HEGYI GYULA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Amikor egy ilyen fontos törvényjavaslatot tárgyalunk, amely a mûemlékekkel foglalkozik, akkor a törvényhozás mechanizmusa szerint a képviselõk különbözõ okok miatt szólnak hozzá. Vagy érdeklõdési körük, vagy választókerületük, vagy lobbyjuk - jó esetben hobbijuk - alapján ítélik meg a törvényt, hiszen lehetetlen, hogy valaki az egész törvényt érdemben elemezze olyan témában, amely ennyire sokrétû.
Úgy ítélem meg, hogy a törvényt természetesen sok szempontból lehet értékelni, bírálni és dicsérni, én mindenesetre két témakört szeretnék megemlíteni ebben a hozzászólásban. Az egyik: a huszadik századi mûemlékek, esetleg mûemléki védelmet még nem élvezõ, de a kor szellemiségét, építészeti és belsõépítészeti kultúráját, közhangulatát töményen és koncentráltan sugárzó épületek sorsát; másrészt pedig hozzászólásom végén röviden a mûemlékek és a bennük vagy környezetükben élõ emberek kapcsolatát, amely szintén nagyon fontos kérdés, hiszen a mûemlékekben is élnek emberek, vagy dolgoznak bennük emberek, vagy rendeltetésszerûen használják õket, s a mûemlékvédelem nem egy üvegbúra alá lezárt kiállítási tárgyakkal kell hogy foglalkozzon.
Azzal szeretném az elsõ részt kezdeni - talán egyetértünk ebben, bár nem mindenki osztja ezt a véleményt -, hogy a mûemlék nem egyszerûen egy régi vagy nagyon régi épület, hanem egy adott kor jellegzetes világának, hangulatának és kultúrájának átörökítõje a maga tárgyi valóságában és szellemi tartalmában. Ilyen értelemben tehát a mûemléket nemcsak régisége határozza meg, hanem az is, hogy egy adott korról milyen képet sugároz, és ilyen értelemben nagyon fontos, hogy melyik az épület, melyik az a néhány épület, amely hiteles képet ad egy korszakról. S azt is figyelembe kell venni, hogy történelmünk egy- egy korszakáról, a magyar építészettörténet valamelyik fejezetébõl hány épület maradt meg a történelem vagy a dühödt átépítések viharában a maga hiteles és eredeti formájában.
A huszadik századi épületek sorsáról azért kell külön szólni, mert nagy a kísértés arra, hogy átépítsék õket, lebontsák õket, ne vegyék figyelembe sajátos építészeti értékeiket, ami ma már szerencsére, mondjuk, egy barokk templom esetében nem jut eszébe senkinek, vagy keveseknek, vagy nem azoknak, akik befolyással bírnak.
Sok szép régi barokk templomunk van, sok olyan barokk templom is van, amely építészettörténetileg különösebben nem érdekes, fontos, de természetesen az adott településen szeretik, becsülik és ilyen értelemben sajátjukénak tekintik. Ugyanakkor a polgári repülés hõskorából, a magyar repülés kezdeteibõl egyetlen repülõterünknek a forgalmi épülete maradt meg, a budaörsi repülõtérnek az 1936-ban épült forgalmi épülete, Bierbauer Virgil és Králik László építészek kiváló alkotása.
(20.50)
Azt hiszem, a maga nemében ez a repülõtéri forgalmi épület ugyanúgy méltó a nemzet, a szakma megbecsülésére, mint bármelyik elõzõ századokból származó épület.
Ebben a Házban nagyobb hallgatóság elõtt, mint most, sok vita folyt a két háború közötti korszak, az úgynevezett Horthy-korszak megítélésérõl. Nem kívánom a jelzõket visszaidézni. Az biztos, hogy aki ért az építészettörténethez, foglalkozott életében építészettel, az a harmincas évek modern bauhausos, funkcionalista épületeirõl egészen más képet alkot magának errõl a korról, pontosabban tudja, hogy mind a mellett a történelmi tragédia mellett, amelyrõl annyi szó esik, létezett egy modern polgári európai építészet Magyarországon, és létezett nyilván mögötte egy komoly szellemi kör is, amely ezt élvezte, használta, örült ennek.
Türelmükkel élve, vagy talán visszaélve, e kései órán, nem utolsósorban a jegyzõkönyv kedvéért, azért, hogy ne csak politikai viták örökítessenek meg benne, hanem a XX. századi magyar építészet néhány nagy alakja is, csapongó és vitatható szubjektív ízlésem alapján tizenkét olyan XX. századi magyar épületet szeretnék megemlíteni, amelyek formai besorolásuktól függetlenül a magyar építészettörténet és a magyar nemzeti kultúra részei. Számomra mind a tizenkettõ mûemlék, és õszintén remélem, hogy azok, amelyek nem szerepelnek még a mûemlékek listáján, azok is fel fognak rá kerülni. Önmagunkat becsüljük meg, ha a XX. századi mûépítészet és vele együtt természetesen az építészeti kivitelezés, az épületgépészet és a belsõ építészet remekeit is megbecsüljük.
Az új építészeti törekvések Magyarországon már az elsõ világháború elõtti években is megjelentek; a század elsõ másfél évtizede egyébként is a magyar kultúra egyik legizgalmasabb és ma igen kevéssé ismert idõszaka volt, amelyet az elsõ világháború, majd Trianon lényegében teljesen letarolt.
Lajta Béla Vas utcai iskolája - nem messze innen a Parlamenttõl - 1900 és 1913 között merész és mesteri tömegkompozíciójával valóban az európai építészet egyik legértékesebb alkotása abból a korból.
Medgyaszay István nemrég felújított veszprémi színháza 1908-ból a vasbeton-építészet és a népi építõmûvészet, tágabban a modern technológia és a magyar nemzeti hagyományok kiváló ötvözése.
Málnai Béla Nádor utcai banképülete a Nádor utca és a Mérleg utca sarkán - az egyik parlamenti párt székházához nagyon közel - a század elsõ évtizedébõl való igen kiváló épület modern tömbjével, sima vonalú, számomra legalábbis igen szép, vonzó kubusával.
De a mûemléki törvényre utalva hangsúlyozottan kell megemlíteni a Gresham-palotát, szintén nem messze a Parlament épületétõl, Quittner Zsigmond remek épületét 1907-bõl, amely Budapest egyik ékköve lehetne, Közép-Európa egyik legszebb épülete lehetne, ha felújítására sor kerülne. Mai állapotában elszomorító jele annak, hogyan pazarlunk kincseinkkel, értékeinkkel. Ennél sokkal kevésbé értékes épületekkel más közép-európai és nyugati nagyvárosokban dicsekednek, büszkélkednek.
A két világháború közötti építészetbõl - hangsúlyozottan szubjektív ízlés alapján - mindenképpen a városmajori templomot említeném, Árkay Aladár és Árkay Bertalan épületét 1932-bõl. Ez egy szívbe markolóan fontos épület annak számára, akinek az építészet legalábbis valami örömet is tud adni. Rossz példa annyiban, hogy már a második világháború során, a bombázások következtében átépítették, és brutális, rusztikus modernségébõl már akkor is sokat lefaragtak, és ez jele annak, hogy saját korában mennyire nem becsülnek egy épületet.
A Kútvölgyi úti kórház 1941-ben épült Csánk Elemér tervezésében. Aki nem ért az építészethez, nem foglalkozott vele, aligha tudja az átlagos kórházlátogató, hogy nem évtizedekkel késõbb, hanem már 1941- ben épült. Annyiból esetleg tudhatja, hogy ma is kiváló minõségû, ma is jól van megépítve, ma is jól szolgálja a funkciót; azt a fajta igényességet sugározza, ami sajnos késõbb nem mindig jelent meg építészetünkben.
Egy sarokra innen a Pénzintézeti Központ épülete, Lauber László és Nyíri István munkája, 1940-ben épült, a kor egyik legmodernebb épülete volt Budapesten. Kifejezett valamit abból az új funkcionális, tiszta és racionális korból, amelyben reménykedtek akkor a progresszív erõk, és amely - mint tudjuk - évtizedeken át nem valósult meg Magyarországon.
Molnár Farkas villája a Lotz Károly utcában 1933-ból; akkor minden létezõ díjat meg is nyert az építészettörténet, az építészek nemzetközi szervezeteitõl; nagy kár, hogy nem sokkal többen ismerjük, értékeljük, mint ahányan ebben a parlamentben most ezt a vitát hallgatjuk.
1945 - a ostrom vagy a felszabadulás, ahogy tetszik - után is épültek szép épületek Magyarországon. Ismét meg kell említeni egy olyan épületet, amelynek sorsáért már kifejeztem aggódásomat ebben a Házban; akkori és mostani nevén Erzsébet tér, közben Engels térnek is hívták, mindenesetre ezen a téren van Nyíri István buszpályaudvara 1949-bõl, a magyar funkcionalizmus egyik kis remeklése. Nagyon nem szeretném, ha lebontanák, nagyon szeretném, ha megmaradna mûemléki védelme, akár olyan formában is, hogy nem buszpályaudvarként, hanem a felépülendõ Nemzeti Színház valamelyik melléképületeként hasznosítanák.
Még a szocreál idejében is épültek igényes épületek Magyarországon, Rimanóczy Gyulának a Mûegyetem déli szárnyán épített három pompás épülete talán az utolsó stílusépítészet Magyarországon, amelynek az emlékei megmaradtak.
Talán mûegyetemi építõmérnöki hallgatói diákkorom iránti nosztalgia is mondatja velem, hogy a Stoczek utcai egyetemi épület 1949-bõl Janáky István tervezésében, ha nem Magyarországon, nem Budapesten, hanem Angliában, Helsinkiben vagy New Yorkban épült volna fel, akkor a magyar építészek, építészhallgatók ma másolnák, fényképeznék, és áhitattal néznék, hogy valahol ilyet is építettek.
Végül pedig - nem akarván húzni tisztelt türelmükkel engem megtisztelõ képviselõtársaim figyelmét - tizenkettedikként megemlíteném Csaba László megejtõen puritán, tiszta vonalú, a zempléni tájban finom ecsettel rajzolt hollóházi római katolikus templomát 1966- ból. Fiatal autóstopos diákként abban a szerencsében részesültem, hogy éppen az a plébános úr vett fel a kis bogárhátú Volkswagenjébe, aki megépíttette ezt a templomot a faluban; a falu konzervatív köreinek tiltakozása ellenére egy modern templomot hozott létre. Fiatalon el is hunyt a plébános atya. Talán példája elég arra, hogy megemlítsük, hogy a szép épülethez nagyon sok minden kell, persze pénz meg terv meg építész, de kell bátor és merész építtetõ is, aki túllát napjai kötöttségein.
Ilyen és hasonló XX. századi épületek szerintem megérdemlik a mûemlékvédelmi védettséget is. Még inkább megérdemelnék természetesen a közfigyelmet és azt, hogy a magyar építészet, a magyar kultúra megbecsült részei legyenek. Persze az is kívánatos ehhez, hogy a magyar kultúrát is becsüljük meg érdemei szerint.
Második pontban egészen röviden szeretnék arról szólni, hogy természetesen a mûemlékekben, amennyiben lakóházak, akkor emberek élnek, amennyiben iroda, múzeum, hasonló van benne, akkor dolgoznak ott emberek, akiket természetesen érdekel az, hogy hogyan tudják belakni emberien a teret.
Volt egy holland nagykövet Magyarországon az 1980-as évek derekán, aki jól beszélt magyarul, és egy interjút készítettem vele a mûemlékekrõl általában, arról, hogy hogyan látja Budapestet, és akkor elmondta azt, hogy amikor Amszterdamban bement az építési hatósághoz, akkor ott egy fiatal aktatologató bürokrata ránézett, azt mondta: ja, ön az a mûemlék... Mire azt mondta a nagykövet úr: kérem szépen, én nem mûemlék vagyok, csak mûemlékben lakom, ami nagy különbség.
Ebben a szellemben természetesen a szûkebb környékemen, a Budai Várban lakó állampolgárok és társadalmi egyesületek úgy gondolják, hogy az a tény, hogy õk a Budai Várban laknak, az nagy megtiszteltetés, de ettõl természetesen állampolgári, lakói jogaikkal õk is szeretnének élni, és otthonosan szeretnénk élni azokban a házakban, amelyeket több évszázadon át végül is a bennük levõ polgárok õriztek meg olyannak, amilyenek, és nem valamiféle mûemléki hivatal - bár minden tiszteletem természetesen a mûemléki hivatal kiváló munkatársaié.
(21.00)
Ezért néhány módosító indítványt fogok beterjeszteni, részint azok alapján, amit gondolok ezekrõl, részint pedig a Budai Várban lakó állampolgárok és társadalmi egyesületek közremûködése alapján.
Azt hiszem, tisztelt képviselõtársaim, hogy bár Magyarország nem dicsekedhet olyan remekekkel, mint a piramisok, mint a nagy világhírû gótikus katedrálisok, mint az egészben megmaradt reneszánsz városnegyedek, mégis ami van, az méltó a védelemre, nem holt tárgyként, hanem élõ, a mai emberek által használt mûemlékként, és ugyanúgy igazként kell elfogadnunk egy mûemléket nemcsak és kizárólag régisége, hanem építészeti és szellemi értékei, sajátos hangulata, a múlt és a jelen embereit összekötõ kulturális híd szerepe miatt is.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)