DR. JÁNOSI GYÖRGY, az oktatási, tudományos, ifjúsági és sportbizottság elnöke: Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Mindenekelõtt köszönöm a parlamentnek az országgyûlési határozati javaslathoz kapcsolódó támogató és kritikai véleményét egyaránt. Úgy érzem, ezek hasznosíthatók lesznek majd a végsõ szöveg elkészítésénél, amelyek pontosabbak, jobbak és talán határozottabbak lesznek a jelenlegi tervezetnél. Úgy érzem, a ma délelõtti és kora délutáni vita, a hozzászólások döntõ többsége méltó volt az ügy fontosságához és méltó volt a magyar tudomány jelentõségéhez. E felszólalások és maga a vita azokat a dilemmákat járta körbe, amelyekkel az oktatási bizottságban is szembe kellett néznünk akkor, amikor a határozati javaslat tervezetét megfogalmaztuk.
Az egyik ilyen dilemma arra vezethetõ vissza, hogy az akadémiai törvény a demokrácia követelményeihez igazodva megerõsítette az Akadémia autonómiáját, lehetõvé téve ezzel a köztestületi jelleg mûködtetését. Lehetetlenné teszi ez a jogszabály, hogy ettõl a pillanattól kezdve bármilyen politikailag átszínezett testület, akár kormány, akár parlament közvetlen irányítása alá vonja a magyar tudományos életet. Ugyanakkor azonban - és ez a dilemma másik oldala - mindmáig még nem alakultak ki igazán azok a mechanizmusok, amelyek koordinációs együttmûködési keretet biztosítottak volna a jelenleg policentrikus tudományos élet számára, hogy közösen a szakmai élet képviselõivel kiforrja azokat az alapvetéseket, azokat az irányelveket, azokat az útmutatásokat, amelyek a tudomány számára ma rendkívül fontosak.
(A jegyzõi széket Sasvári Szilárd foglalja el.)
A másik ilyen dilemma a finanszírozás dilemmája, amely itt is nagyon világosan megfogalmazódott. Az egyik oldalon látni kell, hogy a piaci élet szereplõi, a gazdasági élet szereplõi fokozatosan kivonultak a tudomány finanszírozásából. Az államnak ebben a helyzetben óhatatlanul nagyobb a felelõssége a tudományos élet finanszírozása területén. Szûkülnek az erõforrások, de egyetértek Orosz István képviselõ úrral, aki világosan megfogalmazta: az államnak fokozatosan, csak olyan mértékben szabad kivonulnia a finanszírozás renszerébõl, amilyen mértékben e funkciókat a remélhetõleg erõsödõ gazdasági élet szereplõi át tudják vállalni. Természetesen döntõ kérdés az, hogy a szûkös errõforrásokat mennyire koncentráltan, mennyire jól használjuk fel. És itt, e dilemma másik oldalán is szembe kell néznünk azzal, hogy a szûkös erõforrások hatékony felhasználásával is gyakran baj van, nem igazán tisztázottak a finanszírozási modell alapkérdései, az alapfinanszírozás, feladatfinanszírozás vagy a projektfinanszírozás összefüggésrendszere.
A harmadik dilemma, ami elõjött a ma délelõtti vitában, az a különbözõ tudományterületek, tudományágak és kutatómûhelyek egyenlõtlen helyzetére vezethetõ vissza. Minél szûkösebbek az erõforrások, annál égetõbb szükség van azokra az irányelvekre, amelyek a prioritások mentén egyfajta szelektív tudományfejlesztést tesznek lehetõvé. Ez óhatatlanul konfliktusokat és egyenlõtlen helyzeteket teremt a tudományos élet egész spektrumában. Be kell látnunk, hogy vannak olyan egyenlõtlenségek is, amelyek nem egyszerûen erre vezethetõk vissza, hanem korábban megszerzett feudumokra, korábban megszerzett pozicionális elõnyökre, amelyekbõl megint csak nagyon súlyos konfliktusok származnak. Olyan konfliktusok ezek, olyan problémák ezek, amelyek megoldása meglehetõsen nehéz, és azt hiszem, minden erõnek össze kell fognia ahhoz, hogy ezeket a részben természetes, részben természetellenes egyenlõtlenségeket valamelyest kezelni tudja, mert jogos minden olyan felvetés, amely egyik vagy másik tudományterület vagy tudományág, vagy kutatási mûhely nevében szólal meg és követeli a helyét a nap alatt.
És végül eljutunk a negyedik és talán legsúlyosabb dilemmához, ami itt is megint megfogalmazódott ma. Sokan hangoztatták, hogy jogos talán a politika, a közvélemény és a társadalom elvárása a tekintetben, hogy a tudományos élet szereplõi és maga a Magyar Tudományos Akadémia nyújtson segítséget ahhoz, hogy a modernizáció, a társadalmi-gazdasági átalakulás folyamatában a fejlõdés irányait ki tudjuk alakítani, meg tudjuk határozni. Jogos talán ez az elvárás, még akkor is, hogyha ezt csak segítségként várja el a politikai közélet a tudománytól.
(14.20)
Visszafordítható azonban a kérdés: mi magunk megteszünk-e mindent azért - és most a politikára és a közvéleményre és az egész társadalomra gondolok -, hogy ezt a szerepét és ezt az elvárást teljesíteni tudja a magyar tudományos élet? Kellõen erõs-e az a felismerés ma bennünk, hogy vannak történelmi pontok, történelmi szituációk, amikor a humán erõforrások fejlesztésére talán nagyobb forrásokat kellene biztosítanunk, mint amennyit indokolttá tehet a gazdaság teljesítõképessége? Mert jogos a kérdés: megvannak-e a feltételek, hogy a fejlõdés irányaiban együtt tudjunk mûködni a tudományos élet szereplõivel? De jogos az a kérdés is, hogy az oktatás területén adunk-e annyi támogatást, hogy joggal várhassuk el annak az új generációnak a kiképzését, akik a majdani új, modernizált társadalmi, gazdasági és kulturális struktúrákat mûködtetni fogják.
Ezek valóságos dilemmák. És azt hiszem, valóságos kérdések, és lehet, hogy ma még nem tudunk egyértelmûen válaszolni erre az utóbbi kérdéscsokorra. Köszönöm még egyszer a kritikai és támogató észrevételeket egyaránt. Azt hiszem, jobb lesz majd az a határozati javaslat tervezet, amit a parlament el fog fogadni.
De befejezésül egy-két megjegyzést engedjen meg a tisztelt Ház, Torgyán József felszólalásához kapcsolódva, aki kissé vihart kavart itt a délelõtti ülés folyamán. Azt gondolom, Torgyán József figyelmét talán elkerülte az, hogy megszületett egy akadémiai törvény, amely lehetetlenné teszi, hogy bárki kézi vezérléssel irányítsa a jövõben a tudományos életet és magát az Akadémiát. Ezt mindenképpen meg kellett jegyeznem, mert ebben a tárgykörben igazán nem helyénvaló az, ami Torgyán József felszólalásaiban gyakran megjelenik: hogy összekeverednek bizonyos fogalmak, három fogalom például, a beszámolás, az elszámolás vagy a leszámolás, amely sajnos egyfajta hangsúllyal az õ megnyilatkozásában is megjelent.
A második megjegyzésem az, hogy ismét mintha kommunikációs zavar áldozata lett volna a Független Kisgazdapárt. Mert az oktatási bizottság folyamatos elõkészítõ munkálatai során meglett volna a Kisgazdapárt lehetõsége, hogy képviselõi útján kifejtse kritikai, elmarasztaló véleményét. Mindez azonban nem történt meg. Így rendkívül nehéz akár az Akadémia vezetését, akár az oktatási bizottságot kérdõre vonni a parlamenti demokrácia jegyében és nevében.
Ezekkel a megjegyzésekkel mindenképpen tartoztam ennek a felszólalásnak, mert úgy érzem, hogy nem volt illendõ ahhoz a vitához, amely itt, ebben a parlamentben valóban ma délelõtt és kora délután megfogalmazódott, és amely, úgy érzem, valóban az egyik legszínvonalasabb vitanapját produkálta az újabb keletû magyar parlamenti demokráciának. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)