DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Államtitkár Asszony! Elismeréssel kell hangsúlyoznunk, hogy régi adósságot törleszt az elõterjesztõ akkor, amikor tíz fejezetet, azon belül hatvan paragrafust, továbbá egy megbecsülést érdemlõ mellékletet is tartalmazó törvényjavaslatot nyújt be - illetve nyugodtan mondhatjuk múlt idõben: nyújtott be - a mûemlékvédelemrõl.
A mûemléki törvények minden országban fontos jogszabályok. Kivételes jelentõségük mégis elsõsorban azokban az országokban van, amelyek nem voltak a szerencse kedveltjei, viharverten érték meg a jelent, és éppen ezért jobban kell törõdniük azzal, ami múltjukból megmaradt. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy amikor egy állam mûemlékei védelmérõl hoz törvényt, korántsem csak saját nemzeti történetének megbecsülését rendeli el, hanem azok elõtt is tiszteleg, akik elõtte, az õ népét megelõzõen laktak a térségben - és ez mindenképpen tiszteletre méltó.
A mûemlékvédelemrõl szóló törvényjavaslat benyújtását így csak mint többszörösen is üdvözlendõ eseményt vehetjük tudomásul, még akkor is, ha korántsem hibátlan, és számos kifogás támasztható is vele szemben. Ám így is, ez utóbbiakkal együtt is elvitathatlan az elõterjesztõ igyekezete és jó szándéka.
Dicsérettel kell kiemelnünk, hogy jól és tömören határozza meg az általános rendelkezéseket magába foglaló I. fejezet a törvény célját. Egyet lehet érteni a különbözõ állami, gazdasági, önkormányzati szervezetek mûemlékvédelmi együttmûködését igénylõ, továbbá az azok megismerését biztosítani kívánó paragrafusok tartalmával, de a településrendezés és a mûemlékvédelem egybehangolását elõíró szakasz helyenként inkább már csak vágyálmok rögzítésének tekinthetõ, mintsem törvényszövegnek. Hadd idézzem erre példának: "...meg kell akadályozni - mondja a 6. § (3) bekezdése -, illetve fel kell számolni a védett terület hagyományos arculatát torzító és túlterhelõ, a környezetet veszélyeztetõ hatásokat." Aki ismeri, hol tart ma hazánkban az építési szabályok betartásának és betartatásának szintje, az csak mosolyoghat ezen az elõíráson, ha a kitûzött céllal egyébként egyet is ért.
A hasonló szabályozási megoldások mindig felvetik a kérdést: mi értelme az ilyen, inkább deklaratív, gyakorlatilag már a törvény megszületésekor alig vagy egyáltalán nem hasznosítható rendelkezéseknek. Hiszen honnan lesz pénz a védett terület arculatát torzító épületek felszámolására, áthelyezésére akkor, amikor épp a pénzhiány miatt maradnak hatalmas területek kórházi ellátás nélkül, amikor ugyanezen okból zárják be a falusi iskolákat, amikor Budapest legbelvárosibb utcáján, a Váci utcában sorra csuknak be a könyvesboltok, mert a kultúra nem kifizetõdõ. Az ilyen szabályozás - azon túl, hogy rontja a kihirdetett törvénybe vetett hitet - legfeljebb jámbor szándék marad, ha netán az agyonpolitizált, kontraszelektált államigazgatási gépezet még képes lenne is odafigyelni a végrehajtásra. A gyakorlat azonban ezt a legkevésbé sem igazolja vissza. A környezetvédelmi, építésre nem kijelölt területeken terpeszkedõ hatalmas épületek épp arról tanúskodnak, hogy a szóban lévõ szervek segítségére a legkevésbé sem lehet számítani.
Nem válik javára a tervezetnek, hogy itt-ott felesleges, a szöveg alaposabb megfontolása esetén elkerülhetõ ismétlések fordulnak elõ benne. Például az I. és II. fejezet is rendelkezik a mûemlékek megtekinthetõségérõl. Bár a két fejezet más részletességi szinten szól errõl, nem igazán indokolt ugyanazzal a dologgal két egymást követõ fejezetben is foglalkozni. Mindez a leghatározottabban zavarja az áttekinthetõséget.
Kifogásoljuk továbbá, hogy nem az értelmezõ rendelkezések között szerepel, hanem a III. fejezet 17. §-ában a lelet meghatározása, holott jóval indokoltabb lett volna az I. fejezetbe tenni. Míg az elõbbiek szerkesztési hibák, melyek a tervezet áttekinthetõségét nehezítik, más esetekben a fogalmazás nem kielégítõ voltával gyûlik meg a bajunk. Ilyen például a 18. § (1) b) pontja: "Mûemléki védelemben kell részesíteni azokat a temetõket, temetõrészeket, amelyek a történelem, a kultúra és a mûvészet saját kifejezõi, illetve emlékei." Bár értjük, mit akar ezzel az elõterjesztõ, nem extrém állítás, ha megjegyezzük: ezen az alapon akár egy roncstelep is sajátos kifejezõje lehet a múltnak és a kultúrának, valamint civilizációnak, mégsem vonjuk védelem alá.
Ha már a temetõknél tartunk, engedtessék meg, hogy a 18. § (2) bekezdése kapcsán rövid kitérõt tegyünk. A rendszerváltás óta vagy még régebben folyik a vita, és számos kezdeményezés történt a nemzeti panteon létrehozása érdekében, sajnos eddig eredménytelenül. Pedig idõrõl idõre megdöbbentõ képriportok számolnak be róla, mily kevés tisztelet övezi haló porukban nemzetünk politikai, tudományos, illetve mûvészeti nagyságait, és bár 50 millió forintos költségvetési támogatással létrejött a Nemzeti Panteon Alapítvány, nem oldódott meg a kérdés - igaz, ahol az élõkkel is keveset törõdnek, mit várhatnak ott a holtak.
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyûlés elnöke foglalja
el.)
Így, bár üdvözlendõk a 18. § (3) bekezdésében írottak, az igazi megoldást szerintünk mégiscsak az jelentené, ha nagyjaink síremlékét egy vagy két közös temetõbe vonnák össze. Ez lenne az igazán megnyugtató, valójában méltó megoldás halottainkhoz is és hozzánk is, és csak kivételes, különösen méltánylandó esetekben - például az elhunyt végakarata, a temetkezési helyül szolgáló település különös ragaszkodása esetén - lehetne vagy kellene az érintettek porainak panteonba telepítésétõl eltekinteni.
(20.00)
A panteon ügyét kiváltképp is fontosnak tartjuk. Az a nemzet, amely nem törõdik múltjával, nem becsüli halottait, nagy fiainak emlékét, a többi nép megbecsülésére sem tarthat igényt.
Annak törvénybe foglalását is indokoltnak tartanám, hogy minden intézmény köteles ápolni névadójának emlékét, a sírok gondozását is beleértve, mintegy érvényt szerezve annak a régi elvnek: ha felvetted a kolompot, rázzad.
A IV. fejezet "A mûemlékvédelem irányítása és szervezete" nagyralátó címet viseli, valójában csak az irányításról szól, a szervezet leírásával azonban adós marad. Az Országgyûlés és a kormány feladatainak megjelölésén túl a környezetvédelmi és területfejlesztési, illetõleg a mûvelõdési és közoktatási miniszter felelõsségét és feladatát is rögzíti. Az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal szervezetére viszont már csak kevés az utalás. És azt se tudjuk megérteni, mi akadályozta a szövegírókat, hogy a jeles intézmény nevét legalább egyszer, fõleg ott, ahol státusát határozzák meg, tehát a 28. § (4) bekezdésében ne rövidítve betûszóval, hanem rendesen, feloldva írják ki. Milyen jövõ elé néz az az intézmény, melynek tevékenységi területét úgy szabályozza a törvény, hogy még csak arra se méltatja, hogy a nevét rendesen írja le? Így azt sem reklamálhatjuk, hogy bemutatására is csak egy sorra futotta a javaslattevõ erejébõl.
Részletesen foglalkozik viszont a javaslat a helyi önkormányzatok mûemlékvédelmi teendõivel. Itt is érthetetlen azonban, hogy a megyei önkormányzatoknál nincs szó róla, hogy kezdeményezhetik a mûemléki oltalmat érdemlõ értékek védetté nyilvánítását. Mindenesetre furcsa. Amilyen öröm azonban, hogy a javaslattervezet komolyan kíván támaszkodni a helyi önkormányzatokra, legalább ennyire gond is, tekintettel az ország jelenlegi helyzetére, továbbá arra a sikeresnek mondható költségvetési igyekezetre, amely gazdaságilag máris lehetetlen helyzetbe hozta az önkormányzatokat. Így ember legyen a talpán az a polgármester, illetve az az önkormányzat, amely képes lesz eleget tenni a 29. § (1) és (2) pontjába foglalt bokros teendõknek.
Nem kívánnék ezúttal a mûemlékvédelem gyakorlati kérdéseibe bonyolódni, csak utalnék rá: nem szabad megfeledkeznünk, hogy a mûemlékvédelem, a védetté nyilvánítás komoly beleszólás a polgári viszonyok normális rendjébe. Akinek például házát védett mûemlékké nyilvánítják, annak rendelkezési joga is csorbul. Nem hallgathatjuk el, hogy e törvényben is találni kitételt, amely igenis helyet ad az önkénynek. Márpedig a világnak ezen a részén, mint már sokszor tapasztaltuk, mikor lehetõség van a hatalommal való visszaélésre, akkor vissza is élnek vele.
Az is furcsa, hogy amíg az államigazgatási eljárásban 30 nap a szokásos ügyintézési határidõ, itt 60 nap. Tekintettel arra, hogy védetté nyilvánítási ügyek nagy számmal aligha fordulnak elõ, fölöslegesnek tûnik az eltérés az általános gyakorlattól.
Sok gondot okozhat a kártalanítás, az ideiglenes védettség megszüntetésével kapcsolatos rendelkezés. A mûemlékek nyilvántartása kapcsán elõírt eljárás pedig kifejezetten arra emlékeztet, ami a hatvanas évek építési és kisajátítási jogszabályai alapján volt gyakorlat.
A törvényjavaslat elemzése kapcsán mindenképpen meg kell említeni, hogy szakmai körökben - legalábbis az én híreim szerint - egyáltalán nem örülnek annak, hogy a tervezet a mûemlékvédelemért való felelõsség fõ súlyát elveszi a mûvelõdési tárcától és a környezetvédelemnek adja át. Kétségtelen, hogy meghatározott esetekben megmarad a mûvelõdési tárca egyetértési joga, de ez édeskevés az egykor megvolt teljes körû felelõsséghez képest. Akkor, amikor kulturális értékeink egyre nagyobb veszélyben vannak, akár rossz elõjelként is értékelhetjük, hogy éppen az ügyben értelemszerûen leginkább érdekelt tárca felelõssége és hatásköre csökken látványosan.
Más esetekben nem gyõz eleget hivatkozni a kormányzat arra, hogy Európát követi. Itt most errõl szó sincs. Pedig érdemes lenne, mert az európai országok döntõ többségében a mûemlékvédelem kérdéskörében a kulturális ügyek minisztériumai a kompetensek.
Fogyatékossága még a törvényjavaslatnak, hogy csak az elsõfokú eljárást rögzíti. A másodfokú eljárás lehetõsége teljes homályba vész. Ezen a javaslattevõnek véleményünk szerint még a zárószavazás elõtt változtatnia kell.
A 43. § (2) bekezdése a következõket mondja ki: "Az önkormányzatok, valamint az építésügyi hatóságok feladataik ellátása keretében mûemlékvédelmi szempontból is folyamatosan figyelemmel kísérik a mûemlékek és a védett területek helyzetét, és megállapításaikról tájékoztatják a mûemlékvédelmi hatóságot." Ez így nagyon jónak látszik, és talán indokolt is lenne. A baj csak az, hogy az építésügyi hatóságoknak saját feladataik ellátására sincs idejük. Ki ne tudná, hogy szabálytalan építkezésekkel van tele az egész ország. Nem kell rosszmájúnak lenni hozzá, hogy kimondjuk: ha így fogják, illetve akarják védeni a mûemlékeket is, akkor azokra nagyon szomorú sors vár - unokáink se fogják látni.
A törvényjavaslat megengedi, hogy a mûemlékvédelmi hatóság kisajátítási eljárást kezdeményezzen, ha a mûemlékvédelem érdekei másként nem biztosíthatók. Kisajátítási eljárást kezdeményezhet a tulajdonos is, ha a mûemlék fenntartása a számára anyagilag megoldhatatlan vagy: "rendeltetésszerû használata jelentõs mértékben és tartósan vagy rendszeresen korlátozott, és az ilyen helyzet fennállása mellett az ingatlan az ingatlanforgalomban egy éven belül bizonyíthatóan nem volt értékesíthetõ." Bármennyire egyszerû feltételnek tûnik is, a legkevésbé sem könnyû bizonyítani valaminek az eladhatatlanságát. A tervezet emellett nem szól arról, hogy milyen árengedményig lehet elmennie a tulajdonosnak, ha meg akar szabadulni mûemléki tulajdonától. Ha csak annyit bizonyított a tulajdonos, hogy õ meghirdette az ingatlant, s lám, ennek ellenére még mindig az övé, az vajon bizonyítéknak minõsül-e? Ha nem, mit kell tennie? Ezek megválaszolandó kérdések. Néhány pontosító szó még feltétlenül bekívánkozik a törvényjavaslatba, illetve a törvénybe.
Összegezve: a mûemlékvédelemrõl szóló törvényjavaslat, figyelemmel az ismertetett kifogásokra is, összességében jó színvonalú munka, beterjesztése már igazán idõszerû volt. Tömören és jól határozza meg a törvény célját.
Kevésbé lehetünk elégedettek a mûemlékvédelem és a településrendezés egybehangolását elõíró rendelkezésekkel.
(20.10)
Véleményünk szerint a gyakorlatilag alig hasznosítható rendelkezések elfogadásával csínján kellene bánnunk. Amikor a tervezet elõírja, hogy a védett terület hagyományos arculatát fenn kell tartani, illetõleg a felszámolás bekövetkezését meg kell akadályozni, helyes célt tûz ki. Aki viszont ismeri az építési szabályok hatóságok általi betartásának és fõleg betartatásának szintjét, ismétlem, csak elnézõen mosolyog a tervezet elõírásain, illetve naivságán. Megvalósításuknak körülbelül csak annyi az esélyük, mint az egykori szocialista alkotmányok emberjogi elõírásainak.
Nem helyeselhetjük, hogy a mûemlékvédelem irányítása két miniszterhez is tartozik, és azt sem, hogy a fõ feladatot a környezetvédelmi tárca kapja. Többekkel együtt ezt mi is a kultúra háttérbe szorulásaként értékeljük, és ez a legkevésbé sem jó ómen. S úgy hisszük, ez a megoldás nem visz közelebb Európához, minthogy az európai országok döntõ többségében a mûemlékvédelem kérdéskörében - ismételten is hangsúlyozom - a kulturális ügyek minisztériuma az illetékes.
Kifejezetten nagy hiányossága a törvényjavaslatnak, hogy egyáltalán nem szabályozza a fellebbviteli eljárást - csak az elsõ fokú eljárásról tud. Nincs szó továbbá a bírósági út lehetõségérõl sem. Ez így együtt, a mindennapok gyakorlatában elõreláthatóan komoly jogbizonytalanságot fog majd eredményezni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)