van, hogy körjegyzõség.
Hát kit érdekel a körjegyzõség? Nem ez a döntõ tényezõ. Ámbátor egy autonómia abban is dönthetne. De nem ez a fõ kérdés. Ki lehet lúgozni az autonómiákat ilyen értelmezés mellett. Ugyanakkor az igazi, alapos, megfontolásra érdemes értelmezése nincs definiálva, és nem sikerült még azokat a kis korrekciókat sem bevinni a koncepcióba, amit kellett volna.
Tisztelt Ház! Én azzal fejezem be, hogy nem járunk mi jó úton. Nem jutottunk el odáig, és semmiképpen nem jutottunk el, ami egy alkotmányozásnak a szellemi auráját megteremtette volna, hogy ez tényleg reális, és a gondolatok mértéktartó cseréjén alapuljon. Elutasítások és igények kompromisszumhajlandóság nélkül tekeregnek e tárgy körül is.
Felhívom a figyelmet ennek érdekében, valóban én is, mint elõttem mások, ne siessünk annyira. Ne siessünk annyira, hogy az indokoltnál több hiányérzettel kerüljön majd itt a Házban elfogadásra az alkotmány, mert elképesztõ állapotok lesznek akkor a népszavazási csatározások során! Köszönöm. (Taps Sepsey Tamás képviselõ részérõl.)