DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt jelen lévõ Képviselõtársaim! Elégedettek lehetünk-e az agrártámogatások mostani rendszerével? A legkevésbé sem! Annak ellenére ugyanis, hogy a Magyar Országgyûlés az évi költségvetések összeállításánál jelentõs hányadot juttat a mezõgazdasági termelés fejlesztésére és az agráralapok megõrzésére, a magyar agrárium nemhogy fejlõdne, hanem visszaesik, nem keletkeznek tartalékok, perspektivikusan semmi remény, hogy a magyar mezõgazdaság belátható, rövid idõn belül képes lesz a saját lábára állni, arról pedig beszélni sem lehet, hogy a nemzeti jövedelem termelésében rövidesen elfoglalhatja azt a helyet, amit a II. világháború elõtt és az 1945-ös földosztás után mondhatott magáénak. Hol tehát a hiba?
Véleményünk szerint egyfelõl ott, hogy a szóban lévõ rendszer jelenleg kizárólag a földmûvelésügyi miniszter, illetve a minisztériumban dolgozó tisztviselõi kar akarata és kívánsága szerint mûködik, a nevezettek pedig - a jelek szerint - nem sáfárkodnak megfelelõen a rájuk bízott költségvetési hányaddal. Errõl gyõzõdhetünk meg, ha az 1997. évi agrártámogatások fõ csoportjait tekintjük, ebbõl ugyanis egyértelmûen derül ki, hogy a felosztás az egyes minisztériumi fõosztályok szûk szakmai érdekeinek megfelelõen történik, holott az agrártámogatásokat igazában csak úgy lehet hatékonnyá tenni, a feje tetejérõl a talpára állítani, ha minden más elõtt azt vesszük szemügyre: melyik mezõgazdasági ágazat sínylette meg leginkább a bolsevik agrárpolitikát, és hogy ezek közül melyik talpra állításához fûzõdik elsõrendû gazdasági érdek. Nem kétséges, hogy ezt latolgatva a magyar mezõgazdaság több száz éve fõ büszkesége, a magyar állattenyésztés viszi a pálmát.
Nem szeretnék nosztalgiázni, mégsem tehetem, hogy ne utaljak rá: a magyar szürkemarha volt Európa egyik legjobb igavonója és legízletesebb húsú állatfajtája; ugyan kiszorult a tenyésztésbõl, de a magyartarkába számos nemes tulajdonsága öröklõdött át. Szintén híres volt a magyar lóállomány is, hiszen mind hidegvérû, mind melegvérû lovaink iránt nagy volt a kereslet Olaszországban, Németországban, Belgiumban, Franciaországban, a Balkánon és a Közel-Keleten. Hasonlók mondhatók a sertés- és juhállományunkról is.
(20.00)
Mi ezzel szemben ma a helyzet? A 40 éves falu- és mezõgazdaság- rombolás eredményeként ma kisebb a szarvasmarha-állomány, mint a török hódoltság megszûnése után, négyszer kevesebb, mint 1848-at követõen, és egyhatoda az 1942. évinek.
Legdrámaibb a helyzet a Dunántúlon. A lóállomány majdnem kiveszett, és a sertésállomány is kevesebb, mint a második világháború elõtt volt. Mindehhez hozzá kell még venni, hogy a szarvasmarhatartás közismerten a mezõgazdaság univerzális jelentõségû ágazata. Nemcsak húst ad, de a tejgazdaság európai kialakulása óta úgyszólván forradalmasította a mezõgazdasági termelést, a tejpénzzel az addig elszigetelt parasztgazdaságokat a nemzeti piacba kapcsolta be, egyszersmind a városi tömegek táplálkozását is korszerûvé tette, az állandó trágyatermeléssel pedig megemelte a talajok termékenységét, az állati termékekben felhalmozott értékekkel pedig olyan közgazdasági távlatokat nyitott, amelyek nélkül ma már elképzelni se lehet a modern társadalom életét.
Mi, magyarok még a második világháború elõtt is jelentõs állattenyésztõ ország voltunk, még Csonka-Magyarország is. Ma a majdnem nullára zsugorodott állatállománnyal a sereghajtó szerepét töltjük be Európában. A 30 éves téeszuralom hízott marha formájában nótázta ki az országból a marhaállományt. Ehhez a rendkívül regresszív folyamathoz több évtizeden át asszisztált a Földmûvelésügyi - vagy ahogy akkor nevezték, Mezõgazdasági és Élelmezésügyi - Minisztérium. És azt is el kell mondanunk, hogy a szarvasmarha-állomány nem egy vagy két év alatt veszett ki az országból, hanem az ötvenes évektõl folyamatosan. Ilyen elõzmények után senki se lepõdjék meg, és ne vegye bántásnak részünkrõl, ha tetemre hívjuk az említett minisztériumot, és nem vagyunk elragadtatva, és nem verjük magunkat a földhöz, hogy õk kapták az agrártámogatások szétosztásának abszolút jogát.
Olyan kérdésekkel pedig már foglalkozni sem érdemes, hogy a támogatások megpályázható összege oly csekély mind a nõi ivarú, mind a hímivarú állatoknál, hogy azon csak mosolyogni lehet. Például egy üszõre 30 ezer forint a kevésnél is kevesebb. És mindez olyan feltételekhez kötve, ami a leghatározottabban népellenes, mert víz alá nyomja a kisgazdákat, a kistermelõt, ezzel szemben egekbe emeli a nagybirtokot, a hirtelen megtollasodott új földesurakat és a minden tekintetben levitézlett és kiérdemesült téeszeket.
Mindezek kritikájaként itt sem érdektelen elmondanunk, ami az elmúlt napokban Somogyban történt. Mikor a gazdák meghallották a feltételeket, kijelentették, hogy tejet így õk nem termelnek, sõt, ami állatuk van, azt is eladják, de azt üzenik a miniszterelnöknek, hogy hozzon tejre (Sic!), akit õ akar, meg is mondták, hogy kit, de meglehetõsen illetlen és lovagiatlan dolog volna, ha erre most újra visszatérnék és a javaslatot nevesíteném.
Nem helyeselhetõ végül, hogy a támogatások jelentõs része a kereskedelem, a bankok és az energiaipar felé folyik el, miközben a kistermelõ csak sóvároghat, jobb híján nyalhatja a száját és törölheti a szemét.
Sürgõs és fontos, hogy változtatásokra kerüljön sor, ha le akarjuk csillapítani a falvak háborgását és helyre akarjuk állítani a nyugalmat. Az agrártámogatások 1997. évi fõösszegébõl a mi meggyõzõdésünk szerint legalább 50-60 százalékot kellene az állattenyésztésnek kapnia, mert itt a legnagyobb a baj, mert csak így lehet számítani arra, hogy a mezõgazdaság lassan képes lesz a maga lábára állni. És végül, mert ez felel meg a vidék, a parasztság, a mezõgazdaságban dolgozni akaró emberek és családok érdekeinek, amelyet meggyõzõdésem szerint ma is mi, kisgazdák fejezünk ki a leghitelesebben és a legjobban. Köszönöm a figyelmet.