DR. SALAMON LÁSZLÓ (független): Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Engedjék meg, hogy én ezt a törvényjavaslatot az eddigi vitához képest egy egészen más oldalról közelítsem meg. A törvényjavaslat megítélésénél én a javaslat azon elemébõl indulok ki, ami ennek az elgondolásnak az alapértelmét képezi. Szabad döntést adni az állampolgároknak arra nézve, hogy személyi jövedelemadójuk egy százalékával szabadon rendelkezzenek. Ez az alapértelme a javaslatnak.
Mit jelent ez számszerûen? Ha jól tudom, ha jól hallottam, bár itt eltérõ számok is fölmerültek, a kormány jelzése szerint úgy tudom, hogy ez azt jelenti, hogy 3,5 milliárd forintról van szó körülbelül. Tehát 3,5 milliárd forintot a törvényben megszabott keretek között az állampolgárok a nekik tetszõ célok finanszírozására rendelhetnek. Ez egyben azt is jelenti, hogy a törvény megszabhatja ugyan a kedvezményezettek meghatározása útján azoknak a feladatoknak, azoknak a céloknak a csoportját, melyre 3,5 milliárd forint állampolgári szétosztása lehetséges lesz. Egyet azonban senki sem határozhat meg. Egyet elõre senki sem fog tudni. Hogy a törvény által megengedett egyes konkrét területek, célok vagy feladatok közül az állampolgárok összességében milyen összeget fognak majd juttatni egyiknek vagy másiknak. Ebbõl viszont még egy további következtetés vonható le. Adott területek, adott feladatok, adott célok finanszírozása szempontjából erre az egy százalékra, erre a 3,5 milliárd forintra többet már nem lehet számítani. Hiszen lehetséges mondjuk, hogy egy adott területre az állampolgárok közül senki nem fog semmit sem juttatni, vagy az is lehetséges, hogyha juttatnak is valamit, annak összegét, nagyságát illetõen mindenképpen a legteljesebb bizonytalanságban leszünk.
Én úgy gondolom, hogy a törvényjavaslatnak a megítélése szempontjából ez a leglényegesebb körülmény, és leginkább ezt a következményt kell végiggondolnunk és mérlegelnünk. Nagyon remélem, hogy mindezt a kormány is végiggondolta, amikor ezt a javaslatot elénk terjesztette. Mert ezt a törvényjavaslatot, mindezek végiggondolása után - az én véleményem szerint - csak akkor szabad elfogadni, ha elfogadható számunkra az említett következmény is, amit úgy fogalmaznék meg, hogy gazdasági, szociális és kulturális viszonyaink lehetõvé teszik a költségvetés által finanszírozandó területeken jelentkezõ összes igény elfogadható kielégítését úgy, hogy ezt a 3,5 milliárd forintot ennek érdekében már nem is kell felhasználnunk.
A javaslat elénk hozása annyit jelent, hogy a kormány biztosítottnak látja, hogy 1997-ben minden szükséges mûtét elvégezhetõ, Hogy például egy mûvesekezelést sem kell majd elhalasztani. Hogy minden orvosi eszköz és gyógyszer rendelkezésére fog állni a kórházaknak, ami a normális mûködésükhöz szükséges. A javaslat elõterjesztése számomra annyit jelent, hogy a kormány biztosítva látja, hogy egy fontos gyógyszer kiváltása sem fog elmaradni a magas gyógyszerár vagy a szegénység - most mindegy, hogy honnan közelítek - miatt. Hogy majd minden iskola fûtése zavartalan lesz, vagy hogy további iskolák bezárására nem kerül sor.
E javaslat elénk terjesztése számomra annyit jelent, hogy a kormány biztosítottnak látja a bûnüldözés elégséges anyagi feltételeit, hogy biztosítottnak látja azt, hogy eszközhiány vagy hogy megfelelõ fizetések hiánya miatti bûnüldözési viszonyaink és körülmények következtében a bûnözés nem fog emelkedni 1997. évben.
Mert kérem szépen, amíg egy szükséges mûtétet a pénzhiány miatt nem tudnak elvégezni, amíg bárkit is fenyegethet az urémia, mûvesekezelés hiányában, amíg emberek halhatnak meg idejekorán az egészségügyi ellátás finanszírozási helyzete miatt, addig az én véleményem szerint nincs erkölcsi alapunk ezt a maradék 3,5 milliárd forintot nem teljes egészében az egészségügy céljaira fordítani.
Vagy ha elmondhatjuk, hogy az egészségügyi ellátás finanszírozását oly szinten biztosítani tudtuk, hogy a megfelelõ ellátás garantálása megvalósul, akkor az oktatás helyzetét kell számba vennünk. Mert úgy gondolom, hogy amíg van iskola, mely fenntartási gondokkal küzd, addig nincs erkölcsi alapunk ezt a maradék 3,5 milliárd forintot vagy ami az elõbbi terület kielégítése után még abból fennmaradt, teljes egészében nem az iskolák mûködésének biztosítására fordítani. És ha már azt is mondhatjuk, hogy az egészségügy mellett az oktatás színvonalát is országosan elégséges színben biztosítottuk, akkor úgy gondolom, a bûnüldözés helyzetét kell górcsõre vennünk. Mert úgy gondolom, amíg az állampolgár nem érezheti az utcán magát biztonságban, hozzáteszem, lassanként már az otthonában sem, amíg a rendõrség technikai eszköztárának vagy állományának finanszírozási okokra is visszavezethetõ bizonyos fokú kontraszelektált mivolta nem teszi lehetõvé, hogy egyenlõ eséllyel vegye fel a harcot a bûnözõkkel szemben, addig, én úgy vélem, nincs erkölcsi alapunk ezt a maradék 3,5 milliárd forintot, vagy ami ebbõl az elõbbiek kielégítése után megmaradt, teljes egészében nem a rendõrség mûködésének színvonalára fordítani.
Összefoglalom ezt a gondolatot. Ennek a javaslatnak, tisztelt Ház, az a legnagyobb baja, hogy nem vagyunk hozzá elég gazdagok. Nem vagyunk elég gazdagok ahhoz, hogy lemondhassunk arról, hogy a költségvetésbe befolyó minden fillért a költségvetés kialakításához szükséges legmagasabb szintû pénzügyi szakmai informáltság alapján, szakértõk álláspontjával megalapozott leggondosabb és legalaposabb mérlegelés alapján osszunk el.
Nem vagyunk elég gazdagok, hogy errõl lemondhassunk.
Kérem, ne értsék félre az álláspontomat. Én nem az állampolgárok felelõsségérzetét, helyes döntésre való készségét becsülöm alá. De azért azzal valahányan nap nap után, reggeltõl estig szembesülünk, hogy ez az ország olyan helyzetben van, hogy óriási felelõsség minden rendelkezésre álló pénzeszköz mikénti felhasználása.
Mi, akik a költségvetés elfogadását vagy éppenséggel elutasításának a felelõsségét viseljük, magunk is gyötrelmesen nehéz döntési helyzetben vagyunk. Pedig hónapokon át információk zuhataga zúdul ránk ezekben a kérdésekben és nemcsak itt a Házban, nemcsak a bizottságokban, hanem a tárcák képviselõi között. És tudom, hogy a frakciókban is késhegyig menõ viták után formálódik ki a döntés a költségvetés ügyeiben.
(20.00)
És tudom, hogy a frakciókban is késhegyig menõ viták után formálódik ki a döntés a költségvetés ügyeiben. Úgy gondolják, hogy az állampolgárok ebben a jól informált, döntésképes helyzetben vannak, azonos szinten, azonos informáltsággal, azonos döntési helyzetben, mint mi? Egyáltalán, a törvényben hiánytalanul szerepelnek-e azok a feladatok, azok a területek, amiknek a finanszírozása elégséges szinten még nincs a költségvetési törvény útján - megengedem - a legjobb akarat mellett megoldva. Vajon azok az alapítványok, közalapítványok, egyesületek, amikrõl itt beszélünk, azoknak a valóságos mûködése teljes mértékben, garantáltan biztosítja ezeknek a pénzeszközöknek az abszolút célszerû, abszolút tökéletes felhasználását? Egyáltalán, egyes területekre többféle alapítvány, többféle egyesület is kedvezményezettként jelentkezik, hogyan valósul meg az a koordináció, hogy az egyes területek finanszírozása szempontjából a sok-sok féle alapítványhoz, egyesületekhez befolyt pénzek megfelelõ helyre, kellõ hatékonysággal, a legjobb eredményességgel érkezzenek meg?
Külön probléma, hogy mi lesz azzal az összeggel, amivel az emberek nem rendelkeznek. Mert benne vagyunk egy feltételezésben: hogy errõl a 3,5 milliárd forintról mindenki rendelkezni fog, vagyis - fogalmazzam máshogy, érthetõbben - hogy mindenki tesz valami nyilatkozatot a jövedelemadója egy százaléka tekintetében. És ha mégsem? Nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy mindenki tesz ilyen nyilatkozatot. Számomra a törvénybõl nem derül ki, hogy mi lesz ezekkel a pénzekkel. Sokan vélik úgy, hogy lesznek, nem is kis számmal, akik nem fognak ezzel a rendelkezési joggal élni. És még egyszer, még ha feltennénk is, hogy az egyszeri állampolgár birtokában van a lehetõ legjobb döntés meghozatalához szükséges adatoknak, hogy visszautaljak az elõbb általam elmondottakra, és a rászoruló területeket a javaslat netán a kedvezményezettek körét illetõen is teljesen hiánytalanul is tartalmazza. A javaslat lényege éppen az, hogy az állampolgároknak az objektív pénzszükségtõl függetlenül, az általuk preferált ügyeket joguk van szabadon támogatni, és juttatásukat kedvüknek és ízlésüknek megfelelõen elhelyezni ott, ahol azt gondolják, hiszen ez a javaslat lényege. Pontosan ez az a szabadság, amirõl itt többen beszéltek. Ezért nyilvánvaló, hogy erre az egyszázalékos vagy 3,5 milliárdos összegre, vagy annak egy elõre megbecsült vagy felmért részére egyetlenegy terület sem számíthat konkrétan.
És ebbõl következik, hogy az állampolgárok helyes értékítéleti képessége sem - még egyszer mondom, nem azt kívánom kétségbe vonni, aki figyelte a gondolatmenetet, gondolom az világosan látja is -, tehát ez a helyes értékítéleti képesség sem mentheti fel a törvényalkotót a felelõssége alól, ami viszont csakis õt és nem az állampolgárt terheli, és ami ma országunk mûködésének alapproblémája. Legalábbis minimális szinten biztosítani az ország alapvetõ intézményrendszerének mûködését. Ha ennek maradéktalanul eleget tettünk, ha van annyi pénzünk a költségvetésben globálisan, hogy az ország alapvetõ intézményrendszerét minimális szinten, kielégítõ módon biztosítani tudjuk ezeknek a mûködését, és még ezen felül marad pénzünk, akkor lehet arról beszélni - véleményem szerint -, hogy a maradék fölött rendelkezzenek a polgárok szabad belátásuk, szabad kedvük szerint.
Tisztelt Ház! Van még valami, amirõl a javaslattal kapcsolatban nem szabad elfeledkezni. Ha ez a dolog netán úgy fog mûködni, hogy az Országgyûlés mondjuk megalkotja a költségvetést, azután az állampolgárok a törvény keretei között odajuttatják a maguk egy százalékát, ahová akarják, és majd utólag a kormány pótköltségvetéssel megnyírbálhatja azokat a területeket, melyeket az állampolgárok preferáltak, akkor ez az egész javaslat, azaz az egész egyszázalékos ötlet nem más, mint a nép félrevezetése. Ennek a törvényjavaslatnak csak akkor van hitele, ha az államháztartási törvény módosításával biztosíthatjuk, hogy azokról az érintett területekrõl, amelyeket a kedvezményezettek jeleznek, az egészségügyi, szociális ellátások, a kultúra területe vagy a határokon kívüli magyarság sorsát érintõ terület és mindaz, amiket ez a törvény - hogy így mondjam - megcéloz. Ezekrõl a területekrõl pótköltségvetéssel pénzt ne lehessen elvonni. Csak akkor hiteles ez a törvény, hogyha ez a kikötés is megfogalmazódik, mert ugye azt senki sem gondolta komolyan, hogy eljátszuk azt, hogy mi milyen nagyvonalúak vagyunk, az állampolgárokat milyen szabadoknak tekintjük, felruházzuk õket annak a jogával, hogy odajuttassák személyi jövedelemadójuk egy százalékát, ahová gondolják, és utána fél év múlva azokról a területekrõl pótköltségvetés címén elvesszük ezt az összeget vagy esetleg annál nagyobbat. Akkor, tessék kérem szépen, ezt a lehetõséget is kizárni.
És ezzel még nem oldottuk meg a problémát, pontosabban azt az aggályt, amit én itt fölvetek, mert még így is fennáll annak a gondolkodásmód érvényesülésének a veszélye, hogy a jövõ évi aktuális költségvetésnél majd azt fogják mondani, ez a terület úgyis kap elég pénzt az egyszázalékos osztály alapján, az egyszázalékos juttatás alapján, ezért az adott területnél nem szükséges olyan sok összeget eleve a költségvetésbe terve venni, tehát az adott területnél egy alultervezési gyakorlat alakulhat ki. Itt több képviselõtársam ezt már az idei költségvetést illetõen is észrevételezte, ennek a gondolatnak a megjelenését, hiszen fölmerült, hogy bizonyos szervezetek számára, bizonyos területek számára a költségvetési számok már eleve alacsonyabbak, ami mögött ennek egyszázalékos juttatásnak a hatását olvasták ki. A magam részérõl megnyugvással veszem tudomásul, hogy a kormány, vagyis a beterjesztett törvényjavaslat nem kívánja a finanszírozásnak ezt a formáját az egyházakra erõszakolni. Az ezzel kapcsolatos érveket - azt hiszem - képviselõtársaim pro és kontra nagyon részletesen kifejtették, és nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Egy-két dolgot emelnék ki pusztán ki, ami talán nem eléggé, kellõ súllyal merült föl a vitában. Egyrészt itt többen emlegették a bizalom hiányát. Rusznák képviselõ úr, Hegyi képviselõ úr, valóban, más képviselõtársak is kitértek erre, hogy van egyfajta bizalmatlanság, és kérem, azt kell hogy mondjam, hogy ezt is meg kell érteni, ezzel is szembe kell nézni, és itt nem lehet attól sem eltekinteni, hogy ez a finanszírozási gondolat, ennek az egyszázalékos támogatásnak az egyházakra történõ ráerõltetése olyan politikai erõktõl fogalmazódik meg, olyan képviselõtársunktól, akik ne haragudjanak, de azt kell mondanunk a több éves mûködésünk tapasztalatának tükrében, hogy nem álltak kifejezetten az egyházbarát politikusoknak vagy politikai erõknek a hírében. És ne csodálkozzunk azon, hogy az egyházak és mások is, magam is így vagyok vele, bizalmatlanok vagyunk akkor, amikor egy ilyen oldalról, ilyen területrõl jön a javaslat, és valahogy úgy vagyunk vele, mint Laocoon, aki amikor a trójaiak bevonták a falovat a várba, és örültek, hogy milyen ajándékot hagytak itt nekik a görögök, akkor így óvta honfitársait: quid quidides timeo Danaos et dona ferentes - Bármi legyen is ez, félek a görögöktõl, még ha ajándékot adnak, akkor is. (Derültség.)
(20.10)
Kérem szépen, hadd vitatkozzam Molnár Péter képviselõtársammal, de másokkal is, mert õt most azért említem név szerint, mert õ emelte ki erõteljesebben most ezt a gondolatot, hogy kérem szépen, ez a finanszírozási rendszer, amit itt az egyházakra ki akarnak terjeszteni egyesek, ez igenis egy meghaladott finanszírozási formát kíván megszüntetni, mert hiszen az egyházak függõségben vannak, és kiszolgáltatott helyzetben állanak.
Molnár Péter képviselõtársam hangsúlyozta azt is, hogy igen, az egyházakat meg kell kérdezni; igen, természetesen az egyházak véleményére figyelemmel kell lenni; igen, a történelmi egyházaknak nagyobb súlya van, de hát még sem az szabja meg a törvényalkotásnak a menetét.
Én egyébként azzal egyetértek, hogy úgymond a civil társadalom - a törvényhozáshoz képest természetesen mindenki ebbe a kategóriába tartozik, a törvényhozó hatalomhoz, a parlamenthez képest, most így értem a civil társadalmat - véleménye nem köti meg abszolút értelemben a törvényalkotó kezét. Örülnék egyébként, hogyha más alkalommal is ezzel a gondolkodásmóddal találkoznék, és nem kellene azt érzékelni, hogy különbözõ civil szervezetek véleményére - amiknek a valóságos súlyán valóban lehet joggal vitatkozni - hivatkozással akarják, hogy a törvényhozás a maga, hogy így mondjam, szuverinitását, már hogy gyakorlását mintegy korlátozza.
Tehát elfogadom ezt az alapgondolatot, de azért mégiscsak azzal kell szembenézni, hogy kérem, négy történelmi egyház - tudom, hogy nincs nyilvántartás a hívõkrõl, de vannak megbízható vallásszociológiai statisztikák. A magukat hívõknek vallók 90 százalékát meghaladó hívõket tömörítõk nem kívánják ezt az egyszázalékos támogatási rendszert. Itt Hegyi képviselõtársam nagyon szemléletesen idézte föl azt a tréfát, amikor a tüsténkedõ kisfiú a vak nénit erõszakkal átviszi az utcán.
Ne kövessünk el erõszakot az egyházakon, és hogyha azt mondjuk, hogy valamelyest figyelemmel vagyunk a véleményükre, akkor én elfogadom, hogy vannak kisegyházak, amelyeknek más a véleményük, de azért mégiscsak számításba kéne venni, hogy a magyar hívõ társadalom több mint 90 százalékát képviselõ négy történelmi egyház nem akarja ezt az egyszázalékos finanszírozási formát.
Én vitatom azt, hogy függõhelyzetet teremtene az önmagában, hogy központi állami költségvetésbõl évente határozzák meg az egyházaknak juttatott összegeket. Számtalan társadalmi szervezet kap így juttatást, és egyáltalán az egész költségvetésnek ez a jellege, tehát akkor ilyen értelemben mindenki az államtól függõen, aki költségvetési támogatásban részesül, tehát ezt a logikát én nem tudom elfogadni - de ne vitatkozzunk ezen, mert ez egy filozófia. Azt mondom, hogyha a négy történelmi egyház a függõségben érzi jól magát, és ahhoz ragaszkodik, akkor ne tessék erõszakkal felszabadítani.
Végül szeretném én is megerõsíteni azt, ami a Római Katolikus Egyház speciális helyzetével kapcsolatosan elhangzott. Itt külön komplikálja a helyzetet az, hogy a Római Katolikus Egyház vagyoni kérdéseiben a végsõ diszpozíció joga katolikus oldalról Rómát illeti, mely mögött az áll - talán ez így még nem hangzott el, de lehet hogy nekem kerülte el a figyelmemet -, hogy az Apostoli Szentszék önálló állami jogállással bír.
A nemzetközi viszonyokban, a nemzetközi életben ugyanolyan jogalany - ha tetszik ebben az értelemben -, ugyanolyan állam, mint a többi szuverén állam. Minthogy katolikus oldalról a kánonjogi törvények értelmében a Magyar Katolikus Püspöki Kar nem kerülheti meg Rómát - nyilván természetesen nem is akarja megkerülni -, a katolikus egyház finanszírozásának a problémája a Vatikán irányában nemzetközi megállapodás, nemzetközi kapcsolat, nemzetközi tárgyalás kérdése is ugyanúgy, mint hogyha olyan kérdésrõl beszélnénk, ami mondjuk az Egyesült Államok és a Magyar Köztársaság közti nemzetközi jellegû kapcsolattal vagy vitával lenne összefüggésben.
Ezeket egyoldalúan, nemzetközi kapcsolatokat egyoldalúan egyetlen ország kormánya sem változtathat meg. Ugye, gondolom, nem kell a nemzetközi jogról a továbbiakban elõadást vagy ismertetést tennem.
Tisztelt Ház! Megköszönve türelmüket, összegezem véleményemet abban, hogy most az egyházi kérdésektõl - amik itt valóban egyébként joggal nagyon is elõtérbe kerültek -, függetlenül nekem a törvényjavaslat egészével kapcsolatosan az aggályaim vannak túlsúlyban.
Azokkal értek egyet, akik ma, a mai viszonyaink között, ezt azért hangsúlyozom - ha egy gazdag jóléti társadalomban, ahol nincsenek olyan problémák, hogy nem mûködik az egészségügy és az oktatás és hasonlók, ott nyilván más a helyzet -, de a mai magyar gazdasági viszonyok között nem látják megalapozottnak, megérettnek a jelenlegi idõszakban azt, hogy ezt az egyszázalékos jövedelemadónak megfelelõ összeget, azt a 3,5 milliárd forintot mi a költségvetésben nélkülözhessük.
Azokkal értek egyet, akik ezt az egész rendszert most túl korainak vélik, és azon az állásponton vannak, hogy a bevezetését mindenképpen el kellene halasztani, gazdasági viszonyainkat illetve félek, hogy nem egy évre, hanem hosszabb idõre. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket.