CSIGE JÓZSEF (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Száz éve, hogy megszületett a magyar nép egyik legkiválóbb gondolkodója, írója és politikusa: Veres Péter. Negyedszázadon át volt a magyar Országgyûlés képviselõje, a legszegényebb vidéki, falusi magyar
llampolgárok megjelenítõje. Õ volt, aki önmagát s az egész országot tanította népben, nemzetben gondolkodni és felelõsségteljesen cselekedni.
Balmazújváros képviselõjeként rá emlékezem e mai késõi órán. Száz éve már, hogy életre készülõdött, e világra igyekezett Veres Péter. Igyekezett? És várták? Nem tudom. Csak azt, hogy az élet mindig igyekszik, s az anyák mindig várják gyermeküket, még akkor is, ha mások a szerelemgyereket szégyennek tartják. Az anya is tudta ezt, s mégis várta gyermekét. Mit érezhetett, mit gondolhatott magában? Vajon mirõl beszélgethetett leendõ gyermekével? Mivel biztatta? Mivel bátorította? Soha nem tudom meg, pedig életét ismerhetem, gondolatait érteni akarom, példáját, emberségét követendõnek tartom.
Megint elmentem a Karacs utcába, ismét megnéztem házát kívülrõl- belülrõl. A háza, ahol élt, ma nemcsak róla, családjáról, nemcsak közös múltunkról, hanem kultúránk tág köreirõl is vall, mint minden emlékház. Pedig igazán nincs ott szinte semmi különös; olyan az, mint sok-sok régi parasztemberé, mint a nagyapámé, az apámé is, amelyben felnõttem. Mégis más, s nemcsak a sok könyv miatt, hiszen ott minden Veres Péterhez fûzõdik relikviáival, s az emléktárgyak is róla beszélnek. Újvárosiként tudom, hogy mennyire fontos ez a ház, mennyire fontos ez az író. Mindenütt, bárhol járunk az országban, ha kiejtjük Balmazújváros nevét, a felnõttek rögtön folytatják: igen, Veres Péter szülõfaluja. Ez a falusias város, ez az ifjú város adta otthonát, életének elsõ, nagyobbik részét.
1897-ben született, s élt 73 évet. Balmazújvároson születni a múlt század végén már maga is a mélységet jelentette, hiszen ez volt az ország egyik vagy talán a legszegényebb nagyfaluja, s ennek is a legszélérõl indult, amely általa vált gyepsorrá, s nemcsak az itteni faluszél neveként, de az Alföld mindegyik falujának peremeként, mert hiszen a szegények mindig, mindenütt szélre, a gyepsorra szorultak, s Veres Péter igazán tudta, hogy az Isten sem törõdött velük. S õ itt, ott, a mélységek mélyébõl indult, olyan mélységbõl, aminél mélyebb a paraszti világban már nincs is, szerelemgyerekként, cselédek kondásaként, végigjárva a zsellérsors minden állomását: volt éves cseléd és idénymunkás, napszámos, részesarató meg kisbérlõ, mikor mi lehetett. S közben volt katona, forradalmár, internált rab, s készülõdött benne az író, a nagy gondolkodó.
Küzdött az általa és sorstársai által megálmodott új világért, a Parasztpárt és a földosztók elnöke, majd miniszter, politikus, de író is, s úgy lesz végképp író, hogy politikus is marad, s gondolkodó szocialista közintézménnyé válik öregkorára az, aki már negyvenéves korától valamiféle nemzeti patriarcha, mindenki számára Péter bácsi volt.
Élete, embersége is alkotás, a legnagyobb remekmûvek közül való. Õ maga az ember, az emberbõrbe kötött remekmû. A hihetetlen mélységbõl a lehetséges magasságig emelkedett, de nem repült, mint Ikarosz, igaz, nem is zuhant le, s nem önmagát zúzta szét, csak mások marcangolták, magát emelte kezével s fejével, egyszer volt zsenialitásával, ritkán látott szorgalmával meg hitével, messianizmusával, azzal, hogy eljön, elhozható az a kor, az a világ, ahol a történelem alá szorított emberek, embermilliók is emberi életet élhetnek, ahol nem lesz csendõrsortûz, mint itt kétszer is volt az õ életében, nem lesz nincstelenség, s lesz kenyér és talán hozzá szalonna is.
(19.50)
A lenti milliókat akarta õ a nemzetbe emelni, akikért - ahogyan mondta - "...kiáltani muszáj,/ énekelni muszáj,/ megmutatni muszáj,/ mert ebben és ezáltal élek".
A saját törvényei szerint élõ Veres Péter nem is tehetett másként, mint ahogy a Számadás végén írta: "Nem okos és bölcs ember vagy, hanem aljas áruló, ha elfelejted, hogy ki vagy és mi a kötelességed."
Õ sohasem magánügyeit emelte közüggyé, hanem a köz ügyeit élte meg fájdalmas és megoldandó magánügyként, belülrõl is megélt feladatként. Ehhez szövetségeseket is keresett, ezért szólt gyakran "az útszéli ácsorgókhoz": "Hiszen ha jót akarsz, az utunk ugyanaz, most a mélyben vagyunk, de felfele haladunk."
Évtizedekkel késõbb írja: "Hogyan kényszeríti, sodorja, viszi a történelem az embert, hogy azzá legyen, amivé lennie kell! A képesség, tehetség, alkat az írót adja, a sors és a gondolkozás a forradalmárt. A történelem és a személyes sors, ami az én esetemben osztálysors is, ezt diktálta..." - írta a Szárszóban Veres Péter.
Mostanában megint aktuális lett az egyszervolt ember, Veres Péter. Sokan emlegetik, sokszor idézik, hogy "népben és nemzetben kell érezni - gondolkodni", de kevesen teszik hozzá, hogy õ "gouvernementálisan" gondolkodott, ami azt jelentette az õ szavaival, hogy "az államban való gondolkodás is kell, de nekünk nem elég... Ez népben való gondolkodással válik teljesebbé, és az egész emberiségben való gondolkodással emelkedhetik szocialistává, humanistává.
Összecseng ezzel az Adytól kölcsön vett kérdésre adott válasza is: "Mit ér az ember, ha magyar? Annyit, amennyit megvalósít önmagából. Annyit, amennyit becsületben, bátorságban, okosságban, emberségben adni tud a világnak." És így folytatja: "A világ népei, ha méltók vagyunk rá, megbecsülnek, mint saját magukat." De hozzáteszi azt is: "S hogy tiszta legyen a beszéd, nemcsak a parasztot tekintem népnek, hanem a munkást is, az értelmiségit is, aki vállalja és tartja a közösség mint tenyészet törvényeit."
Életének minden szakaszában foglalkoztatta a munka, melyet "az emberi lét legigazabb valóságának" tartott. Ebben telt egész élete. Ezt tartotta az emberi élet elsõ parancsának. Talán ma is érvényes, amit errõl mondott: "Új belsõ hajtóerõ kell a munkához, hogy eredménye legyen. Mi legyen ez? ...a becsület, a tisztesség, a szép és jó munkában való öröm. És aztán a közösség fegyelme."
Napjaink gyorsan változó világában, naponta megélt bizonytalanságai között is hozzá is fordulhatunk eligazításért, gondolatokért. A demokrata Veres Péter 30 éves korában, 1927-ben írta: "...én kételkedem abban, hogy a gazdasági szükségszerûség feltétlenül jobb világ felé hajt, és hitetlen hangulatban néha már látni vélem a gyatra emberek által összetákolt torz szocializmus világát, amint azon marakodnak benne egyének és szakmák, hogy ki dolgozzon többet és ki fogyasszon kevesebbet..." - s ezt évtizedekkel elõbb, mint ahogy bekövetkezett.
Demokrata létére kételkedett; gondolkodott és kételkedett. Kételkedett a diktatúrában éppúgy, mint a demokráciában, mert ahogy mondta: "szilárd meggyõzõdésem, hogy jobb világ csak jobb emberekkel lehetséges", különben "egyik tehetségtelen után jön a másik".
Mára az idõ kiforogta a demokrácia szükségességét, ezt már mindenki mondja, az is, aki csak saját hatalmának megõrzését vagy megszerzését várja tõle.
Vigyázzunk hát emberek! - vélem hallani Veres Péter bácsi mai figyelmeztetését. Legyünk realisták, sõt, ha kell, sültrealisták, hogy a szekér elõre menjen, s azon ne csak a kiváltságosok ülhessenek, netán olyanok, akik szépet és szépen beszélnek a néprõl a népnek, amelynek esetleg csak a szekér húzását szánják. Idõnként álljunk meg, nézzünk körül, és gondolkozzunk emberek! - mondaná talán ma Veres Péter.
Hiszen tudjuk, hogy az általa elképzelt jövõ nem hasonlít a mához, de a holnap talán már rokonságba kerülhet vele. Többször mondta, magam is hallottam tõle, hogy "talán nem felejtenek el". Le is írta: "Ha olyan lenne az utókor, amilyennek szeretném: józan, realista, magyar és igazi szocialista, akkor talán nem felejtenének el, vagy legalábbis számon tartanának, mint a jó ügy egyik harcosát."
Mi, mai, kicsit hitehagyott magyarok ne csak emlékezzünk Veres Péterre, de tanuljunk is tõle, merítsünk eszmét, erõt és hitet küzdelmeibõl, személyiségébõl és mûveibõl, hogy jövõnk is lehessen. Mert az õ szavaival: "Azoké a jövõ, akiknek eszméi vannak, hisznek azokban és akaratuk is van hozzá." Köszönöm szépen. (Taps.)