HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Azt mondhatnám, hogy nem dicsérni jöttem ezt az elõterjesztést, de remélem, hogy nem is temetni. Remélem, hogy azok az észrevételek, amelyeket megteszek róla, alkalmasak lesznek arra, hogy velük kiegészítve, ebben a szellemben kijavítva, ez a törvényjavaslat valóban azt a nemes célt szolgálja, amelyért beterjesztették.
Azt gondolom, önmagában nagyon helyes, nagyon demokratikus, hogyha az állampolgárok maguk döntenek arról, hogy milyen arányban kívánnak támogatni különbözõ civil szervezeteket, szociális, egészségügyi és egyéb alapítványokat.
A szándék tehát helyes, a cél helyes, kérdéses azonban az, hogy az a fajta adóátutalási technika, amelyet ez a törvényjavaslat megnevez, az a leghelyesebbnek, legjobbnak fogadható-e el? Különösképpen kérdéses, hogy ebben a költségvetési hajrában - hiszen december elejét járjuk már - érdemes és helyes-e tulajdonképpen megkezdeni egy általános vitáját egy olyan törvényjavaslatnak, amelynek a szándékok szerint 1-2 héten belül le is kellene zárulnia, és egy véghajrában egy gyors szavazással el kellene fogadtatni.
Szeretném figyelmeztetni azokat, akik nem mélyedtek el ebben a törvényjavaslatban, hogy tulajdonképpen egy visszamenõleges törvénykezésrõl lenne szó, hiszen az 1996-os adóösszegek átutalásával foglalkozik ez a törvény, olyan adóösszegekkel, amelyekbõl egyébként az adóelõleg jelentõs részét is levonták már a bérbõl és fizetésbõl élõk esetében.
Legalábbis érdekesnek kell említeni, hogy ugye most kezdõdik az általános vita, az eredeti elképzelés szerint tegnap le is kellett volna zárulni, aztán jön a részletes vita, aztán a módosító indítványokról lenne egy szavazás, aztán lenne egy végszavazás. Utána össze kellene állítani a kedvezményezett szervek, szervezetek, intézmények listáját, ugye hallottuk, hogy több ezer, netán több tízezer intézmény szerepelne ezen a listán.
Ezek után az a szervezet, amelyet az APEH nem vesz fel a kedvezményezettek listájára, az bírósághoz fordulhatna, olvashatjuk - tisztelt képviselõtársaim - a törvényjavaslatban, és a bírósági felülvizsgálat után születne egy bírósági végzés. Amennyiben a bírósági végzés kedvezõ az intézmény számára, akkor az õ neve is fölkerülne erre a listára, majd ezt követõen elkészülne a lista, amelyet, ha jól számolom, legalább 3 millió példányban ki kellene nyomtatni, és - tisztelt képviselõtársaim - mindennek a folyamatnak, amelyrõl beszéltem, január végéig le is kellene zárulni, január végéig az adózóknak meg kellene kapni ezt a több tízezer címet tartalmazó bírósági eljárások eredményeképpen megszületõ listát, lista helyett telefonkönyvet is lehetne mondani.
Bennem õszintén fölmerül az a kérdés, hogy ez a hajrá és ez a fajta technikai eljárás nem veszélyezteti-e azt, hogy a személyi jövedelemadót, ahogy 8 éve megszoktuk, rendesen, határidõre mindenki befizesse. Megszoktuk, hogy január végén kapjuk meg a személyi jövedelemadó ívét, és bármennyire fontos az egy százalék, nagyon súlyos hiba lenne, hogyha veszélyeztetné magának az szja-fizetésnek az igen jól kialakult mechanizmusát.
Kevés egyik olyan dolog ez, amely különbözõ kormányokon átívelve mûködik, ha nem is szeretjük persze, amikor be kell fizetni, de mindenképp el kell ismerni, hogy egy jó apparátussal mûködik. Ezért õszintén szólva nem tudom, hogy a törvényes határidõ tartható-e vagy sem, nem az én felelõsségem ennek eldöntése, de mindenképpen szeretnék erre figyelmeztetni. Azonkívül azt sem tudom igazán, hogy visszamenõleg az 1996-os adónkra mennyire érvényes, mennyire helyes törvényt hozni, vannak mások, akik majd illetékesek ennek eldöntésére.
Tisztelt Képviselõtársaim! Elhangzott szakszervezeti vezetõktõl, másoktól, szakértõktõl, ha jól tudom, az egyik legkiválóbb magyar adózási szakembertõl is, hogy az adóátutalásnak ez a módja igazából nem szerencsés.
Nem szerencsés azért, mert itt arról van szó - elnézést, ha laikusnak tûnik a magyarázat, mondom, nem vagyok adóügyi szakember, legfeljebb gyakorlott adózó -, hogy a tisztelt állampolgár nem maga utalja át a személyi jövedelemadója bizonyos részét, mondjuk egy százalékát az általa kiválasztott szervezetnek, hanem befizeti az APEH- nek. Az adóíve mellé ad egy nyilatkozatot, amelyet - mint olvashatjuk - egy zárt borítékba tesz, a zárt borítékot, 3 millió zárt borítékot az APEH fölbont, ebbõl kiválasztja azt a több tízezer intézményt, amelynek ezt az összeget szortírozza, át kell utalni, majd átutalja ezeket az Tsszegeket, és azok az intézmények - amennyiben jól adták meg a címûket -, akkor föl is vehetik valamikor majd ezt a pénzt.
Akik közpénzek, akik társadalmi szervezetek támogatásával foglalkoznak, mint magam, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságban, azok tudják, hogy iszonyú bonyodalmakat okoz ma is az, hogy a különbözõ társadalmi szervezetek nem azt a címet adják meg, amelyen be vannak jelentve, vagy az elnök és a fõtitkár között - hogy gyakori példát idézzek - jogviták törnek ki, aztán nem tudják eldönteni, hogy a pénzt ki jogosult felvenni, ki nem jogosult. A bizottságunkban számtalan ilyen üggyel foglalkozunk.
Mindeközben természetesen a titokvédelemrõl is gondoskodni kell. Kérdezem persze én, hogy 3 millió borítékban föltüntetett adat védelmérõl valójában hogyan is lehet gondoskodni. Annál is inkább, mert öt évig meg kell õrizni ezeket az adatokat, hiszen ha bármelyik, a több tízezer társadalmi szervezet közül bármelyik panasszal él, hogy õ kevesebbet kapott, mint amennyi érzése szerint járt volna neki, akkor természetesen ellenõrizni kell ezt a néhány milliónyi borítékocskát.
(Az elnöki széket dr. Füzessy Tibor,
az Országgyûlés alelnöke foglalja el.)
Úgy gondolom, tisztelt képviselõtársaim, hogy ezt az egész zártborítékos rendszert, ami ebben a törvényben van, ezt a törvényalkotás egy finom humorának is nevezhetjük. Valakinek persze jó. Annak, aki a 3 millió borítékot legyártja, de nem hiszem, hogy ezen kívül valódi haszonélvezõje lenne ennek a dolognak.
(18.50)
Csizmár Gábor képviselõtársam egy nagyon épkézláb módosító indítványt készít, amely ezt a borítékozást legalább kiküszöbölné, és az adózó az adóíven megjelölné annak az intézménynek a kódszámát vagy számlaszámát, amelynek át kívánja küldeni a pénzt, és akkor legalább ez a 3 millió boríték és a vele járó ügykezelés alól mentesülne az APEH, amelynek, gondolom, más feladata is van, mint 3 millió borítékot számolgatni.
Természetesen az én szerény megítélésem szerint még egyszerûbb modell is elképzelhetõ, amennyiben a törvény lehetõvé tenné, hogy az állampolgárok személyi jövedelemadójuk egy százalékáig közvetlenül arra felhatalmazott alapítványoknak, intézményeknek átutalhassák a pénzt. Az illetõ alapítvány, intézmény, társadalmi szervezet küld nekik egy igazolást, hogy igen, befizették ezt a pénzt, az illetõ az adóívén nyilatkozik arról, hogy ezt az összeget befizette, és amennyiben az APEH nem hiszi, akkor szúrópróbaszerûen ellenõrzi, ahogy teszi a maradék 99 százalék személyi jövedelemadó-résszel is.
Így ugyanannyi pénz jutna a civil szervezeteknek, társadalmi szervezeteknek, viszont az APEH költségére nem kellene érte mindannyiunk, az adófizetõk költségére, nem kellene 600-700 millió forintot elkölteni erre a modellre.
Azok a tisztelt képviselõtársaim, akik maguk is szoktak - velem együtt - alapítványokat támogatni, azok tudják, hogy ez a módszer évek óta mûködik, évek óta, ha valaki befizet egy alapítványnak, akkor az alapítványtól kap egy igazolást, mely szerint befizette az adót, az összeget. Ezt a pénzt levonja az adójából, öt évig megõrzi az igazolást, és ha esetleg ellenõrzésre szólítják fel, akkor bemutatja az igazolást. Ez ilyen egyszerûen mûködik, és õszintén szólva nem értem igazán, hogy miért nem lehet ezt a módszert fenntartani.
A társadalmi szervezeteknek járó összeget egyébként alaposan megkurtították - felére kurtították meg - amiatt, hogy majd õk ennek a rendszernek a révén fognak komolyabb összeghez jutni. Persze aki kevesebbet fog kapni, mint eddig, az nyilván nem fog köszönettel járulni a tisztelt Országgyûlés elé. Egyébként az is vitatható, hogy csak azok a társadalmi szervezetek részesülhetnek ebben a rendszerben - vehetnek részt ebben a rendszerben -, amelyek az elmúlt három év valamelyikében már támogatást kaptak a parlementtõl.
Elhangzott az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság ülésén, hogy ennek a költségvonzata - ennek a konstrukciónak - úgy 300 usque 700 millió forint. Azt gondolom, hogyha ezt az összeget - mondjuk a 700 millió forintot - most hirtelen odaadnánk a társadalmi szervezeteknek felosztásra, valószínûleg sokkal jobban járnának, mint ennek a mechanizmusnak a révén, és sokkal több elégedett arcot látnánk magunk körül.
De tisztelt képviselõtársaim, ezzel együtt nem szeretném azt mondani, hogy mindenképpen elvetendõ ez a törvényjavaslat, különösen, ha megfogadják képviselõtársaim azokat a módosító indítványokat, amelyek a legvitathatóbb részét - ezt a 3 millió zárt borítékkal való játszadozást - elkerülik, akkor azt gondolom, hogy ez a törvényjavaslat, ha nem is a magyar jogalkotás legtökéletesebb alkotása, akkor elfogadható, és reményeim szerint - legalábbis, ha elfogadjuk -, akkor ebben a változatban kerül elfogadásra.
Azt azonban mindenképpen meg kell említeni, hogy ami a tegnapi ülésünkön - akik figyeltek rá, azok hallották, és most már láttam is a módosító indítványt - szóba került az a gondolat, hogy a kedvezményezett szervezetek körét egyházi intézményekkel is bõvíteni kellene, és sajnos ezen folyt tegnap is az általános vita hosszan- hosszan. Magam eredetileg nem kívántam erre felszólalásomban kitérni, de mivel Mészáros István László képviselõtársunk 22 perces szónoklatában csak és kizárólag ezzel a kérdéssel foglalkozott, úgy érzem helyesnek és lelkiismeretem szerint fontosnak, hogy magam is kifejtsem ezzel kapcsolatban a véleményemet.
Különösen azért, mert nemcsak képviselõtársam, hanem a mûvelõdési miniszter úr, dr. Magyar Bálint is úgy nyilatkozott, hogy kívánatosnak tartja, hogy bekerüljenek az egyházak is a kedvezményezettek közé.
Arra mindenképpen szeretnék utalni, hogy amikor azt mondom, hogy alapvetõen elfogadom - bár nem lelkesedem érte, de elfogadom - a törvényjavaslatot, viszont szeretném, ha az egyházak semmiképp se kerülnének bele, akkor én képviselem azt az álláspontot, amelyet legjobb tudomásom szerint a Magyar Köztársaság kormánya is elfogadott. Ezzel szemben, amit a miniszter úr említett, az az õ magánvéleményének vagy egy párt véleményének tudható, de tudomásom szerint a kormány úgy fogalmazott, hogy az egyházi szervezetek ne szerepeljenek ezen a listán.
Szabó Miklós képviselõtársunk a Népszava egyik legutóbbi számában foglalkozott ezzel a kérdéssel, és tulajdonképpen nagyon örülök annak, amit írt, bár nem értek vele egyet, nagyon õszinte és fontos gondolatnak tartom. Õ azt írta, idézem: "Az új adózás egyértelmûen feltárhatja az egyházak valóságos társadalmi támogatottságának mértékét, és ez tiszta helyzetet teremthet a kultúrház problémáinak és álproblémáinak dzsungelében." Idáig az idézet.
Tisztelt Képviselõtársaim! Amikor feljöttem erre az emelvényre, elhatároztam, hogy nagyon visszafogott és kiegyensúlyozott leszek, más pártokra semmilyen megjegyzést nem fogok tenni, annyit azonban mindenképp tényként, pozitív tényként állíthatok, hogy a Magyar Szocialista Párt nem kíván kultúrharcot, nem kíván kultúrharcban részt venni, és ezt a törvényt nem tartjuk alkalmas eszköznek arra, hogy a kultúrharcban bármelyik fél pozícióit megerõsítse, vagy bármifajta kultúrharcban bármilyen csatát eldöntsön ez a szavazás. Õszintén remélem, hogy nem is ezért terjesztik be a módosító indítványt azok, akik beterjesztették.
A Magyar Szocialista Párt 1994-ben a választásokra készülve szintén foglalkozott ezzel a kérdéssel programjában, és türelmükkel talán nem visszaélve, felolvasnék néhány sort ebbõl a programból, mely úgy gondolom, hogy nagyon idevág ehhez a témához. Idézet: "Hosszabb távon olyan modellt képzelünk el - mármint az egyházak finanszírozására -, amelyben az állampolgárok személyi jövedelemadójuk meghatározott részét - 4-5 százalékát - fordíthatják tetszõleges társadalmi szervezet, alkalmasint felekezetük támogatására.
Addig is azonban minden érdekelt fél szempontjából megnyugtatónak tartanánk, hogyha egy költségvetési automatizmus révén jutnának az állami támogatáshoz az egyházak. Ez ugyanis kiküszöbölné az évrõl évre megkötendõ alku mechanizmusát, amely a mindenkori kormány belátásától vagy helyzetétõl tenné függõvé a támogatás mértékét.
Az automatizmus annyit jelentene, hogy a költségvetés meghatározott hányadát kapnák évrõl évre az egyházak. Ez részint mentesítené az államot az alól, hogy erkölcsi vagy politikai nyomásnak engedve bármilyen irányban eltérjen az adott költségvetési tételtõl, részint biztosítaná azt, hogy az egyházak mindenkor az infláció mértékét beszámítva jussanak az õket megilletõ támogatáshoz. Meglehet, hosszú vita után születne meg az erre vonatkozó megállapodás, ám utána évekre valamennyi szereplõ számára tervezhetõvé válik a költségvetésnek ez a fejezete."
Mondhatják természetesen, tisztelt képviselõtársaim, hogy ez csak egy pártnak a programja, amelynek semmi köze a törvénykezéshez, szeretném azonban azzal folytatni ezt a történetet, hogy ezt követõen a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége közti koalíciós megállapodásban is megemlítõdik ez a kérdés, amelybõl szintén szeretnék - elnézést, tegnap már felolvastam, tudom, de a vita egészében fontosnak tartom megemlíteni ezt az idézetet, amelyben foglalkoztunk 1994 nyarán - magam is ott voltam - azzal, hogy hogyan szeretnénk az egyházak finanszírozását megoldani.
Idézek ebbõl is: "A két párt fontosnak tartja az egyházi tevékenység anyagi hátterének kiépülését. Távlatilag azt tartják helyesnek, ha a hívek személyi jövedelemadójuk meghatározott részének terhére maguk gondoskodnak egyházuk fenntartásáról. Belátják azonban, hogy az egyházak ez idõ szerint még állami támogatásra szorulnak. Arra törekednek, hogy az egyházak költségvetési automatizmus révén jussanak állami támogatáshoz."
Tisztelt Képviselõtársaim! Amennyiben megszületne az a törvény az egyházak finanszírozásáról, amely a kormányprogramban megjelölt módon a költségvetés egy bizonyos részét automatikusan odaadná az egyházaknak, és nem évrõl évre kellene errõl a parlamentben vitatkozni.
És utána kerülne elénk egy olyan törvényjavaslat, hogy miután alapvetõen a vállaltaknak megfelelõen elrendeztük az egyházak finanszírozását, utána addicionálisan még az szja átirányításával is szeretnénk valamilyen módon színesebbé tenni az egyházak támogatását, hogy valóban a társadalmi támogatottságuk is megjelenjen, akkor gondolom, sokkal kevésbé tiltakoznának, és bizonyos, hogy én például egyáltalán nem tiltakoznék, mert tudom, hogy hosszú távon az a jövõ útja, hogy az egyházak támogatása ne az államkasszából, ne a költségvetésbõl történjék.
(19.00)
Itt azonban az a probléma tisztelt képviselõtársaim, hogy azt a fajta egyház-finanszírozást, melyet programunkban fontosnak tartottunk és amelyrõl oly sokat beszéltünk, azt nem alkottuk meg, helyette viszont valami egészen mást szeretnénk rászabadítani az egyházakra, egy olyan modellt, amelyben ahogy tegnap hallottuk pozitív említéssel - noha én egyáltalán nem tartanám pozitív dolognak -, mintha bélyeggyûjtõkkel együtt kellene versenyezniük ugyanazért a támogatási forrásért.
Amennyiben ezt nem mondta senki, akkor képletes beszédnek kérem érteni. Úgy gondolom, tisztelt képviselõtársaim, azon kívül, hogy ez az idézet jelzi, hogy alapvetõen mit szeretett volna a kormányprogramban a két párt, eleve bizarrnak tartom vagy legalábbis a Szocialista Párt eposzával ellentétesnek tartom, hogy valamelyik társadalmi szervezetre, intézményre vonatkozó törvényt úgy hozzunk meg, hogy nem kérjük ki a véleményét, vagy amennyiben kikérjük a véleményét, és az ellentétes vele, akkor csak azért is, a parlamenti erõfölényünkkel élve végigverjük
Külön kell választani, tisztelt képviselõtársaim, két dolgot. Az egyházak anyagi igényekkel lépnek föl a kormányzattal szemben, és a kormányzat nincs abban a helyzetben, hogy ezt az anyagi igényt teljesítse, akkor bátran és önérzettel nemet kell mondani. Meg kell mondani, hogy az ország jelenlegi helyzetében, az adófizetõk jelenlegi terhelése mellett ennyire futja és többre nem futja. Egészen más dolog, azonban amikor az egyházak azt kérik, hogy ne vonják bele õket egy bonyolult, egyenlõre átláthatatlan finanszírozási rendszerbe. Nem kérnek ebbõl pluszpénzt, lemondanak arról a néhány 10 millió vagy 20 millió forintról, ám de mi szánt szándékkal, kényszerrel, valami aufklérista dühtõl vezérelve csak azért is, mégis rávesszük õket a listára, mert mi úgy gondoljuk, hogy sokkal jobban tudjuk, hogy mi kell az egyházaknak, mint õk maguk.
Én azt gondolom, hogy ez az a fajta gondolkodásmód, amelyik teljesen ellentétes azzal, ami a kormányprogramban megfogalmazódott. Teljesen ellentétes azzal, amit legjobb reményeim szerint gondolunk demokráciáról, társadalmi párbeszédrõl.
Természetesen arra is utalni kell - tegnap már szó esett róla -, hogy a Szent-szék - másutt úgy említik, hogy a Vatikán - és a Magyar Köztársaság között tárgyalások folynak az egyház, a katolikus egyház finanszírozásáról. Azt gondolom, hogy ezek a tárgyalások megkezdõdtek és még nem zárultak le, akkor igen méltatlan és udvariatlan dolog lenne, hogyha az Országgyûlés nem venné figyelembe a katolikus egyháznak azt a kívánságát, hogy amíg a tárgyalások nem fejezõdnek be, addig ne szülessék meg ez a törvény.
Nem a Horn-kormány lenne az elsõ magyar kormány, amelyik megállapodik a Szentszékkel a magyar katolikus egyház státuszát és anyagi finanszírozását illetõen az elõzõ kormányok idején is megtörtént. A távoli lehetõséget is hasonló megállapodással szabályozta már egy demokratikus magyar kormány és gondolhatunk akármit az 1989 elõtt létezõ magyar rendszerrõl, az bizonyos az 1964-es részleges megállapodás a Szentszék és az akkori Magyar Népköztársaság között mindenképpen a szellemi diktatúrán, a vasfüggönyön egy kis rést kinyitott. És azok a hívõk, akik akkor nagyon-nagyon szerény kis lépéseknek örültek, bizonyosan nem bánták azt, hogy legalább valami szerény elõrelépés történhetett a vallásszabadság terén.
Természetesen nemzetközileg is igen kínos hatása lenne annak, hogyha egy kellõen meg nem fontolt országgyûlési döntés miatt a Szentszék és a Magyar Köztársaság közti tárgyalások bizalomhiány miatt kimúlnának vagy felfüggesztésre kerülnének. Azért szeretném kérni azokat a képviselõket, akik felelõsen gondolkodnak és szívükön viselik ennek a törvényjavaslatnak a sorsát, hogy ne tegyék tönkre ezt a törvényt azért, mert mindenáron bele vesznek egy olyan módosító indítványt az egyházakkal kapcsolatban, amelyeket az egyházak elutasítanak, amellyel kapcsolatban komoly aggályokat lehet felvetni, és amelynek semmi köze sincs a civil szervezetek támogatásához, amelyet nyilván nemes célként kitûz ez a törvényjavaslat.
A Magyar Szocialista Pártot vádolták már azzal, hogy ateista párt meg egyházüldözõ párt. Ebben a vitában furcsa mód - vagy nem furcsa mód -, ebben a vitában az ellenkezõjét is hallottuk, hogy kritika nélkül teljesítjük a katolikus egyház összes kívánságát. Amíg mind a két felõl ilyen vélemények vannak, akkor persze azt mondom, hogy alapvetõen jó úton járunk. Alapvetõen jó úton járunk, mert igyekszünk párbeszédet folytatni az egyházzal, igyekszünk tiszteletbe venni a kívánságait, ugyanakkor természetesen az adófizetõk pénze szabja meg azt a keretet, amelyen belül lehetséges a támogatást megadni számukra.
Tisztelt Képviselõtársaim! Az is elhangzott a vitában, hogy különbözõ keresztény egyházak egyes képviselõitõl itt hoztak idézeteket, amelyek szerint támogatnák vagy elfogadnák vagy kényszerbõl, hogyha nagyon rájuk beszélik, akkor nem mondanak ellent. Azt tudom mondani, amit itt több lelkésztársam, pontosabban István József lelkésztársam is megerõsített, és amelyet ha bárki kétségbe vonna - nagyon szívesen még egyszer fölolvasom, szeretném ha nem kerülne rá sor - amelyben a Magyar Katolikus Egyház, a Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke, az Evangélikus Egyház vezetõje és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetõje egyértelmûen kinyilatkoztatják, hogy kérik, hogy ne vonják be õket ebbe az szja kiterjesztésbe. Nem tudom, hogy miért kell vitatni ennek az állásfoglalásnak a hitelességét, és azt sem tudom, tisztelt képviselõtársaim, hogy kinek érdeke a történelmi egyházakat egymás ellen kijátszani. Ez a kísérlet nem lett teljesen sikeres, de nem tartom helyesnek, hogy kísérlet történt.
A kormánypárti képviselõknek alapvetõen bízniuk kell a kormányukban, és ezért mondom azt, hogy néha vannak aggályaim magával az egész koncepcióval szemben is. Természetesen hajlamos vagyok belátni, hogy nyilván jó ügyet szolgál és a módosító indítványokkal együtt elfogadható. Azt azonban, hogy olyan kiegészítés kerüljön bele, amelyet maguk az érintettek nem kívánnak, amelyeket maguk az érintettek maguk részérõl botrányosnak tartanak, ezt elfogadhatatlannak tartom. Õszintén kívánom, tisztelt képviselõtársaim, hogy higgadjunk meg ebben a kérdésben, ne kívánjunk senkit sem akarata ellenére boldogítani. A vak embert sem kell áthurcolni az utcán, hogyha nem óhajt átmenni. Lehet, hogy pontosan ott kell maradnia, ahol jól érzi magát.
És végül pedig azt szeretném mondani, hogyha a tegnapi vita jegyzõkönyvét és az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság ezzel a kérdéssel foglalkozó ülésének a jegyzõkönyvét elolvassuk, akkor néha az az érzésünk támad, mintha a vallásháború kora még nem ért volna el. Õszintén remélem, hogy ez egy pillanatnyi kisiklás volt azok részérõl, akik alkalmasnak vélték a pillanatot arra, hogy infantilis, antiklerikalizmusukat kiéljék. Ezért tehát azt javaslom, hogy a törvényjavaslatot abban a formában vitassuk, ahogy az írva van, ahogy azt a kormányzat elénk terjesztette, és olyan módosító indítványokat, amelyek tönkretennék a törvényt, semmiképpen se fogadjunk el. Köszönöm figyelmüket.