FEKETE GYÖRGY (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Személyes örömömnek adok hangot, hogy mint a korábbi kormányzás alatt potenciális elõadója ennek a törvénynek, illetve megszerkesztõje, három év után újra a Parlament falai között látom ezt a törvényt. Magam akkor elég gyenge voltam ahhoz, hogy ezt kierõszakoljam. Biztosítani akarom a hallgatókat, hogy nem akarok megismételni semmilyen olyan kérdést, amit legalább ketten már elõttem elmondtak, beleértve a kulturális bizottsági elõadói beszédemet sem, tehát erõsen megcsonkított terjedelemben kívánom felolvasni.
A mûemlék fogalma a II. világháború után sokáig egyet jelentett az elavult, leromlott, mihaszna ócskaságokkal, még akkor is, ha épületekrõl volt szó, legalábbis a közvélemény többségének szemében. Ez a nézet oka és okozata is volt egyúttal a mûemlékek állapotának. No és a háború! A mûemlékvédelem fáradozása ellenére a nézet megváltoztatásába, melyet az akkor uralkodó múltellenesség is táplált - s ennek még ma is vannak jelei -, a nosztalgiahullám hozta meg elõször az igazi áttörést, de inkább ösztöni, mint tudati alapon. Ezért is üdvözölhetjük a törvényjavaslat bevezetõ megállapításait, melyek megfogalmazzák a mûemlékek pótolhatatlan voltát és szerepét az egyetemes és a nemzeti kultúra, a történelem és a mûvészetek terén, a történelem és a nemzettudat formálójaként, hangsúlyozva azt is, hogy azok a nemzet közös kulturális kincsei.
Ahhoz azonban, hogy ezek a megállapítások, ha nem is mindenki, de jelentõs tömegek számára váljanak evidenciává, a mûemléki értékeket megérteni és megszeretni kell, ami történelmi ismeretek nélkül és a nálunk általánosságban még igen alacsony fokon álló látáskultúra hathatós fejlesztése nélkül nem lehetséges. Ehhez a törvény rendkívül kevés.
Mint mindenütt, a mûemlékvédelem esetében is kitûnik, hogy a dolgok igazi rendbetételéhez a megfelelõ színvonalú és tartalmú oktatás, az értékek közötti eligazítás mindennek az alapja, még az ismeretterjesztés szintjén is. Mert születhetnek bármilyen jó törvények és rendeletek, a mûemlékek védelmének sorsa is az emberek személyes és kollektív magatartásától függ. Egy kapavágással, egy kalapácsütéssel a tudomány számára nélkülözhetetlen adatokat lehet megsemmisíteni, semmisülnek is meg szinte nap nap után, és még a legkiemelkedõbb, leggondosabban védett mûemlékeken is súlyos károkat lehet okozni, amelyek ha néha helyrehozhatók is, elvesztik eredetiségüket és elvonják mástól az eszközöket.
Helyesnek tartjuk, hogy a törvényjavaslat a jelenlegi három fokozatú védelmet egybevonja, mivel a mûemléki jelleg és a városképi jelentõség még a teljes elbontás ellen sem jelentett biztonságot mind ez ideig. Természetes, hogy ezek után a jelenlegi védett állományt felül kell vizsgálni, és számos objektum kerül majd ki legjobb esetben a helyi önkormányzatok védelme alá - és erre a törvényjavaslat utal is -, de az országos mûemléki szervezet ezzel kapcsolatos jogairól és kötelezettségeirõl nincs említés.
Veszélyt érzünk abban is, hogy a kormány az állami tulajdonból ki nem adható mûemlékek listáját a költségvetési törvényjavaslat benyújtásával egyidejûleg módosítani javasolhatja. El kellene kerülni még a látszatát is annak, hogy a mûemlék megítélése bármikor, bármilyen kormány számára pénzügyi feltételként jelentkezzék.
A mûemléki jelentõségû területekre vonatkozóan nem elégséges szabályozási terv készíttetése. Rehabilitációs vagy ezzel egyenértékû tervekre van szükség, amelyek tartalmi követelményei jelen javaslatban pontosabban rögzíttetni kívántatnak.
A kiemelkedõ jelentõségû, kizárólagosan állami tulajdonban lévõ mûemlékek esetében nem elégséges az egyetemes és nemzeti kultúrához kapcsolódó közcélú rendeltetést csak elõnyben részesíteni. Ezekben az esetekben kötelezõvé kellene ezeket tenni.
Vannak a törvényjavaslatban nehezen érthetõ meghatározások, például a 11. §-ban az áll, hogy a mûemlékek egésze nem bontható fel. Felmerül a kérdés, hogy hány százalékuk bontható.
Fogalmazási problémák is találhatók a javaslatban. Például a mûemlékek megtekintésére vonatkozó pontban, hogy a jelenlegi szövegezés azt sugallja - nyilván szándékával ellentétesen, így tévesen -, hogy a mûemlékvédelmi hatóság a látogatás módját és idejét oly módon is meghatározhatja, hogy az a tulajdonost az ingatlan rendeltetésszerû használatában, méltánylást érdemlõ életviszonyaiban zavarja és részére kárt, illetve költségeket okozzon. Belépõdíjas megtekintés esetén a múzeumi jogszabályok elõírását be kellene tartani.
Intézkedik a törvényjavaslat arról, hogy a leletbejelentés alapján a területen történõ tevékenységet 30 napra fel lehet függeszteni, és az emiatt keletkezõ kárt az állam köteles megtéríteni. A 30 nap után a tevékenység folytatható vagy a mûemléki védelem alá helyezés miatt egészen új helyzet állhat elõ. Ezt a kérdést a gyakorlatban elõforduló lehetõségek alapján tovább kellene szabályozni, amivel sok késõbbi jogi vita volna megelõzhetõ.
A mûemlékvédelemmel kapcsolatos általános és szakismereteknek a törvényjavaslatban szereplõ oktatását az alaptantervbe is szükséges volna bevonni. A szakképzésnek a szakmunkások képzésében is megfelelõ helyet kell kapnia, ami a törvényjavaslatban nem szerepel eléggé egyértelmûen.
Egyet lehet érteni azzal a megfogalmazással, hogy a mûemlékek fenntartási és helyreállítási munkálatain az eredeti, illetve a hagyományos mûszaki megoldások és építõipari anyagok használatát elõnyben kell részesíteni, sõt meggyõzõdésünk szerint ezt a megfogalmazást szigorítani is lehetne. Ugyanakkor aránytalanságot látunk e valóban szakmai részek törvénybe iktatása és a között, hogy például az Országos Mûemléki Hivatal szervezetérõl nem esik a törvényben szó.
A hatósági szakmai munkakörök betöltésének kritériumait is hasznosnak látnánk megfogalmazni a kutatók, tervezõk és kivitelezõk alkalmassági minõsítése mellett. Bizonyos tervezõ és kivitelezõi gyakorlatot ebben a vonatkozásban is szükséges volna elõírni, sõt itt volna igazán szükséges elõírni. A kizárólag elméleti úton megszerzett tudás ugyanis dogmák kritika nélküli betartására késztet - erre is vannak ma példák -, amelyek nem fedhetik le a valóság egészét, és így nem pusztán a hibákat, hanem az alkalmazott jó és új gondolatokat is kiszûrhetik.
Nem látszik helyesnek, ha kötelezettségeket nem konkrét meghatározásokkal ír elõ a törvényjavaslat. Például az építménnyel kapcsolatos szakhatósági hozzájárulást csak akkor ítéli szükségesnek, ha ez a védett terület megjelenését jelentõsen befolyásolja. A "jelentõs" szubjektív kritérium, és ha megítélése nem tarozik a mûemléki hatóság jogkörébe, akkor problematikus helyzetek alakulhatnak ki.
A mûemléki közgyûjtemény nyilvánossága esetén bizonyos gyakorlati szabályozás feltétlenül szükséges. Helyesnek gondoljuk, hogy a védettség létrejöttét bárki kezdeményezheti, de ehhez bizonyos tartalmi követelményeket szükséges elõírni, mégpedig a törvényben, hogy az eltérõ elõírások kiküszöbölhetõk legyenek. Maximalista követelmény és aligha valósítható meg, hogy a mûemlékvédelmi hatóság az egyes épületek berendezéseinek leltárát központilag elkészítse és karbantartsa, még ha a törvényjavaslat ehhez az önkormányzatok és használók részérõl segítséget is ír elõ. Ezt a kérdést javasoljuk a törvényjavaslatban más módon kezelni.
A bírságolás javasolt módja áttekinthetetlen, szubjektív elemeket is tartalmaz, nem beszélve arról, hogy a különbségtétel a most már egységes védelem alapján nem is indokolható. Az okozott kár százalékosan kifejezett mértéke az anyagi és erkölcsi kár megállapított értékének megközelítése alapján reálisabbá, érthetõbbé, így hatásosabbá tehetné a károkozástól való elrettentést. A bírságolásnál a jogelvonások is felveendõk lehetnének a büntetés eszköztárába.
Az önkormányzati jogkörök közül a településrendezési tervek készíttetése és testületi jóváhagyása a hagyományos építészeti környezetet döntõen képes befolyásolni. A 6. § fogalmazza meg azokat a szakmai követelményeket, amelyeket a települések a történeti értékfeldolgozó és fejlesztõ munkájuk során nem hanyagolhatnak el.
(19.30)
A meg nem értésbõl, a rövidlátásból eredõ önkényes elutasító magatartás megakadályozására ez a 6. § teremt jogalapot. A törvénytervezet szabályozása viszont nem rendelkezik arról, hogy ezeknek a mûemlékvédelmi követelményeknek az érvényesülését a rendezési tervben ki fogja ellenõrizni. Módosító indítványban fogjuk javasolni, hogy a szaktárca ennek megoldását építse be a szövegbe. Elvben a helyi jegyzõ a törvényesség õre, többek között neki lenne feladata, de sem a jegyzõk többsége, sem az apparátus nem rendelkezik ehhez megfelelõ szakképesítéssel.
Sajátos kategóriának tartom a világörökséget, ami a törvényben említve sincs. Az UNESCO 1972-es egyezményéhez Magyarország 13 évvel késõbb csatlakozott, ezt az 1985. évi XXI. törvény tette közzé. Ez ma törvényi szintnek számít. A KTM épített környezetrõl szóló törvényjavaslata viszont feldolgozza ezt a témát. A világörökség konvenciója egyaránt tartalmaz építészeti, környezeti, mûemléki és természeti objektumokat - Budapest, Duna mindkét oldali panoráma és a Várnegyed, Hollókõ falu, vár és tájék, Aggtelek, Jósvafõ, Baradla- Domica barlangrendszer Szlovákiával közösen, tervbe véve Pannonhalma felvétele, és a pécsi Dóm tér is beterjesztõdött.
Így a mûemlékvédelem a világörökségnek csakugyan egy szegmense. A jelenlegi gyakorlat azt mutatja, hogy a világörökség építészeti jellegû területei topografikusan megegyeznek a mûemléki jelentõségû terület védelmi kategóriáival, mivel így biztosították a vállalt védettségi kötelezettségnek való megfelelést. Így a világörökség és a mûemlékvédelem elválaszthatatlan kapcsolatban áll.
Kétféle megoldás képzelhetõ el. A mûemléki területi védelem nem teremt topografikus azonosságot a világörökségi területekkel; csökkennek, amiben van szakmai ésszerûség, viszont a világörökség védelmét külön törvénnyel rendezik. Erre a jogi lehetõség fennáll, az érintett önkormányzatok, illetve tulajdonosok védelemben vállalt szerepét lehet növelni, különösen a fõvárosban.
A másik megoldás az, hogy a mindenkori világörökségi területek egyben a mûemléki jelentõségû területek is, adekvát módon természetvédelmi területek is. Ez esetben a törvény szövegébe be kell tenni: a világörökség védelmét a mûemlékvédelem saját eszközeivel támogatja.
Új elemként kellene a mûemlékvédelemnek felvállalni a nemzeti emlékhely kategóriáját, amely a magyar nemzet történelmének, hagyományainak és identitástudatának szempontjából kiemelkedõ fontosságú helyszíneket jelöli meg, például Ópusztaszert, a székesfehérvári bazilika romkertjét, a pannonhalmi fõapátságot, a mohácsi vagy a pákozdi csata színhelyeit és még nagyon sok más helyet.
A fenntartás témájának érzékeny pontja a tûrési kötelezettség. Szakmailag indokoltak azok a szempontok, amelyek miatt a tulajdonos tûrésre kötelezhetõ. Jogbizonytalanságot okoz azonban, hogy különösen a b) és d) alpontokba foglaltaknak nincs semmiféle idõbeli definíciója.
A problémát megvilágító, valóságos eseteken alapuló példát mondok el. Egy falusi templomot nemrég mûemléki helyreállításhoz kötõdõ régészeti kutatás során teljes belsõ terében felástak, mivel Árpád- kori erõdítményeket találtak. A templom átmenetileg használhatatlanná vált, de az egyházközség ezt megértéssel fogadta, mivel történelmi múltunk és a hely, a templom múltját tárják fel. Azonban az ásatás hosszúra nyúlik. A munkát kihagyásokkal végzik. A lelkész a haját tépi, a nyáj szétszéled, a bizalom a mûemlékvédelem iránt szertefoszlik.
Vajon meddig köteles tûrni a tulajdonos a megjelölt estekben? Ennek ésszerû szabályozásában jelentõs szerepe lehet a mûemlékvédelem céljainak és módszereinek társadalmi elismertetésének. Lehetne-e megoldás a tulajdonos és a hatóság közötti szerzõdés, ami a tûrést elrendeli? Nemigen, mivel maga a tûrésre kötelezett más szféra, mint a megállapodás, a felek egyetértése.
A korlátlan tûrést azonban nem szabad a törvénynek megengednie. Esetleg felmerülhet kombinált technika, hiszen a tudományos érdekeket is védeni kell, egy bizonyos idõkorlát - fellebbviteli meghosszabbíthatóság lehetõségével -, ezen túl pedig megállapodások kötése. Megfontolandó az eltûrt tevékenység során felmerült károk ellentételezésének szükséges mivolta s valamilyen körülírt szabályozása.
A törvényjavaslat nem említi a hatósági jogorvoslat útját. A 38. § bekezdése megemlíti ugyan az OMVH-t mint az elsõfokú államigazgatási szervet, másodfokról, fellebbvitelrõl sehol máshol nincs többet említés.
A törvényben fontos a jogorvoslati út megnevezése is. Itt is többféle modell képzelhetõ el; korábban, '92-ig a másodfok a Mûvelõdési Minisztériumban volt, jelenleg az OMVH elnöke gyakorolja. Az elsõ fok az OMVH mûemlék-felügyeleti igazgatósága, jogilag önálló, elkülönült igazgatási szerv. Szóba jöttek még a közigazgatási hivatalok mint másodfokú szervek, de ezek decentralizáltságát egy centrumszemléletû mûemléki szervezet nem követi; nem adekvát rendszer a kétféle hivatal.
Az állam kizárólagos tulajdonát képezõ mûemlékek helyét a törvényben az úgynevezett vagyonátadási törvény, az 1991. évi XXXIII. törvény elõírása teszi lehetõvé, miszerint ezen mûemlékek körét törvényben kell rögzíteni. Az egyes emlékek felsorolása, a jegyzék a törvény mellékletét képezi, 274 tételt tartalmaz. Az országosan védett mûemlékek száma 10 300, így kimondottan mértéktartó. Javasolom a témával foglalkozóknak a lista egyenkénti újabb áttekintését, személyes ismereteik alapján való szúrópróbaszerû ellenõrzését, és erre Orosz képviselõtársam is tett érintõleges megjegyzést.
Jegyzékben csak az eddig is állami tulajdonú mûemlékek szerepelhetnek természetesen, más tulajdonkörtõl az államéba való bevonásra egy jegyzék természete szerint egy jogállamban nincs mód. A törvény e szakasza az üzleti világ spekulációinak kilengéseitõl óvja meg a mûemlékek legértékesebb csoportját, így viszont a megfelelõ fenntartási kötelezettség az államkincstárra hárul.
Hogyan lehet jó gazda az állam, ha eddig nem voltak jók a tapasztalatai? A megoldás az, hogy a Kincstári Vagyonkezelõ Szervezet hajlandó lesz-e a számára marginálisnak tetszõ területtel úgy foglalkozni, hogy az ideillõ szakmai felkészültség érvényre juthasson. A kincstártól - ha így lesz - szakszerû kezelési és finanszírozási stratégiát várunk el, és ezt is biztosítani kell.
Teljességgel hiányzik a törvényjavaslatból a gazdák beszámoltatási kötelezettségének elõírása. A kizárólagosan állami tulajdonban levõ mûemlékek esetében a kormány feladata volna, hogy az ezekkel kapcsolatos tevékenységérõl, a védelem helyzetének állásáról idõnként az Országgyûlés felé beszámoljon, valahogy úgy, mint az akadémiai törvényben.
A pénzügyi eszközök tekintetében helyesebbnek látnánk külön-külön mûemléki alap létrehozását, és ennek a kifejezetten mûemlékekkel kapcsolatos bevételekbõl származó összegek magasabb százalékaránnyal megállapított feltöltését. A Környezetvédelmi Alap túlságosan tág ahhoz, hogy a mûemlékekre fordítandó összegeket megnyugtatóan lehessen belõle meghatározni. Az, hogy a támogatások elosztásánál a mûemlékek védelmének gyakorlati feladataival foglalkozó hatóságoknak csak javaslattevõ szerepük legyen, nehézkessé, idõt rablóvá, ezáltal sokkal kevésbé hatékonnyá teszi a pénzek felhasználását.
A gyakorlatban sok olyan ad hoc feladat van, amely azonnali megoldást kíván, hiszen éppen a mûemlékek felfedezésében, feltárásában a legnagyobb gond ez, és ennek ellehetetlenülése súlyos károkat okozhat. A támogatásra fordítható összeg legalább jelentõs részének a mûemléki kérdésekben intézkedõ hatóságoknál volna a helye, ennek a kérdésnek újbóli átgondolását gyakorlati ismereteink alapján kifejezetten javasolnánk.
Az a tapasztalásom, hogy a törvényjavaslat a szükségesnél jobban mozog az általánosságok síkján. A döntéseket túlzott mértékben utalja a rendeletek és végrehajtási utasítások hatáskörébe, megteremtve ezzel a módosítások könnyebb lehetõségét, ami egy idõ után áttekinthetetlenséghez vezet, s némileg komolytalanná is teszi a törvényt.
A centralizációs törekvések erõsen látszanak a javaslatban. A bizalom hiánya még az ésszerû mértékû decentralizációnak is akadálya lehet, ez pedig egyszersmind a hatékonyság gátja. A mûemléki törvény és az építési törvény szorosan összefügg, jó, hogy ezeket egyidejûleg tárgyaljuk, de összefüggései vannak a mûemléki törvénynek a polgári törvénykönyvvel, a munkába álló múzeumi törvénnyel és egyéb törvényekkel, rendeletekkel és utasításokkal, és a kormánynak a dolga, hogy ezeknek konformmá tételében szakszerûen járjon el.
Végezetül: a törvény egy kérdésben rendkívül egyoldalú. A jogalkotó a tervezetben a törvény mûködésének részletes elõírása, a betartandó szabályok pontos körülírása, a mûemlékek használóinak és tulajdonosainak kötelességmeghatározása mellett kevés figyelmet fordít - ezer ok közül - fõként a tulajdonosok jogaira, aláhúzom: a tulajdonosok jogaira.
(19.40)
A törvény tárgyát képezõ mûemlékek tulajdonosai sorában különleges helyzetben vannak Magyarországon az egyházak, mondhatnám egyedülálló helyzetben. Az egyházi mûemlékek állománya körülbelül 10 500 különálló objektum - együtt ez mintegy kétezer mûemlékegyüttes -, ebben magának a római katolikus egyháznak 1825 mûemlékegyüttese van. Az egyház az állami tulajdonú mûemlékek mellett, azok számát meghaladó mértékben a mûemlék-létesítmények egyedüli tömeges tulajdonosa Magyarországon. Az egyházat - ebbõl a különleges helyzetébõl kifolyólag - bizonyos mértékig a mûemléki törvényben is különleges megítélés illetné meg. Az egyházról a törvénytervezet ebben az értelemben egyáltalán nem is tesz említést. Ennek a súlyos hiányosságnak a kiküszöbölése nélkül a második évezred végén egy demokratikus ország nem hozhat mûemléki törvényt úgy, hogy gyanú ne vetõdjék rá a terhes politikai közelmúltból.
A kereszténydemokraták módosító javaslatokkal készülnek a törvény jobbítására és szívük szerinti megszavazására. (Taps.)