DR. OROSZ ISTVÁN (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Államtitkár Asszony! A kormány által T/3392. számon beterjesztett, a mûemlékvédelemrõl szóló törvényjavaslattal kapcsolatban nyugodtan lehetne idézni a latin mondást: "Debuisset iam pridem".
Valóban, korábban is be lehetett volna terjeszteni, hiszen az elsõ magyar mûemlékvédelmi törvény óta 116 év telt el, s a helyzet megérett a mûemlékvédelem részletes törvényi szabályozására. Annál is inkább, mert a közbeesõ idõszakban néhány törvény, de többnyire csak alacsonyabb jogszabályok születtek, amelyek éppen az 1881-ben helyesen kitûzött célok megvalósítását nem segítették elõ.
Magyarország sok pusztulást megélt földje mûemlékekben nem olyan gazdag, mint a tõlünk nyugatabbra fekvõ, háborúktól, töröktõl, tatártól kevésbé fenyegetett országoké. Éppen ezért kell fokozottabb gonddal óvni azt, ami megmaradt, a római kor emlékeitõl kezdve a legutóbbi évtizedek építészeti emlékeiig, a katedrálisoktól a sajátos népi építészet maradványaiig.
Ha abból a szempontból tesszük mérlegre a törvényjavaslatot, hogy kellõ biztosítékot jelent-e a megmaradt emlékek megõrzéséhez, elégedettek lehetünk. Lesz törvényes biztosítéka annak, hogy a már ismert mûemlékek vagy az építkezések közben feltárt leletek ne kerülhessenek ebek harmincadjára. Nem miniszteri rendelet, hanem Országgyûlés által alkotott törvény fogja védeni múltunk felbecsülhetetlen értékeit. Csak reménykedni tudunk abban, hogy ebben az országban soha többé nem fordulhat elõ az, ami a mi generációnk idején elõfordult itt, a fõvárosban, hogy miniszteri utasításra robbantottak fel egy római kori emléket.
A törvényjavaslat elõnyei között kell megemlítenünk, hogy törekszik a mûemlékvédelem komplexitására, miként erre Szentkuti Károly képviselõtársam már utalt, ezt a komplexitást igyekszik megvalósítani, a mûemlékeket környezetével együtt - mûemléki terület, mûemléki környezet, mûemléki jelentõségû terület, történeti kert - kívánja oltalmazni, s ezáltal a mûemlékeket a legszélesebben értelmezi. Az értelmezõ rendelkezések precíz felsorolásokat tartalmaznak, bár számomra rokonszenves és kellõen átfogó az 1881. évi XXXIX. törvény is, amely azt mondja ki, hogy: "Mûemlék elnevezés alatt értetik a földben vagy a föld színén lévõ minden olyan építmény és tartozéka, mely mûvészeti emlék becsével bír."
(19.10)
Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a tervezet az Országgyûlés szerepét a mûemlékvédelemben nem szûkíti le az egyszeri törvényalkotói aktusra, mert azt mondja ki, hogy az Országgyûlés határozza meg a mûemlékvédelem alapvetõ szabályait, a kincstári tulajdonban maradó mûemlékek körét és a mûemlékvédelem éves költségvetési támogatását. Ez utóbbiról a tervezet azt is kimondja, hogy a költségvetési törvényben külön soron kell szerepelnie a mûemlékvédelemre szánt költségvetési Tsszegnek. Azt is helyeselhetjük, hogy a törvényjavaslat mellékletében szerepelnek az állam tulajdonából ki nem adható mûemlékek. Még az is nyilvánvaló, hogy ez a lista akár évente is változhat, s a kormány javaslatot tehet a költségvetési törvény tárgyalása kapcsán a lista felülvizsgálatára, illetve módosítására. Ha a felülvizsgálat és a módosítás nem jelentene mást, mint az újabb feltárt leletek listára kerülését, nem is lenne semmi baj. Az emberben azonban motoszkál a félelem: a fenti szöveg annak lehetõségét is tartalmazza, hogy a jelen törvényen kívül egyszerû költségvetési aktusként kiemelkedõ történeti értékû emlékeink is lekerülhetnek a listáról, egyszerûen azzal a pénzügyi indoklással, hogy fenntartásukra és mûködtetésükre a kincstárnak és a költségvetésnek nincs pénze. Szeretném, ha a törvény szövegébe bekerülne egy olyan mondat, amely ezt a lehetõséget egyértelmûen elutasítja.
A törvényjavaslaton látszik a szakértõk több éves alapos munkája. Úgy tûnik, hogy a korábbi évek tervezetéhez képest a jelen szöveg éppen a szakértõi vélemények figyelembevételével rövidebb és precízebb lett. Ennek ellenére maradt benne néhány homályos és félreérthetõ pont is, amit módosító indítványokkal korrigálni lehet. Miután magam is kívánok néhány módosító indítványt elõterjeszteni, ezek részletezésére nem most, hanem a részletes vitában kívánok sort keríteni.
Úgy vélem, ellentmondás van a tervezet 14. és 25. §-a között. A 14. nagyon helyesen azt mondja ki, hogy "...egyes kiemelkedõ történeti és kulturális értékû mûemlékek és mûemlékegyüttesek az állam kizárólagos tulajdonát képezik. Ezek felsorolását e törvény melléklete tartalmazza. Az állam kizárólagos tulajdonát képezõ mûemlékek és mûemlékegyüttesek a kincstári vagyon körébe tartoznak és forgalomképtelenek". A 25. §-ban ugyanakkor az olvasható, hogy a központi Környezetvédelmi Alap, amelyben szerepelnek a mûemlékvédelemre szánt támogatási összegek, bevételei között találhatók: "...az állami tulajdonú mûemlékek értékesítésébõl, hasznosításából befolyt árbevételeknek a költségvetési törvényben meghatározott hányada". Azt csak félve kérdezem meg, hogy az állami tulajdonú mûemlékek hasznosításából származó bevételek miért nem szolgálják teljes egészében a mûemlékvédelem ügyét, miért kell errõl évente a költségvetési törvényben dönteni. Ez a döntés lehet 100 százalék is, meg lehet 1 százalék is.
Az igazi gondom azonban nem ezzel van, hanem az értékesítéssel. A 14. §-ban megfogalmazott forgalomképtelenség ugyanis az én értelmezésem szerint elidegeníthetetlenséget jelent. Az értékesítés pedig a Magyar Értelmezõ Szótár szerint eladást jelent. Van ugyan olyan jelentése is második helyen az "értékesít" szónak, hogy felhasznál, hasznosít. Félek tõle azonban, hogy minden pénzügyi szakember az elsõ értelmet fogja valósnak találni és igyekezni fog arra ösztönözni, hogy az állam szabaduljon meg a terhet jelentõ mûemléki épületeitõl. A második jelentést az is kizárja, hogy az értékesítés után a szövegben rögtön a hasznosítás szerepel, azaz az értékesítést nem lehet hasznosításként értelmezni.
Nem tartom minden pontjában megfelelõnek a szankciókról szóló törvényhelyi részeket. Az 1881. évi törvény tartalmazza például a bejelentési kötelezettséget. A 2. § azt mondja ki: "aki ilyen építményt felfedez..." - tudniillik mûemléket - ".., tartozik azt az építmény helyének községi elöljáróságánál azonnal bejelenteni". A jelen törvénytervezet a 31. §-ban csak annyit mond ki, hogy a mûemléki értékek védetté nyilvánítását a mûemlékvédelmi hatóságnál írásban bárki kezdeményezheti. A lehetõség azonban nem kötelezettség.
Pontosításra szorul a törvénynek a hatósági kötelezésrõl szóló fejezete is - miként erre ugyancsak Szentkuti Károly már utalt -, valamint azok a paragrafusok, amelyek a kisajátításról szólnak. Hiányzik a kisajátítás lehetõsége a föld alatt sejtett emlékek esetében, akkor például, ha a tulajdonos nem járul hozzá, hogy földjén ásatások folyjanak. Ebbõl a szempontból az 1881. évi törvényt egyáltalán nem tartom elavultnak, mert az azt mondja ki, hogy: "...ha a föld alatt gyanított mûemlékek felfedezése vagy feltakarása céljából a vallási és közoktatási miniszter által elrendelt ásatásokba a föld tulajdonosa bele nem egyezik, azok megkezdése elõtt az illetõ terület végleg vagy ideiglenesen kisajátítandó". Akkor a vallás- és közoktatásügyi miniszter felügyelte a Mûemlékek Országos Bizottságát, és a tulajdon szentsége nem akadályozta meg a kisajátítás elrendelését.
A mûemlékvédelmi bírságok a mai viszonyok között elégségesnek tûnnek. De az infláció elõrehaladtával tíz év múlva már valószínûleg nem lesz visszatartó erejük. Én azt is fontosnak tartanám, hogy a büntetésekbõl való részesedésben az önkormányzatok nagyobb mértékben részesedjenek, s ezáltal érdekeltek legyenek abban, hogy egyetlen mûemlékkel kapcsolatos kihágás se maradjon felderítetlenül.
Befejezésül engedjék meg, hogy én is szóljak a törvény mellékletérõl, azoknak a mûemlékeknek a listájáról, amelyek az állam tulajdonából nem kerülhetnek ki.
Csak helyeselni lehet, hogy a listán a középkori várromoktól a közelmúlt építészeti emlékeiig sokféle mûemlék szerepel. Nem hiányoznak a népi építészet produktumai ugyanúgy, mint a mezõgazdasági célú épületek. A 274 épület azonban mintegy tízezer mûemléki vagy mûemléki jellegû építményhez képest kevésnek tûnik. Ha az arányokat nézzük, nem lehet kifogásunk. Az épületeknek mintegy 25 százaléka van a fõvárosban és 75 százaléka vidéken. Ez csaknem megfelel a népesség mai számarányának. A gond legfeljebb az lehet, hogy történetileg is indokoltak-e ezek az arányok. Nincs-e számos olyan védettséget kívánó épület, amely még a bejelentésig sem jutott el? Különösen igaz lehet ez a nagy múltú, de mára lehanyatlott településeken, a halódó egykori mezõvárosokban, amelyeknek anyagi lehetõségük sincs XVIII-XIX. századi épületeik megõrzésére. Ma a mûemlékek megmaradásának sokkal nagyobb esélyei vannak a városokban, mint a kisebb településeken. Sõt, ismervén az országos helyzetet, azt az állítást is megkockáztathatom, hogy a városokban olyan épületek is védettséget szerezhetnek, amelyek történeti értéke esetleg alacsonyabb, mint a kisebb településeken funkció nélkül omladozó emlékeknek.
A melléklet véleményem szerint tükrözi a történetileg kialakult helyzetet. Bár az állami tulajdonban maradó mûemlékek mintegy 40 százaléka falvakban van, mégis nagyon sok olyan esetrõl tudnánk szólni mindnyájan, amelyek kimaradtak a listáról. Agrártörténeti kutatóként roppant örülök, hogy a szántódi majorság, a badacsonytomaji présház, a bajnai uradalmi istálló, a kisbéri lovarda, a hortobágyi szekérállás, a mezõhegyesi ménesközpont szerepel a listán, de fájlalom, hogy hiányzik róla az ország legrégibb, XVII. századi dézsmaháza. Hajdú- Bihar megyei képviselõként nem teljesen értem, hogy a herpályi nemzetségi monostorrom miért nem szerepel a listán. Az Alföldön oly kevés középkori emlékünk van, a meglévõket óvni, védeni kellene akkor is, ha a település, a középkori Érpáli, Herpály már régen elenyészett.
(19.20)
Történészként sajnálom, hogy az egyik kiváló középkori régészünk által feltárt pásztói gótikus emlékünk sem szerepel a listán.
Érdemes lenne azon is eltöprengeni, hogy a középkori emlékekben szegény Magyarországon nem kellene-e minden olyan épületet védetté nyilvánítani, amely a Rákóczi-szabadságharc elõtt jött létre. Megõrzésük nem róna teljesíthetetlen feladatot a magyar államra, de bizonyítaná, hogy ezeket az emlékeket valóban kulturális hagyományaink részének s történelmi nemzettudatunk hordozóinak tekintjük.
Köszönöm figyelmüket. (Taps.)