DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! Én úgy gondolom, hogy Kornai János tanulmánykötetének címét ennek a törvénytervezetnek a vitájánál is, mint nem egy más törvénytervezetnek a vitájánál is idézni lehetne: "Vergõdés és remény".
Én néhány szót nem magáról a törvénytervezetrõl, hanem arról a pénzügyi-gazdasági-társadalmi környezetrõl, amelyikben el kell helyezni ezt a törvénytervezetet, szeretnék szólni, ami egyúttal talán a remény kérdéséhez tartozik. Az elsõ dolog az, ami valahol a remény oldalhoz tartozik, hogy mégis, egy olyan pénzügyi-gazdasági stabilizációs szakaszban vagyunk, ami valami reményre adhat okot. Reményre adhat okot, valami reményre, hogy a foglalkoztatás helyzetében - ha nem is nagy léptékû, de biztató változások tapasztalhatók. Éppen a jövedelempótló támogatásból kiesõk, várhatóan kiesõk igen nagy létszáma talált közhasznú foglalkoztatásban vagy más foglalkoztatásban helyet. Szám szerint, az elõterjesztõk számításai szerint a 200 ezer, körülbelül 200 ezer jövedelempótlósból, akinek nem most telik le egyszerre a két éve, mintegy 90 ezer munkanélküli talált magának vagy közhasznú munkát, vagy egyéb munkát.
Tehát ez valahol egy olyan tendenciát mutat, és a foglalkoztatásnál a Közmunka Tanács mûködése is egy olyan pozitív változás lehetõségére utal, amit a téma tárgyalásánál feltétlen meg kell említeni. Olyan szervezõdések lehetõsége rejlik éppen a területfejlesztésrõl szóló törvénytervezet kapcsán ma a különbözõ térségekben, a kistérségû önkormányzat fejlesztési társulásaitól a megyei területfejlesztési tanácsokig és a regionális fejlesztési tanácsokig, amelyek reményt adnak arra, hogy jelentõs társadalmi energiák szabadulnak fel és integrálódnak nem csupán az egész ország arculatának megváltoztatására, hanem azoknak a problémáknak a megoldására, amelyekkel a leginkább leszakadó térségek is küszködnek. Kétségtelen, hogy az elõnyösebb helyzetû térségeknek adnak elsõsorban elõnyt, még további lendületet ezek a szervezõdések, de ugyanakkor azt a reményt is adja, hogy a leszakadó térségek, kisebb-nagyobb térségek leszakadása megáll, és egy kedvezõ irányban változás következik be.
Hiszen az eddigi ismereteink szerint nem lesznek teljesen esélytelenek az erõforrásokért folytatott versenyben, mert azért a válságtérségek kiemelt kezelése változatlanul napirenden szerepel. És ugye tudjuk, a mai téma is azért nagyon térségi probléma, települési probléma. Egyrészt a települési hierarchián belül a leghátrányosabb, kisebb községek és az ország régióin belül is elhelyezhetõk azok a problémák, amelyekkel ma foglalkozunk.
Nem közvetlen, de a törvénnyel kapcsolatos - tehát nem közvetlenül ezzel a témával -, de külön kell szólnom arról a reményrõl is, amely az állampolgári jogok országgyûlési biztosának kezdeményezéséhez kapcsolódik. Majdnem csak zárójelben jegyzem meg, mert nem igazán ez a vitatéma most, de vannak a modern társadalomnak olyan intézményei, amelyek nélkülözhetetlenek, de amelyekben a társadalomtól elkülönítve, a társadalomból mintegy kiszakítva, ezért fokozott kiszolgáltatottságban élnek emberek. Ilyenek a törvényjavaslatban szereplõ szociális otthonok és pszichiátriai intézmények. De sorolhatnánk az élet más területén is ilyen jellegû intézményeket, amelyekben az a közös, hogy túlzottan elkülönítettek, bezártak a társadalomhoz képest, a társadalommal szemben bezáródnak, és az egyébként is meglévõ kiszolgáltatottság helyzete éppen emiatt fokozottan megjelenik. Egy civilizált államban ezekre az intézményekre nagyon nagy gondot fordítanak. Éppen ezekbõl a meggondolásokból, hogy a kiszolgáltatottság mindig megteremti azokat a viszonyokat, amelyek ebbõl a kiszolgáltatottságból következnek.
Az állampolgári biztos kezdeményezései azt a reményt erõsítik az emberben, hogy valahol a jogállamiság, valahol sokkal nagyobb mértékben megjelenik ezekben az intézményekben is. Meg kell vallani, hogy a társadalom figyelmét sajtó, más dolgok idõnként felhívják egy- egy szenzációs eset kapcsán ezekre az intézményekre, de mintha lelkiismeretünk megnyugtatására hamar megszabadulunk, igyekszünk megszabadulni ezeknek a gondoknak a súlyától. És nagyon gyakran ezekben az intézményekben lakók egyfajta stigmatizációs megítélés, stigmatizáltsággal összeköthetõ megítélés alá... különösen, ugye, az ebben a törvényben szereplõ intézmények, amelyek valahol összefüggnek azzal, hogy nehezen vállaljuk fel ezeket a problémákat. Ezt mintegy zárójelben szerettem volna megemlíteni, mert nagyon fontosnak tartom ezt is.
Néhány szót arról, hogyha eddig a remény irányába mutató lehetõségekrõl szóltam, hogy mi az, ami valóban egy vergõdés ebben a törvényben és ezzel a törvénnyel kapcsolatban. Kicsit folytatnám azt, amit Béki Gabriella képviselõtársam elmondott, de azért más szempontokat vetnék fel.
Valamikor hittük, hogy a szociális ellátásoknak az alapja, az az összeg, amibõl kiindulunk, a létminimum. Mert tudjuk, hogy a létminimum valahol azt jelenti, hogy még biztosítja... Most nem akarok külön a társadalmi minimumról beszélni, de még biztosítja azt az összeget egy családnak, a családban az egy fõre esõ létminimum vagy a KSH által elég differenciáltan számított létminimum biztosítva van, akkor az egészséges étkezést, a ruházkodást, a fûtött lakást, a gyermekek tanítását, tehát mindazt, amit valamikor úgy mondtunk, hogy a társadalmi újratermeléshez szükséges javakat, családon belül is biztosítja.
Tudjuk, hogy ma már nagyon messze vagyunk ettõl a vágyunktól, hogy a létminimum szintjén biztosítsuk a szociális ellátásokat. A normatívák ma a legkisebb öregségi nyugdíj összegéhez igazodnak, ami valójában nem is mindig a tényleges legkisebb öregségi nyugdíj, mert akinek a nyugdíj alapját képezõ keresete ennél kisebb, annak kisebb is a nyugdíja. Ezt nem lehet pontosan meghatározni, de hozzávetõleg alig fele a létminimum összegének, a KSH által számított létminimum összegének. És amikor mi azt mondjuk, hogy igen, de majdnem egybefolynak a minimális bérekkel a szociális ellátások összegei, arra is gondolni kell, hogy ezek már messze a létminimum alatt lévõ összegek a szociális ellátásokban.
Nagyon jó az a differenciálás, amelyik a jövedelempótló támogatástól az aktív korúak rendszeres szociális segélyéig - hát nem egy hosszú létra.
(21.00)
Tehát valahol ez a differenciálás értelmes és jó. De meg kell mondani, hogy ez a differenciálás olyan alacsony szinten történik, hogy ez már majdnem csak elméleti, ez a fajta differenciálás. Mit jelent? Persze, ebben a törvénytervezetben nem túl nagy számokról van szó. Amikor azt mondjuk, hogy várhatóan a rendszeres szociális segély, azokkal együtt, akik eddig is rendszeres szociális segélyt kaptak, mintegy 35 ezer, becsült adatok szerint, ebbõl eddig is abban részesültek az idõskorúak, akiknél korábban egyébként 65 év volt a segélyezési határ, ez most leszállt 62 évre, és a 67 százalékban rokkantak, illetve megváltozott munkaképességûek.
Ha megnézzük azokat az adatokat, amelyek a magyar háztartási panel néven ismert vizsgálatokból következnek, abból látszik, hogy a legkisebb összegû, tehát a nyugdíjminimum alatt élõ, egy fõre jutó jövedelembõl, nyugdíjminimum alatt élõ családok legnagyobb számban a munkanélküliek között fordulnak elõ. Valahol azt tudjuk, hogy mikor már a rendszeres szociális segélyt kapja a munkanélküli, ez már a negyedik év a munkanélküliségben. Mert az elsõ évben munkanélküli- járadékot kap, két évig jövedelempótló támogatást, és a negyedik évben kapja a rendszeres szociális segélyt. Tudjuk azt is, hogy a munkanélküliek jelentõs része, sõt bizonyos, akár többféle módon számított szegénységi küszöb alá süllyedt emberek jelentõs része egy- két évig van csak ez alatt a küszöb alatt, és újra sikerül visszakerülni bizonyos módon számított - mert többféle módon lehet számítani vagy számítják - szegénységi küszöb fölé. De aki már a negyedik évben is benne van, a szegénységi küszöb alatt marad, a nyugdíjminimum alapján számított szegénységi küszöb alatt, arra majdnem azt lehet mondani, hogy reménytelenül leszakadt.
Ennek ellenére a törvénytervezet megpróbál valahol olyan szankciókat alkalmazni, amelyek még ebben a körben is egy együttmûködési készséget jelentenek, s nagyon szigorúan, vélhetõen nagyon szigorúan szabályozza ezt, vagy pedig éppen a jövedelempótló támogatásoknál a határidõ elmulasztása miatti szankciókat és egyebeket. Én úgy érzem, hogy ezek a szankciók gyakran nem veszik figyelembe az egyéni élethelyzeteket. Tehát ez egy olyan univerzális, általános szankció, amelyik nem differenciál, nem nagyon teszi lehetõvé, hogy bárki is mentséget találjon a saját mulasztására.
Én azt mondom, hogy megértem ezeket a szankciókat, mert ezzel szemben mindaz áll, amit ma tudunk a feketegazdaságról, a feketegazdaságban való érdekeltségrõl, és ez ma sokkal erõsebb társadalmi érdek, hogyha icipici kapukat próbálunk is becsukni, de próbáljunk becsukni, az érdekeltséget abba az irányba tereljük, hogy ne a feketegazdaság legyen az egyedüli menekülési út azoknak, akik valahol a leszakadás vagy a végleges leszakadás környékén vannak. De a dilemma igazán az, hogy nem látszik, hogy ez valóban olyan, akármennyire szigorú ez a szankció, hogy valóban hatékony szankció lenne.
Én úgy gondolom, hogy valahol az önkormányzatok, bár nekik joguk van a törvénytervezeten, vagy a törvényben meghatározottan túl is segélyezni, valahol nagyobb mozgásteret kellene kapjanak a mérlegelésben, amelyek sokkal pontosabban ismerik azokat az életviszonyokat, amelyek között egy-egy család él. Tehát valahol a törvénymódosításnál ezeket a szempontokat is érdemes lenne figyelembe venni.
Befejezésül hadd mondjam, hogy én szerettem volna Gyõriványi Sándor képviselõtársam nagyon hangsúlyosan megfogalmazott két mondatára, bocsánat, nem is, két kifejezésére reagálni, amikor a törvénytervezettel kapcsolatban azt mondta, hogy kétségbeejtõ és elkeserítõ. Nem a törvénytervezet, hanem azok az élethelyzetek azok, amelyek kétségbeejtõek és elkeserítõek. A törvénytervezet tisztességes. Megpróbál a leglehetetlenebb élethelyzetekben is valamit. Hogy mennyire arányosan, keresõkhöz képest és az egész gazdaság lehetõségeihez képest, ez természetesen vitatható.
Csak egyetlen megjegyzésem lenne, mert tudom, hogy Gyõriványi Sándor képviselõtársam nem magára mondta, hogy õ esett kétségbe és õ keseredett el, de én mégis azt mondom - és ezt magunkra mondom -, hogy bármilyen nehéz a helyzet, egy politikusnak soha nem szabad eljutni a kétségbeesésig és az elkeseredésig. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a bal oldalon.)