DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Szokás szerint én is néhány általánosságot mondanék az egész költségvetésrõl.
Minden költségvetésnek van egy kihordási ideje, és ez nyilván attól függ, hogy a költségvetést meghatározó bevételi és kiadási tételeket meghatározó jogszabályok mikor születnek meg. Úgy tûnik, hogy annak ellenére, hogy az év tavaszán mi le akartuk rövidíteni ennek a költségvetésnek a kihordási idejét, mégis koraszülött lett ez a költségvetés, koraszülött abban az értelemben, hogy nem volt kihordva igazából. Úgy tûnik, hogy most ebben a parlamenti inkubátorban kell addig tartani, ameddig valóban életképes nem lesz, és azok a megegyezések létre nem jönnek, amelyek a végsõ számok kialakítását lehetõvé teszik. Az is lehet, hogy nem lesz túl hosszú életû ez a költségvetés, sokak jóslata szerint, mert annyi a bizonytalanság benne, hogy esetleg fél éven belül vagy fél év múlva már módosítani kell.
Néhány szót a bevételi oldalakról. Az volt a törekvés, hogy a járulékalapot szélesítsük, és ezzel növeljük a bevételi oldalt. Úgy tûnik, hogy ezzel igazán nagy eredményt már nem lehet elérni. Egy másik törekvés volt, hogy részben a bevétel növelése érdekében, részben a járulékterhek arányosabb elosztása érdekében egy egészségügyi hozzájárulást vezetünk be. Ennek mentén olyan feltételezések voltak, hogy ez jelentõs mértékben könnyít majd a tb-költségvetés terhein. Végül a megegyezés alapján megszületett egészségügyi hozzájárulás összege, várható bevételei - természetesen ez bizonytalan, mert ez eléggé újszerû dolog - nem jelentenek lényeges bevételnövekedést, amint mondtam, a terhek átrendezését inkább. Arányosabb lett a teherviselés, de nem lett arányosabb abban az értelemben, hogy a teherviselõ képességhez nem úgy aránylik, ahogy ez kívánatos lenne.
Összességében talán azt lenne fontos elmondani, hogy nem sikerült lényeges változást elérni a bevételi oldalon, és erre egyre kevésbé van kilátás. Tehát a tb-költségvetés feszültségei így önmagukban, a járulékbevételek növelésével nem nagyon oldhatók meg. Mi mindig abban reménykedtünk, hogyha az állami költségvetéssel egy idõben tárgyaljuk a tb-költségvetéseket - és ezt idén nagyjából sikerült elérni -, akkor egy jobb alkuhelyzetbe kerülünk. Akkor talán még idõben meg lehet gyõzni a költségvetési egyensúly rendíthetetlen õreit, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak a tb-költségvetésre, és végül ne egyfajta maradékelv alapján dõljön el a tb-költségvetés sorsa.
Úgy tûnik, hogy ezt hiába sikerült elérni - elnézést, hogy a köznyelv kifejezését használom -, de a költségvetés rendíthetetlen õrei úgy gondolták, hogy õk sem a 6,20-szal jöttek, és nemhogy többet kapna most a társadalombiztosítási költségvetés azon a címen, hogy a nem biztosítottak után senki nem fizet, illetve hát valahol ezt az állami költségvetésnek kellene vállalni - eddig valamennyit fizetett, nyilván a tb-alapokban érdekeltek úgy érezték, hogy kevés, hát most már semmit nem fizet, azzal, hogy az egészségügyi hozzájárulás majd mindenkire kiterjed. Valahol mindenkinek kell fizetni. De hát éppen ez a nagy bizonytalanság, hogy vajon el lehet-e mindenkit érni, mindenki után fizet-e valaki vagy mindenki fizet-e. Tehát ez az a bizonytalanság, ami sok kiszámíthatatlanságot visz a költségvetésbe.
A kiadásokkal kapcsolatban: egy téma már a napirend elõtti felszólalásokban, azt hiszem, eléggé ki lett merítve - legalábbis a kórházzal kapcsolatos témák -, én itt csak két megjegyzést tennék ezzel kapcsolatban: Itt sok orvos van idõnként a parlamentben. Szeretném megkérdezni, hogy van-e olyan betegség, aminek a tünete a krónikus egyoldalúság? Mert úgy tûnik, hogy valahol a politikusoknál egy ilyenfajta foglalkozási betegség alakul ki, hogy attól függõen, hogy ki melyik oldalon ül, mindig a dolgoknak csak az egyik oldalát látja. Én szeretném, hogyha ebben a témában, a társadalombiztosítás nagy kérdéseiben egy kicsit többoldalúak lennénk, egy kicsit mérlegelõbbek, mert ugye az könnyû, hogy mindig aktuális kérdésekben egymás szemére hányjunk dolgokat, de ha az egészet próbáljuk, az egész problémacsomagot kezelni és végiggondolni, akkor azt lehet mondani, hogy nem jó, ha mindig csak azt nézzük, hogy a másik miben hibázott.
És itt a másik megjegyzésem... Én nem akarok az egész reformfolyamatról beszélni - máskor már próbáltam megérteni azt, hogy mi is történt itt az egészségügy átalakulásával kapcsolatban az elmúlt közel egy évtizedben ebben az országban -, de én azt hiszem, hogy valahol egy kicsit a megközelítésben voltak problémák, hibák, és ebbõl keletkeztek illúziók.
Ahogy mondani szokták, mi valahol túlzottan modellekben gondolkoztunk, amikor az egészségügy reformjáról elkezdtünk gondolkozni. Nem volt idõ igazán arra, hogy mi problémacentrikusan végiggondoljuk, hogy egy-egy modellváltás milyen következménnyel jár. Én mondhatnám azt, hogy ez közös hibája volt - mert azokat a reformokat, amelyeknek már kezdetei, egyfajta kísérletei, szakaszai már az 1980-as évek végén megindultak és amelyek valamikor 1992 körül elhatározásra kerültek és bevezetésre, kezdve a háziorvosi rendszerrel, amelyek nem teljes mértékben igazolták a várakozásokat, kezdve azzal, hogy akkor határozódott el az elõzõ ciklusban a szakrendelõ, a járóbeteg-szakellátás finanszírozási rendszere, és alapvetõen a kórház- finanszírozási rendszerében is egy új pályára álltak.
1994-ben mi úgy gondoltuk, hogy ezt folytatjuk. Lényegében a folytatás mellett köteleztük el magunkat, de egy ilyen reform, amelyik azt gondolja, hogy egyszerû modellváltással, egy finanszírozási és egyéb modellváltással meg tudjuk oldani a problémákat és nem hatol elég mélyen a problémákba, tehát nem a problémát, hanem csak a modellt látja, az nem számol, nem számolhat - és ez a világon mindenhol elõfordul - a várható következményekkel.
A pénzügyi államtitkár úr a költségvetéssel kapcsolatban megjegyezte, hogy nem a költségvetésben magában van a reform, hanem azokban a szakmai törvényekben, jogszabályokban, amelyek mögött csak a számok jelennek meg, illetve amelyeket csak a számok fognak kifejezni. Szóval azt hiszem, hogy mi igazából csak egy kielégítõnek tûnõ megoldásig jutottunk el, amikor modelleket próbáltunk alkalmazni, és nem hatoltunk igazán a problémák mélyére.
Csak jelzésszerûen szólnék egy problémáról, mert nagyon gyorsan telik az idõm. Schwarcz Tibor képviselõtársam hangsúlyozottan szólt a rehabilitációról, illetõleg a rokkantsági nyugdíjról, mintegy óriási, közel 100 milliárdos tételrõl, a táppénzrõl és a gyógyszerkiadásról. Együtt ez a három 200 milliárdot meghaladó tétel.
(10.00)
Azt mondja, ha csak néhány százalékot tudnánk itt megtakarítani, az is óriási eredmény. Hogyan tudunk megtakarítani? Megszigorítjuk a rokkantosítási eljárást? Lehet. Még jobb ellenõrzéssel megszigorítjuk a táppénzes fegyelmet? Lehet. De azt hiszem, hogy a problémák gyökeréig még nem jutottunk el. A tb és az általános elhatározás arról szól, hogy az egész rokkantosítási rendszert felül kell vizsgálni, el kell gondolkozni azon, hogy ez mennyire munkaerõ-paci probléma, és ha ennek jelentõs részére munkaerõ-piaci probléma, akkor valahol a munkaerõpiacon vagy annak a költségvetésében jelentkezzen a probléma kezelése. Talán jobban illik oda, hogy egy foglalkozási rehabilitációt igen alaposan végiggondoljon, esetleg ennek a szükséges kutatásait is fedezze. Holnap lesz vita az Akadémia beszámolójában is a tudományos kutatásokról. Talán idõszerû azon is elgondolkozni, hogy a kormány milyen kutatásokat rendeljen meg, milyen nagy problémacsomagok feltárására kérje az ehhez szükséges tudományos szakemberek segítségét.
Én, miután azt mondták, hogy 10 perc, a rehabilitációval kapcsolatban csak egyetlen végsõ megjegyzést tennék. Egy versenyképes társadalomban a gépek, az instrumentumok, az instrumentális eszközök elhasználódása, erkölcsi kopása a lehetõ leggyorsabb, és az ember fizikai és mentális elhasználódása a lehetõ leglassúbb, mert az ember képessé válik arra, hogy állandóan megújítsa önmagát, új ismeretekre, tudásra tegyen szert. Nálunk, úgy tûnik, ez még fordítva mûködik. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)