DR. TÍMÁR GYÖRGY (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Mélyen tisztelt Képviselõtársaim! Úgy gondolom, hogy tiszteletre méltó politikai bölcsességrõl tesz tanúbizonyságot az, aki ezt a fél évszázada húzódó kérdést a Magyar Országgyûlés napirendjére hozta. Súlyos mulasztást követett el fél évszázadon keresztül a mindenkori magyar kormányzat, amikor nem történelmi súlyának és az igazságosság legelemibb követelményeinek megfelelõen értékelte azt a problémát, amely ennek a törvényjavaslatnak a valóságos mögöttes területe; azt a holocausti borzalmat, amelyen népünk egy része át kellett hogy essen, áldozatává kellett hogy váljon.
(20.30)
Én a magam részérõl a legnagyobb tisztelettel és fõhajtással vagyok az áldozatokkal szemben, és elismerésemet fejezem ki azzal a kormányzattal szemben, amely megpróbálja megkezdeni rendezni ezt a súlyos mulasztást - jogászként kifejezve -, megpróbálja feloldani az alkotmányos mulasztás súlyos tényét. Az egy más kérdés, hogy az a megoldás, amely jelenleg törvényalkotásra várva az igen tisztelt Magyar Országgyûlés elõtt fekszik, mennyiben fejezi ki azt a tényleges hátránykompenzálást, amelynek elõbb-utóbb be kell következnie.
Hivatkozni kívánok egyrészt a magyar alkotmányra, amely 2. §-ában kimondja, hogy hazánk demokrácia, és a demokráciában minden ember és minden ember joga - beleértve a károk rendezésével kapcsolatos jogokat is -, tehát minden jog egyenlõ és csak egyenlõ mértékkel lehet mérni. Minden diszkrimináció, ami akár a jogalanyok, akár a jogérvényesítési lehetõségek tényleges gyakorlata között van, ütközik hazánk alkotmányába, és ütközik abba a morálba, amelyet - remélem - mindannyian magunkénak vallunk.
Hatszázezer ember szenvedett borzalmas kínhalált, köztük gyerekek és idõsek. Nem bûnösök, nem büntetést hajtottak végre rajtuk, és mégis a legsúlyosabb szenvedés között kellett hogy elveszítsék életüket és egyesek vagyonokat.
Az akkori magyar kormányzat 1946-ban már felismerte azt a kötelezettségét, amely egy állam vezetésétõl minimálisan elvárható, és a '46. évi XXV. törvényben már megfogalmazták a kompenzáció szükségességét. Majd a következõ évben, a párizsi békeszerzõdés ratifikálása kapcsán, a '47. évi XVIII. törvényben nemzetközi jogszabály rangjára emelték ezt. Sajnos, az idõközben eltelt fél évszázad nem volt elegendõ ahhoz, hogy végrehajtsák vagy legalább megkezdjék a végrehajtást. Ugyanakkor azonban azt a vagyont sem adták vissza a törvényben írt jogosultaknak, amelyet visszaadhattak volna, hiszen mindannyian tanúi, fültanúi voltunk annak, amikor itt ebben a Házban, két és fél évvel ezelõtt az akkori kormányzat általam igen tisztelt pénzügyminisztere elmondta, deklarálta, hogy az elmúlt fél évszázad kormányzatai jogalap nélkül, de értékesítették azokat a vagyontárgyakat, amelyeket például kényszerletétbe helyeztettek a fasizmus idõszaka alatt. Borzalmas ezt hallani, ha az ember végiggondolja, hogy ez tulajdonképpen mit jelentett. Nehezen tudnám elhatárolni attól a szörnyû konzekvenciától vagy minõsítéstõl, hogy a fasizmus haszonélvezõi voltak azok, akik értékesítették ezeket az aranytárgyakat.
Tessék ebbe belegondolni! Azok az emberek, akik azt hirdették, hogy a jog, a közösség, a biztonság, azok eközben gátlástalanul, de titokban eladták ezeket a tárgyakat. Teljesen mindegy, hogy mire fordították! Nem vagyunk büntetõbírók vagy nyomozók, de a tény akkor is tény, és itt én megrendülve állok a pénzügyminiszter úr által elmondott igazságok súlya alatt vagy elõtt.
Ami a konkrét joganyag, ami elõttünk fekszik, mélyen tisztelt képviselõtársaim... Elõre kell bocsátanom, hogy nemcsak a magyar alkotmány, hanem a magyar Alkotmánybíróság számtalan határozata egyértelmûen leszögezte azt, hogy akit alapvetõ emberi jogaiban megsértettek, annak jogilag kikövetelhetõ igénye van a reális és tényleges kompenzációra. Mondhatok itt hatósági számokat, mondhatok alkotmánybírósági számokat; csak néhányat fogok megemlíteni, mert számtalan van: 19/1990-es, 20-as, 21-es stb, stb. Ezeknek az a lényege a jelen ügy szempontjából, amit elõrebocsátottam, és ezen túlmenõen az is, hogy akit alapvetõ emberi jogában sértenek, csak akkor tehetik meg, ha hasonló jellegû jog védelme megóvása érdekében erre feltétlenül szükség van. De akkor, amikor harmadik személyeknek eladták, eladogatták vagy odaajándékozták, vagy csak a saját nevükre íratták, akkor ez fel sem merül! Ugyanez az Alkotmánybíróság több határozatában megerõsítette a visszakövetelési jogot.
Továbbmenve ezen a gondolatsoron szeretnék rámutatni, hogy teljesen irreális jogász számára minden olyan jogszabály megalkotása, amelyet nem elõz meg az érintett tény- és jogterületek megfelelõ, megnyugtató felmérése. Én úgy tudom, hogy itt sem a károsultak körének, sem a károsítás alá vont vagyon körének felmérése meg sem lett kísérelve. Tehát szó sem lehet jelen esetben a jogi alapon történõ rendezésrõl. Túlmenve ezen, miután elõrehaladott az idõ, nem kívánom részletesen kifejteni, hiszen - remélem - minden, e Házban ülõ bölcs képviselõ számára ezek a gondolatsorok már automatikusan jelzik, hogy hova kívánok eljutni; tehát túlmenve az elõzõeken, ha hozzákezd az igen tisztelt magyar kormányzat a végrehajtáshoz, akkor egyértelmûen le kell szögezni, hogy nem lehet diszkriminálni a károsultak körében. Csak teljesen lehet egy kárkérdést rendezni; magyarul én azt várom el, hogy a párizsi békeszerzõdés által érintett teljes károsított kör valamilyen formában egyenletes és tényleges rendezést élvezzen. Ennek keretén belül örülnék, ha a magyar államhatalom, államigazgatás fellépne azoknak a mûkincseknek a hazahozatala érdekében, amelyek ugyancsak a párizsi békeszerzõdés keretében vannak érintve és a második világháború alatt vagy azt közvetlenül követõ periódusban jogalap nélkül lettek elvive az országból.
(20.40)
Egy más vonatkozásra szeretnék rámutatni. Tudjuk, ha máshonnan nem, a sajtóból, hogy az elmúlt 50 év alatt voltak olyan esetek, amikor a magyar államiság érvényesítette az egykori polgárait a párizsi békeszerzõdés által megvont körbeni sérelem alapján megilletõ követelési jogot Svájccal, Németországgal szemben stb., és ezek egy része akceptálást nyert. A kör mértékét én nem ismerem, de történtek ilyenek. Indítványozom, hogy azok az értékek, amelyek ilyen módon a magyar államisághoz kerültek annak ellenére, hogy a magyar államnak a párizsi békeszerzõdés szerint nem volt öröklési joga... Mert ez ennek a jogszabálynak az egyik lényeges eleme, hogy csak a károsult, ha õ már nincs az élõk sorában, vagy nincs abban a helyzetben, hogy érvényesítse a követelését, akkor törvényes jogutódja, ha pedig azok sem, akkor az a károsult kör, amelyhez tartozottsága miatt érte egykor a hátrány az érintettet - tehát az érvényesíthet, az állam viszont semmiképpen nem. A magyar állam önként lemondott nemzetközi szerzõdésben a polgári törvénykönyvben egyébként õt megilletõ jogról.
Befejezve a gondolatsort, miután már így is körülbelül negyedórája veszem el képviselõtársaim idejét, szeretnék rámutatni arra, hogy különös megfontolást érdemel a jelen ügy szempontjából, hogy a mai magyar állam garantálja, hogy olyan személyekhez jusson ez a jelképes mértékû és elsõ tételben folyósításra kerülõ kompenzáció, akik valóban az egykor érintett károsulti körhöz tartoztak; és méghozzá olyan módon, hogy garanciával legyen alátámasztva, nehogy etikátlan, illetéktelen és aránytalan módon jussanak egyes személyek anyagi vagy egyéb elõnyökhöz ennek a jogszabálynak a segítségével.
Összefoglalva: nagyon örülök a folyamat megkezdésének, mélyen fõt hajtok emiatt, de indítványozom és követelem, hogy ellenõrzés mellett, megnyugtató állami ellenõrzés mellett történjen ez mindvégig, és elsõsorban azok legyenek, hogy úgy mondjam, a kedvezményezettek, akik ma még közöttünk élnek azok közül, akik a holocaustot kénytelenek voltak végigszenvedni. És nem lehet diszkriminálni a károsulti körön belül semmilyen szempont szerint; sem az alkotmány, sem a közjog nem ismer megkülönböztetési lehetõséget a károsultak között. Én kérem önöket, igen tisztelt képviselõtársaim, hogy akkor, amikor én úgy érzem, messze nem a parlamenti patkó egyik vagy másik oldalát, hanem egyszerûen csak a tárgyi igazságosságot veszem figyelembe, akkor majd, amikor önök szavazni fognak, hozzám hasonló szempontok szerint döntsenek.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)