DR. JESZENSZKY GÉZA (MDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Fel szeretném tenni a kérdést, hogy mi az oka annak, hogy a kormány döntéseit nyögõ és a mindennapok gondjaitól letaglózott magyar társadalom és a bajok okainak feltárására hivatott magyar Országgyûlés a szabadság helyreállásának pillanatától fogva olyan kiemelt figyelemmel követi a romániai fejleményeket?
Csak azért talán, mert Ady utolsó szavait idézve: "Erdély nagyon fáj"? Mert legtöbbünket rokonság, barátság, emlékek kötnek a - bizony meglehetõsen elvadult - egykori "Tündérkerthez"? Mert ma is oly sokunkban kitörülhetetlenül bennünk él 1989 karácsonyának hangulata? Ami akkor az egész magyarságot pártkülönbség nélkül eltöltötte?
Mi tudjuk, de szeretném remélni, hogy az egész világ, Bukaresttõl Washingtonig képes lesz megérteni, hogy a kiemelt figyelem mögött nem vágyálmok kergetése, nem közös szerelméért ölre menõ két vetélytárs féltékenysége rejlik, hanem az a tudatunk mélyén lehorgonyzott érzés, hogy vannak Romániánál nagyobb, vannak gazdagabb, vannak velünk szemben barátságosabb szomszédaink, de mégis Románia a mi legfontosabb szomszédunk.
Abból a ténybõl, hogy Magyarország után Romániában él a legtöbb magyar, nem az fakad, hogy Romániára haragszunk, hanem ennek ellenkezõje, hogy Romániának drukkolunk. Azt szeretnénk, ha az ott élõ embereknek jobban menne a sorsuk. Ha egész Románia felemelkedne arra a szintre, amit a területén található ókori leletek és középkori emlékek képviselnek. Amit a kommunizmus idején hihetetlenül leromlott városai képviselnek. Nemcsak az erdélyiek, hanem az egykor Párizshoz mért Bukarest is. Azt szeretnénk egy szóval, ha Románia és Magyarország egyaránt kívül-belül egy virágzó európai ország képét mutatná.
Tisztelt Ház! A világ hajlamos azt hinni, hogy a magyarok és szomszédaik között évszázados ellentétek feszülnek.
(11.50)
Pedig gondoljunk csak bele, Közép-Európa népei jóval kevesebb háborút vívtak egymás ellen, mint a nyugat- és észak-európaiak. A magyar-román viszonyt is sokkal inkább jellemzi a sorsközösség, a közeli nagyhatalmakkal szemben a függetlenségért folytatott - gyakran közös - küzdelem, mint az ellenségeskedés.
Csak a trianoni békeszerzõdés nyomán keletkezett tartós feszültség a két nép között, de ennek oka a Romániához került megemészthetetlenül nagy létszámú magyar lakossággal szemben tanúsított türelmetlen, jogsértõ magatartás.
A II. világháború idõszakával kapcsolatban ugyan még hosszú ideig nehéz lesz megtalálni a közös nevezõt, de magyar részrõl 1945-ben - csakúgy, mint 1989-ben - megvolt a készség minden régi sérelem félretételére és a közös érdekek jegyében új fejezet nyitására az egymás közötti kapcsolatokban.
Ezért tudtak a magyar és a román demokraták együtt menetelni 1988- ban Budapesten, tiltakozva Ceauescu embertelen diktatúrájának faluromboló önkénye ellen. Ezért tudtunk Nagy Imre temetésekor olyan nyilatkozatot írni alá román barátainkkal, amelynek a megvalósulása esetén teljesen másként alakult volna a két nemzet viszonya az elmúlt években.
És idézzük még egyszer emlékezetünkbe 1989 karácsonyát, amikor ez az ország nem a karácsonyfa alatti ajándékokat nézte, hanem a lyukas román zászlót. Azt, amit a magyar '56 végkiadásának látott.
Bizonyára nem egyetlen személyen múlott, hogy az 1989-es reményekbõl olyan kevés eredmény született, de a fõ felelõst nem nehéz megnevezni. Mégis a nyár végén a jelenleg ellenzékben levõ magyar politikai erõk nem sértettségbõl, haragból, netalán érhetõ bizalmatlanságból foglaltak állást a hirtelen elõvarázsolt román-magyar szerzõdés tervezete ellen, amin elsõsorban annak tartalmi fogyatékosságai, másrészt pedig annak idõzítése miatt.
Lenne indok a szeptember 3-ai parlamenti vitában elmondott bírálatok megismétlésére. A Néppárt által akkor elmondott tartalmi kifogások és ellenvetések ma is helytállóak, de úgy véljük, hogy most nem ezekre kell helyezni a hangsúlyt.
Tudjuk, olvassuk a biztató nyilatkozatokat, amik Romániából érkeznek. Tudjuk azt, hogy valóban új helyzet van, de nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy sajnos a szerzõdés elõkészítése idõszakában és azóta is a tettek egyik oldal részérõl sem kellõen támasztották alá az annyira deklarált jó szándékot.
Tudjuk azt, hogy a határátkelés hihetetlen nehézségekkel jár ma is, tudjuk, hogy az egyik oldalon benzinadó van, a másik oldalon egy indokolatlan biztosítási magas összeg. Tudjuk azt, hogy kevés a határátkelõ továbbra is. Szomszédos településeknek száz, kétszáz kilométert kell utazniuk, hogy a lakók egymást meglátogathassák.
Évek óta szorgalmazzuk a diplomák kölcsönös elismerését, és sajnos ezt sem tudta a szerzõdés megoldani, csak a megvizsgálást ígéri.
A szlovákokkal tavaly kötött hasonló szerzõdéssel összehasonlítva, sajnos számos pontban gyöngébbek a megfogalmazások. Ráadásul az ígéretesebb pontok értékét is nagyban csökkentik a szûkítõ kitételek, régi kibúvók.
Ismét lehetne beszélni arról, hogy mi minden hiányzik a szerzõdésbõl, de én is azt mondom, hogy most ne erre nézzünk. Megismételhetnénk azt a karikatúrát is, amit a Magyar Nemzet a szerzõdés aláírása elõtt mutatott be. Nagyon találó ez a karikatúra. A szerzõdést Markó Béla, az RMDSZ, a romániai magyarság feje fölött, fenntartásaikat félresöpörve írták alá.
És amit én külön is fájlalok: a szerzõdés a jó szándékú külföldi megfigyelõkben azt a téves képzetet keltette, hogy most már megoldódtak a romániai magyar kisebbség fõbb gondjai. Tehát ezt a problémát mintegy ki lehet pipálni. Ha nem így gondolnák külföldi barátaink, akkor ugyanis érthetetlen volna az a lelkes fogadtatás, amiben a szerzõdés tényét - tartalmát igazából nem ismerve - külföldön részesítették.
És ezért számomra nem meggyõzõek ezek a nyilatkozatok, amiket a miniszterelnök itt reggel felolvasott. Ismerjük ezeket, köszönjük is a bennük tükrözõdõ jó szándékot, baráti érzelmet, de ezek a szerzõdés tényének szólnak és nem tartalmának.
Az új, talán éppen ezekben a percekben Bukarestben bemutatkozó román kormány nem felelõs azért, hogy a szerzõdés olyan sok sürgetõ kérdést nem old meg. A magyar kormány azonban igen. Most ugyan tagadja, de a romániai választások elõtt egy szóval sem utasította vissza a magyar ellenzéknek azt a feltételezését, hogy Horn Gyula Ion Iliescu és kormánya rohamosan romló választási esélyeit is javítani kívánta a júniusban még az álláspontok távolsága miatt aláírhatatlannak mondott szerzõdés hirtelen megkötésével.
Mondjuk azt talán, idézzük a régi bölcs megállapítást, hogy: "similis simili gaudet", amit a magyar közmondás úgy fejez ki, hogy: "madarat tolláról, embert barátjáról". Ezt is hajlandó vagyok félretenni.
A jelen levõ magyar külügyminiszter, Kovács László maga is több ízben elismerte, hogy a mostaninál jobb szerzõdést szeretett volna kötni, de azzal mentegetõzött, hogy az adott román vezetéssel ennél többre nem lehetett jutni.
De ha a Horn kormány elsõsorban nem is a magukat demokratikus köpönyegben átmentõ régi román apparatcsikokat akarta volna támogatni, ezt aligha lehet elvitatni, hogy román oldalról fennállt ez a törekvés. Hogy Iliescu a szerzõdéssel kapcsolatban biztosan megjósolható nemzetközi elismerés fényében sütkérezve remélte megszilárdítani megroggyant otthoni tekintélyét.
Még a szerzõdés aláírásának helyszínét is a román fél választotta ki abban a reményben, hogy Temesvárott, ahol a románok és magyar 1989-ben együtt mondtak nemet az embertelen diktatúra újabb önkényeskedéseire és egy akkor még ismeretlen magyar református lelkipásztor eltávolítására, hogy ott, Temesvárott a megbékélés szólamaival javítani lehet a megbékélés elmaradásáért elsõsorban felelõs román elnök megítélésén, választási esélyein. Az már a sors iróniája vagy elégtétel, hogy ez a számítás visszafelé sült el, és az aláírást követõ lakomára is behallatszott az Iliescu ellen tüntetõ temesvári nép hangja.
De még ez sem nyitotta akkor ki a magyar miniszterelnök szemét, és megpróbálta keresztülerõltetni a magyar Országgyûlésen a precedens nélküli gyors ratifikálást. Vajon miért? Volt, van ennek más magyarázata, mint Iliescu akkor szándékolt támogatása. Örülök, hogy végül koalíciós partnere és valószínûleg saját pártjának józanabb képviselõi ebben már nem támogatták.
A demokrácia és a nemzetiségi jogegyenlõség mellett magukat korábban is elkötelezõ politikai erõk - amelyek zömmel a Néppárthoz hasonló politikai elveket vallanak - két fordulóban meggyõzõ fölénnyel gyõztek Romániában. A választási kampány Románia valódi problémáiról szólt, és nem a korábban unos-untalan hangoztatott magyar veszélyrõl.
Legyünk nagyon jóhiszemûek, és higgyük el, hogy a szerzõdés mentõcsónakjába kapaszkodó Iliescu és követõi az elsõ választási forduló elõtt saját hitelük megõrzése érdekében nem nyúltak a régi trükkhöz, és nem játszották ki a "magyar kártyát". De józan elmével senki sem hiheti azt, hogy a magyarországinál is elkeseredettebb romániai választók Constantinescut és Romant nem az Iliescu-Vcroiu- Nastase vezetésbõl való általános kiábrándultság miatt segítették gyõzelemhez.
Ezért találtuk sokan ízléstelen manipulációnak azt a beállítást, ami az eredményt a szerzõdésnek tudta be. Horn Gábor, szabaddemokrata képviselõ 1996. november 18-án itt a Házban jelentette ki, hogy idézem: "Azok az erõk gyõztek, amelyek támogatták ezt az alapszerzõdést" - és még azt is hozzátette, hogy az SZDSZ üdvözli, hogy a magyar-román alapszerzõdés ilyen politikai siker része lehetett a romániai választásokon. (Taps a kormánypárt padsoraiban.) Szeretem, ha valaki önmagát megtapsolja.
Az így megszólaló kormánypártiak nem tudták volna, hogy a romániai választások nem a szerzõdésrõl szóltak, hanem Románia népeinek jövõjérõl? Constantinescu, az egész Demokratikus Konvenció és a Szociáldemokrata Unió éveken át éppen Iliescu és kormánya ellenében támogatta a román-magyar viszony megjavításának eszméjét, és ezért szavazott a román parlament ratifikációs vitájában igennel.
(12.00)
Tisztelt Képviselõtársaim! Bármilyen biztató is mind Románia, mind Magyarország számára a romániai választások kimenetele, ettõl még nem lett jobb a szerzõdés, mint sokan elmondták ezt elõttem. Most azonban elsõsorban arról kell beszélnünk, hogy mi a teendõ az új helyzetben, hogy a felelõs ellenzék hogyan járulhat hozzá a román-magyar kapcsolatok radikális megjavulására kínálkozó esély kiaknázásához.
Nemcsak a történelmi igazság, hanem a mai magyar ellenzék helyes megítélése érdekében is ki kell azonban mondanom valamit. Hamis és félrevezetõ az a beállítás, amit a jelenlegi kormány unos-untalan hangoztat, hogy az 1994-es választások hoztak fordulót Magyarország szomszédi kapcsolataiban. Ebben a kérdésben Horn miniszterelnök úr most reggel megismételt egy korábban többször mondott és teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan állítást, hogy a szerzõdés a béke. Szerencsére nem békére van most szükség román és magyar viszonylatban. És aki azt állítja, hogy a szerzõdést nem támogatók nem a béke hívei, rendkívül súlyos rágalmat hangoztat.
Az ukrán, a szlovén és a horvát szerzõdés külföldön nem váltott ki komoly figyelmet, pedig ezek a szerzõdések világosan igazolták Magyarország jó szándékait. És ami ennél is fontosabb, az említett három szerzõdés, amit az Antall-kormány kötött meg, illetve az ahhoz csatlakozó tartalmas kisebbségvédelmi nyilatkozatok és szerzõdések, messzebb mentek az érdekelt nemzeti kisebbségek jogainak biztosításában, mint a jelenlegi kormány által megkötöttek. Tudom, hogy ezt a túloldalon hevesen vitatják, de állíthatom, hogy amennyiben Szlovákia és Románia kész lett volna az említett szerzõdésekben szereplõ kisebbségi jogok garantálására, úgy nem lett volna akadálya annak, hogy velük is még az Antall-kormány kössön államközi szerzõdést.
Nemcsak az Antall-kormány programjában szerepelt egyforma hangsúllyal a jószomszédi kapcsolatok kialakítása és elmélyítése - párhuzamosan a kisebbségi jogok biztosításával -, hanem benne volt ez már 1990 elõtt a formálódó ellenzéki pártok, jelesül az akkori Magyar Demokrata Fórum programjában is. Ebben a szellemben született meg az 1989. júliusi magyar-román nyilatkozat, amelynek aláírói között szerepelt többek között Csoóri Sándor, Für Lajos, Entz Géza, Kodolányi Gyula, Kulin Ferenc és én magam is. Csatlakozott ahhoz a dokumentumhoz a Fidesz és számos, prominens szabaddemokrata is.
És idézzük föl azt az 1989. decemberi plakátot is, amin a Temesvár név alatt a magyar és a román zászló fonódott össze, alatta pedig ott volt a kibocsátó neve: Magyar Demokrata Fórum. Végül idetartozik, hogy amikor pártelnökömmel, Antall Józseffel azon a karácsonyon fölkerestem az akkori külügyminisztert, nem azt javasoltuk neki, amit õ négy évvel késõbb állított, hogy Magyarország küldjön szabadcsapatokat a román forradalom megsegítésére, hanem azt, hogy - az akkori híradások szerint - a Securitate egységei által leveréssel fenyegetett Román Nemzeti Megmentési Frontnak, amelynek akkor Tõkés László és Petre Roman is tagja volt, ha ez a front igényli, úgy nyújtson közös fegyveres segítséget a NATO és az akkor még létezõ Varsói Szerzõdés. Valahogy úgy, ahogy végül Boszniában ilyesmire, közös béketeremtésre sor került.
De térjünk vissza a jelenbe! A Néppárt 1989 karácsonya után most lát újra esélyt a valódi és nem csupán propagandisztikus szólamokból álló magyar-román megbékélésre. Jó esélyt lát arra, hogy megvalósuljon az, amiért 1849-ben Kossuth és Blcescu kezet fogott. És sorolhatnám még azokat a történelmi neveket - magyar és román oldalon -, akik a román- magyar barátság és szövetség elkötelezettjei voltak. Ehhez a megbékéléshez, barátsághoz és - reményeim szerint - szövetséghez ma mindenekelõtt kiegyezésre van szükség a többségi román nemzet és a Romániában élõ magyar közösség között.
A most Romániában leszavazott és a hatalomból eltávolított személyek és rendszerük felelõssége, azt is mondhatjuk, hogy bûne volt, hogy a rendszerváltozásoktól a mai napig ez nem jött létre, hogy ellenkezõleg: nap mint nap a gyûlöletkeltés és a kútmérgezés tanúi voltunk. Nagyon bízom azonban abban, hogy most új fejezet nyílik a két nemzet történetében.
Az õszinte magyar-román kiegyezés megkötéséhez magyar részrõl eddig sem hiányzott a politikai akarat. Most végre van partnerünk: Constantinescu elnök és az általa kinevezésre kerülõ kormány. Sokan vagyunk, akik személyesen ismerjük az új román vezetést, és ezért is bízunk bennük. A helyzet valóban megváltozott, de minden jóakaratú ember és politikai erõ részérõl bátorságot és következetességet igényel az új lehetõségek megragadása mindkét országban. A bel- és külpolitikai elõnyök mellett a két ország gazdasága számára, polgárai számára is rendkívül sok elõnnyel járna ennek a programnak a sikere. Elõmozdítaná a két ország nagy külpolitikai céljainak is a megvalósulását.
Az 1920-as évek elején Bethlen, akkori magyar miniszterelnök és mások is fölvetették, hogy Románia és Magyarország területi és nemzetiségi vitáját megoldhatná, ha a két ország között a román királyi dinasztia révén perszonális unió jönne létre. Most egy ennél jóval reálisabb és korszerûbb lehetõség kínálkozik: közös tagságunk a NATO- ban és az Európai Unióban.
Ne ragadtassuk el magunkat túlzottan! E szép remények megvalósulásához még igen hosszú és nehéz utat kell végigjárni. Könnyebb letérni errõl az útról, mint rajta maradni. Az utat - pártom, a Magyar Demokrata Néppárt véleménye szerint - nem a szerzõdés nyitotta meg, hanem a romániai választók döntése. A román-magyar viszony megváltozása ma még csak ígéret, és ennek beteljesülése nem a magyar Országgyûlésen, hanem a következõ hetek és hónapok romániai fejleményein múlik. Egy, a jelenleginél jobb szerzõdés nagyban megkönnyítené az új román kormány dolgát, de jóindulattal, megfelelõ politikai akarattal, a romániai magyarság pártjának a kormányzati felelõsségben történõ osztozásával a jelen szerzõdés hiányosságai ellenére megvalósulhat a szerzõdés alapvetõ célja, a jogos kívánságok teljesítése, és így a két ország és a két nemzet viszonyának harmonizálása. Ez indokolja a Néppárt számára, hogy az elõttünk fekvõ szerzõdést, szomszédsági szerzõdéseink közül a leggyöngébbet, ha nem is tudjuk támogatni, de a romániai kormánynak elõlegezett bizalom jegyében nem ellenezzük. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)