MÉCS IMRE (SZDSZ): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Megérkezett a megkeresés, hogy a délszláv béketeremtésben, békefenntartásban folytatni kell az eddig megkezdett munkát kissé más hangsúlyokkal, más elnevezéssel, de a lényeget tekintve azonos tartalommal, mint amelyre már egy évvel ezelõtt is engedélyt adott az Országgyûlés.
A délszláv béketeremtés nemcsak Európának, nemcsak a délszláv térségnek, nem maguknak a részt vevõ államoknak, hanem Magyarországnak is igen fontos, tehát az a támogatás és segítség, amelyet egy évvel ezelõtt az Országgyûlés megszavazott, az feltétlenül indokolt volt, szükségszerû volt, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy az aggodalmak, amelyek akkor fölléptek, azok hála Istennek nem igazolódtak be, sõt, mind az IFOR-erõknek Magyarországon való átvonulása, mind az itteni állomásoztatása, a logisztikai hátterének biztosítása, valamint a magyar mûszaki kontingensnek a délszláv térségben való munkálkodása igazi sikertörténetté kerekedett.
Ezalatt az egy év alatt ezzel a hármas tevékenységével a Magyar Köztársaság sokkal közelebb került az európai integrációhoz, s azon belül is a NATO-integrációhoz, mint amennyit reméltünk, és amennyit el lehetett volna érni akkor, hogyha ebben nem veszünk részt. Valahányszor NATO-vezetõkkel találkoztunk vagy a NATO államoknak a védelmi, biztonságpolitikusaival, mindig megemlítették Magyarországnak a hozzájárulását, igen pozitívan értékelve, és külön kiemelték a magyar mûszaki kontingensnek, az Okucsaniban állomásozó magyar katonáknak a rendkívüli teljesítményét.
Hangsúlyozni kell, hogy valamennyi társkatonai szervezetben, a feljebbvalókban, elöljárókban, a NATO-organizációban igen jó benyomást keltettek, jó hírük volt, és öregbítették a magyar katonáknak a hírnevét. És erre nagyon nagy szükség volt. Szükségünk volt mindannyiunknak, de szüksége volt a Magyar Honvédségnek és a magyar katonáknak.
Rendkívül sok sztorit lehetne errõl elmondani, hogyan tanították meg a magyar utászok és a hidászok az angol, új találmányú hídelemeknek az alkalmazására az amerikai utászokat, akik csak megfelelõ sillabuszok alapján, kiképzés után tudták volna azokat használni. A magyar hidászok azonnal használatba tudták venni ezt a merõben új innovatív eszközt, és több hidat is építettek ebbõl, továbbá - most már Gyarmati István helyettes államtitkártól kölcsönözve -, amikor fahidakat kellett ácsolni és cölöpöket leverni, akkor az amerikaiak egyszerûen tátották a szájukat, mert az õ tankönyveikben ilyesmi nem volt, sõt, ahogy az államtitkár úr szokta volt mondani, a történelemkönyvben kellett volna visszalapozniuk, hogy ezt a technológiát megismerjék.
Azonban kiderült, hogy az ottani viszonyok között ezek a régebbi technológiák és a legújabb technológia, amit az angol szabadalmi elemeknek a használata jelentett, ezek egyaránt alkalmasak voltak arra, hogy a magyar katonák használják õket, innovatív módon fölhasználták õket, és öregbítették - ahogy mondottam volt - a magyar katonáknak a hírnevét.
Ugyancsak jó volt a visszhangja mind a taszári, mind a pécsi logisztikai bázisoknak.
(17.30)
Igen sok - több ezer - külföldi katona és családja ismerte meg Magyarországot, a katonák pedig megismerkedtek a magyar hadsereggel, kapcsolatba kerültek velünk. Azt lehet mondani, hogy kvázi NATO- tagokká lettünk, úgy kezeltek minket, mintha mi is a NATO tagjai volnánk. Rengeteg elõítélet lehámlott, és rájöttek arra a NATO vezetõi és a NATO körüli szakemberek, politológusok és biztonságpolitikusok, hogy a hangsúly nem a hardver kompatibilitáson, nem a fegyverek és az eszközök kompatibilitásán van, hanem az együttmûködésnek a kialakításában. Mert igenis a magyar katonák, a magyar katonai egységek felhasználhatók az együttmûködésben, és nincs mit szégyenkeznünk ezzel kapcsolatban.
Ugyanakkor, amikor számvetést végzünk, és végignézzük az egy évnek a munkáját, meg kell állapítanunk, hogy - hála Istennek - nagyobb konfliktusok, veszteségek nélkül zajlott le ez az év, a béketeremtés is a maga ütemében haladt elõre, és talán ennek a Háznak a bölcsességét is fel lehet említeni, amikor egy évvel ezelõtt - világosan látva azt, hogy egy év alatt nem lehet a béketeremtést befejezni, hosszabb idõre van szükség - a Ház nem adott határidõt, határidõ nélkül engedélyezte az IFOR-csapatoknak az átengedését, és az IFOR logisztikai bázisoknak a mûködését. Kizárólag a magyar kontingensre adtunk határidõt, ennek az évnek a végéig. Úgy gondolom, hogy ez bölcs döntés volt.
Ugyancsak bölcs döntés volt az, hogy megtaláltuk az arany középutat, és katonákat küldtünk ki, nem egészségügyieket küldtünk ki, ugyanakkor nem fegyveres, harcoló alakulatokat küldtünk, hanem mûszakiakat, akik nagyon jól hasznosították tudásukat és munkájukat, és - ahogy mondtam - nemcsak a katona és feljebbvalókban és a katonai közegben, hanem a lakosság körében és az ottani polgári igazgatás körében is elismerésre tettek szert.
Ugyanakkor azért az okos ember a hibáiból tanul, és úgy gondolom, hogy nem árt feleleveníteni az egy évvel ezelõtti vitának a részeit, hiszen az akkori aggodalmakat sorra érdemes venni, hogy mi valósult meg azokból és mi nem, és szükség van-e ilyen aggodalmaknak a felvetésére.
Az akkori vitában a Kisgazdapárt álláspontja egyértelmûen "nem" volt. Az igen tisztelt képviselõtársam, Lányi Zsolt azt mondta akkor, hogy semmilyen körülmények közt nem tartják helyesnek, hogy magyar egyenruhában magyar katonák ha csak a legkevesebbel felszerelt fegyverzettel, tehát csak önvédelmi fegyverekkel is, oda bemenjenek. Erre többször is kitért, és késõbb a pártelnök úr is megerõsítette ezt, hogy egyhangúan "nem"-mel fog szavazni a Független Kisgazdapárt, helyteleníti azt, hogy magyar mûszaki katonák odamenjenek.
Hasonló álláspontot képviselt az MDF is, Csóti György képviselõ úr is, mások is, a vitában, Csapody Miklós képviselõ úr, valamint Rott Nándor úr is együtt és külön- külön is azt a véleményüket fejtették ki, hogy istenkísértés oda bemenni, helytelen, és készíthetjük a koporsókat, amiben hazahozzuk majd a katonáinkat.
Úgy gondolom, hogy ezek az aggályok nem voltak reálisak. Egyedül a Keresztény Demokrata Néppárt igen tisztelt képviselõje volt az, aki - józanul mérlegelve a helyzetet - hasonló gondolatokra jutott, mint mi valamennyien, vagy a többség, és egyetértettek azzal, hogy mûszaki kontingens, önvédelmi fegyverekkel kerüljön oda.
A Fidesz álláspontja más oldalról közelítette meg ezt a helyzetet. A Fidesz elégtelennek találta mind a kézifegyverekkel való védelmet, mind pedig az ottani katonai magasabb egységeknek a védelmét. Úgy gondolták, hogy nem elégséges sem az angol, sem az amerikai fegyveres kontingensnek a védelme, hanem küldjünk oda magyar fegyveres védõ alakulatokat, és így magyar katonák, magyar fegyverekkel, magyar harckocsikkal védjék a magyar mûszakiakat.
Úgy gondolom, hogy ez sem volt szükséges. Kifogástalanul mûködött az a védelmi rendszer, amirõl az IFOR-erõk parancsnoksága gondoskodott, és azt hiszem, hogy bízhatunk a NATO által oda delegált és nagy katonai tapasztalatokkal rendelkezõ katonai parancsnokokban és - nem akarom azt mondani, Ugocsa non coronat, de azért nem nekünk és nem a magyar polgári pártnak kell azért gondoskodni egy ilyen nagy, hadrakelt kontingensnek a belsõ védelmi rendszerérõl.
Végsõ soron sem az egyik irányú, sem a másik irányú aggodalmak - hangsúlyozom, hála istennek, és jó, hogy ez így történt - nem igazolódtak. Ellenkezõleg: úgy tûnik, hogy a délszláv népekkel közelebb kerültünk egymáshoz, a délszláv háborúban részt vevõ valamennyi nemzet elismeréssel és tisztelettel fogadta a magyar részvételt, és erre mindnyájan, közösen - akik az akkori vitában ellenezték, azok is, mi is - büszkék lehetünk.
De most már levonva az akkori vitából a tanulságokat, az egy évi tapasztalatokból a tanulságokat, úgy gondolom, hogy most már józanabbul tudunk dönteni, és ezt a józanságot tükrözi a honvédelmi bizottságnak az az ülése, amelyen egyhangúlag, nemcsak általános vitára alkalmasnak találta a bizottság valamennyi jelen lévõ tagja a javaslatot, hanem ajánlja is azt az Országgyûlésnek elfogadásra. Én sem tehetek mást, mint ehhez a nagy konszenzushoz csatlakozom. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti képviselõk padsoraiban.)