SZABÓ SÁNDORNÉ (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! A gyermekvédelemmel, a gyámüggyel foglalkozók számára régóta várt nap ez a mai. Többször vettünk már lendületet a törvényhez, és bízom benne, a hosszú érlelõdés csak hasznára vált.
Egy új szemlélet kerül e törvénnyel megfogalmazásra: az, hogy a gyermekek érdeke mindenekelõtt való; a gyermekeké, akik a társadalom újratermelõdésének biztosítékai. Noha a törvényjavaslat a gyermeki jogokat, kötelességeket és a szülõk jogait és kötelességeit is megfogalmazza, alapjában véve nem a 2,3 millió, Magyarországon élõ, 18 Bv alatti korcsoportról szól. De ha a szellemisége és a hozzá hasonló kapcsolódó intézkedések, strukturális változások megvalósulnak, akkor annak érezhetõ hatása lesz valamennyi gyermek életére, sõt az egész társadalom életére is.
A gyermekek érdeke mindenekfelett álló. Ez kifejezõdik a '89. november 20-ai New York-i Egyezmény szellemében is, és ehhez, úgy gondolom, méltó ez a törvény. A gyermek saját családjában történõ megtartását tartja elsõdlegesen támogatandónak, s csak a legszükségesebb esetekben korlátozza a hatósági beavatkozást. A családjából kiemelt gyermek esetében is elõtérbe helyezi a családi típusú nevelést. Gondoskodik - és azt hiszem, eddig nem igazán esett errõl szó - a megfelelõ szakmai irányításról megyei és országos szinten egyaránt, kialakítja a régóta hiányolt szakmai felügyeletrendszerét is, az Országos Szociálpolitikai és Családvédelmi Intézettel és a Család- és Gyermekvédelmi Szakmai Kollégium létrehozásával. A gyermekvédelmi tevékenység szakértõi szintre emelése nagyon fontos. Ehhez speciális szakmai képzések és továbbképzések széles köre szükséges. E szakma önbecsülését is növeli és társadalmi presztízsének emelését eredményezheti a törvény, hiszen egységes szakmai protokollok, normák szükségesek országszerte a törvény végrehajtásához.
Tisztelt Képviselõtársaim! Mi ellenzéki és kormánypárti képviselõk - ki hangosan, ki halkan - minden benyújtott törvényjavaslathoz hatásvizsgálatokat, háttértanulmányokat is kérünk számon. E törvényjavaslathoz készültek ilyenek. A Társadalomkutatási Informatikai Egyesülés és az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet vizsgálatai alapján megállapítható: a gyermekek és fiatalok társadalmi helyzetének egyik legfontosabb mutatója, hogy szüleik milyen társadalmi helyzetû emberek. A szociológiában ezt a család státuszkijelölõ funkciójának nevezik. A családi háttér hiányai, hátrányai az érintett fiatalok számára sokkal rosszabb életesélyeket jelentenek. A hátrányos helyzet legfontosabb mutatói az alulképzettség, a munkaerõ-piaci helyzet, az egészségi állapot és a deviáns magatartásformák. A hátrányos helyzet újratermelõdése is ezen jelenségek újratermelõdését jelenti.
Az állami gondoskodásban élõ gyerekek a leginkább sújtottak a hátrányos helyzet által. Az elemzések során elmondható - és ezt már elõttem, a miniszter úr után is említették -, hogy a családban élõ gyermekekre fordított kiadások 18 év alatt alig haladják meg az 5 évet állami gondoskodásban élõ gyermekekre fordított kiadásokat. A gyermekintézmények - mint például a bölcsõde, óvoda - igénybevétele nagymértékben csökkenti a veszélyeztetettség kialakulását. Csak két példát említenék: az óvodás korú gyermekek családban tartása anyagilag is komoly megtakarítás, és a gyermek személyiségfejlõdése is sokkal biztonságosabb. Az iskolás korúaknál például a szociális indikációk csökkenthetõk a rendszeres és rendkívüli gyermekvédelmi támogatással vagy egy formájával, például az ingyenes étkeztetéssel.
(12.10)
A továbbtanulási adatokat vizsgálva az látható, hogy a nevelõszülõknél nevelkedõk között a továbbtanulók aránya sokkal magasabb, mint az intézetben élõké. Sajnos egyre több tizenéves, korábban nem támogatott fiatal kerül nagyon kritikus állapotban a gyermekvédelmi rendszerbe. Ez ismét azt mutatja: idõben, a területen, a családban kell a gondozást elvégezni ahhoz, hogy eredményes legyen.
A felnõttkori beilleszkedés esélytelensége is nõ. A 24 évig tartó gondoskodás, bár egyre gyakoribb, a problémát, úgy gondolom, nem oldja meg, csak elodázza. Az intézményes nevelés nem tud szocializálni olyan helyzetekre, magatartásmódokra, amelyek a beilleszkedéshez szükségesek. Ezt még csak tetézi, hogy az állami gondoskodás intézményi formája önmagában is stigmatizál, beskatulyáz, s ezzel tovább csökkenti a beilleszkedési esélyt.
Tisztelt Képviselõtársaim! A törvényjavaslat családcentrikus szemléletének alátámasztására szeretnék hét, a társadalomban élõ tévhitet eloszlatni.
Az egyik ilyen sokat hangoztatott tévhit, sok helyrõl halljuk: a 23- 25 ezer, állami gondozásban élõ gyermekek nagy része árva. Ezzel szemben a valóság az, hogy 95 százalékuknak a szülõje él, és 2,2 százalékuk az, aki teljesen árva. Mondhatjuk tehát, hogy a gyermekek 95 százalékának van közeli hozzátartozója. 80 százalékuk nagykorúságuk elérése után családjához megy vissza, tehát van egy fogadó közeg, ahová visszamennek.
A másik ilyen tévhit, hogy a gyermekeknek nincsenek családi kapcsolataik. Ott, ahol a szakemberek figyelnek erre az intézményrendszeren belül, ott gondozzák ezeket a családi kapcsolatokat: több mint 50 százalékuknak rendszeres a családi kapcsolata a vér szerinti szülõkkel. Nagyon fontos például nyári szünetre is, hogy a gyerekek a kapcsolatot fel tudják eleveníteni.
A harmadik ilyen tévhit, hogy a családból való kiemelés és a környezetváltozás nem vagy alig okoz maradandó sérülést a gyermeknek. A kiemelés és a környezetváltozás ezzel szemben - Magyarországon ez egy gyermek életében általában négy-öt alkalommal is megtörténik - jóvátehetetlen károkat tud okozni.
A negyedik tévhit az, hogy az intézményi nevelés pótolja a családi közeget. Azt hiszem, könnyû belátni: ez nem igaz. Az erõszakot elszenvedett és elhanyagolt gyermekek többsége is vér szerinti családját választja, ha ilyen választás elé kerül.
A gyermek biztonsága automatikusan szavatolt - ez az ötödik tévhit - , ha kiemelik a családból. Nyugat-európai példák bizonyítják, hogy sokkal hatékonyabb, ha erõszak esetén az elkövetõt emelik ki, hiszen az intézményi ellátás is sokféle sérülést okoz, még ha ezek egy része rejtve is marad.
Hatodikként említem azt a sokat hangoztatott tévhitet, hogy a nevelõszülõi család pótolja a rossz vér szerinti családot. Igaz, a nevelõszülõi család jobb, mint az intézeti nevelés - de nem pótolja. Ha ugyanazt a támogatást kapná a vér szerinti család, mint a nevelõszülõi, nagy részük alkalmassá válna a saját gyermek nevelésére.
Hetedikként említem azt, hogy a gyermekvédelmi ellátó rendszer szerepe az, hogy korrigálja a családban elkövetett hibákat. Ezzel szemben az a tény, hogy az állami gondoskodás rendszere nem a gyermek érdekeinek megfelelõen épült ki és mûködik. A gyermek érdekeit csak esetlegesen és kis mértékben szolgálja, és legyünk õszinték, nem is igazán érdekelt ebben.
Tisztelt Képviselõtársaim! Egy korszerû és családcentrikus gyermekvédelmi törvénytervezet vitája során én most néhány pontban csak az általam legfontosabbnak ítélt pozitívumokat akartam kiemelni. Úgy gondolom, minden törvénytervezet kapcsán - és így ennek a törvénytervezetnek a kapcsán is - szükség lesz finomításokra. Az a dolgunk, jogunk és kötelességünk, hogy ezeket a finomításokat elvégezzük. Örömmel hallottam, hogy ellenzéki képviselõtársaim túlnyomó többsége is elfogadhatónak, illetve árnyalatban módosítandónak ítélte ezt a törvényjavaslatot. Én is arra kérem önöket, hogy a szükséges finomításokat tegyük meg, és tegyünk meg mindent azért, hogy ezt a gyermekvédelmi csomagot, ami e törvénnyel elfogadásra kerülhet, minél elõbb a gyermekek javára tudjuk fordítani.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)