DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. És köszönöm a figyelmet, tisztelt Ház. Napirend elõtt arról szeretnék szólni, hogy kinek az ügye az egészség ügye ma Magyarországon.
Szerintem 10 millió állampolgárnak, hiszen születésünktõl halálunkig vagy voltunk vagy vagyunk, vagy leszünk betegek, kivéve ha azt hisszük, hogy egészségesen fogunk meghalni.
Ezzel szemben a miniszterelnök úr úgy gondolja, hogy a magyar nép egészségügye a népjóléti miniszter úr magánügye, aki két héttel ezelõtt, a költségvetési tárgyalások kellõs közepén - az õt ért támadások miatt - sebeit nyalogatni szabadságra vonult. Megfontolandó lemond, nem mond le, megy, vagy jön, vagy netán, mint a macska farka, ha bemegy, akkor kifele áll, ha fölmegy, akkor lefele áll. És eltelt a két hét és még mindig nem tudja senki, hogy mi lesz az egészségügy irányítással.
Mindez történik egy olyan országban, amely - köztudottan - Európa legbetegebb nemzete. Egy olyan országban, amely lakosainál már csak néhány afrikai országban élnek rövidebben az emberek. Történik egy olyan országban, amelyik a nemzeti össztermék 7,5 százaléka helyett most már csak 6,3 százalékot költ az egészségügyre. Összehasonlításul, az Egyesült Államok a sokszoros nemzeti jövedelem 11 százalékát áldozza erre. Talán ez is oka, hogy 15 évvel tovább él egy amerikai állampolgár, mint egy magyar ember.
És történik mindannak a káosznak a kellõs közepén, amit, ha fene fenét eszik is - mondta a miniszter úr - az egészségügy megreformálása, átalakítása mindenképpen lezajlik, legfeljebb õ nem várja ki a végét. Ezt nem mondta, de ezt tapasztaljuk.
Történik akkor, amikor az egész ország zeng a tiltakozásoktól a kórház-bezárások miatt, amikor húszezer orvos kénytelen bírósághoz fordulni, amikor kórházak tucatjai fordulnak bírósághoz, és kérem - ami nem volt Magyarországon soha -, sztrájkolni készülnek orvosok és nõvérek.
(15.50)
Gondolják meg! Minek kellett történnie, hogy egy orvos idáig jusson?
Gondolják meg! Én harminc évig praktizáltam, és tudom, milyen szörnyû, amikor négy légzésbénult betegre három lélegeztetõgépem van, és azzal, hogy ki marad ki, halálra ítélek egy embert. Gondolják meg, hogy az orvosoknak naponta ilyen dilemmákkal kell találkozniuk, amikor nincs elég gyógyszer, mûszer, és amikor a felelõs egészségügyi irányítás - ráadásul - még minõsíthetetlen, cinikus módon õket teszi felelõssé a kialakult helyzetért. Amikor azt halljuk, hogy azért maradnak el szívmûtétek, mert bõrgarnitúrát vásároltak a kórházak - és hiába cáfolják - az már nem jelenik meg. Amikor felelõs személy azt mondja, hogy a kórházak csõdjéért azok a trükkök felelõsek, amiket õ is nagyon jól ismer, hiszen volt kórházigazgató. Vagy amikor az államtitkár úr ma reggel azt mondja, hogy azért nincs béremelés az egészségügyben, mert másra költötték a pénzt. Nos, a most tárgyalandó pótköltségvetésben elismerik, hogy ez nem is volt benne, tehát másra nem lehetett költeni.
Kérem szépen, ha még csak népjóléti miniszter nem lenne, azt el lehetne viselni, de ennek a kormánynak népjóléti politikája sincs. És ez a tragédia. Kérem, kormánypárti képviselõtársaim, kérem, tisztelt kormány, hogy egy ilyen katasztrófahelyzetben, válsághelyzetben gyors, határozott és eredményes intézkedéseket tegyenek, különben nemcsak az a nyilvánvaló tény marad fenn a történelemben, hogy ez a népjóléti miniszter volt a legrosszabb a magyar történelemben, hanem az önök kormányáról is az lesz a vélemény, hogy ez volt a (Az elnök pohara megkocogtatásával jelzi az idõ leteltét.) legrosszabb kormány a magyar történelemben. (Taps az ellenzéki pártok oldalán.)