POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Államtitkár úr, a kérdésem címébõl is kiderül, hogy errõl az Oktat-botrányról teszek fel én is önnek kérdést.
A parlament, bár erre sok ékes ellenpélda van, azért végsõ soron mégiscsak a komoly beszéd helye. Beszéljünk komolyan, és ne félvállról kezeljük ezt a dolgot! Ez az Oktat-botrány, ez a 300 milliós botrány a magyar mûvelõdési tárca legkomolyabb szégyenfoltja az elmúlt két esztendõben. Nem az fáj az ellenzéknek, ahogyan ön fogalmazott, hogy a kormány vagy a minisztérium fényt derített, hanem az fáj, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. Az fáj az ellenzéknek, és erre vonatkozik a kérdésünk: hogyan fordulhat elõ az, hogy Báthory Zoltán a parlament oktatási bizottsága elõtt bejelenti, hogy nyugdíjazását kéri, felmentését kéri a minisztertõl - ezt megtette a minisztérium vezetõi ülésén december 17-én emlékezetem szerint -, arra a kérdésünkre, amit a bizottsági ülésen föltettünk, amit itt Kovács Kálmán az elõbb megismételt, hogy ha Báthory Zoltán január-február fordulóján tudta, hogy mi történt, hogy egy szakmailag nem létezõ, senki által nem jegyzett, jogilag nem létezõ cég példátlanul nagy, az oktatásban, a közoktatásban példátlanul nagy megrendelést kap, ennek tudatában van, akkor errõl elmulasztja a felettesét - nem a vele egy szinten lévõ helyettes államtitkárt, hanem a felettesét - értesíteni februárban és márciusban, gondosan hallgat errõl áprilisban, májusban és júniusban, de a július és az augusztus is kevés neki ahhoz, hogy fölvegye a telefont vagy följebb menjen két emelettel, és bizony szeptemberben és októberben is mélyen hallgat; csak amikor október 28-án az ellenõrzési bizottság fényt derít az ügyre, akkor gondolja meg magát?! Hogy maradhat ez az ember ez után a miniszter úr bizalmában és a hivatalában?
Erre kérem a válaszát. (Taps, közbeszólás a jobb oldalról: Úgy van!)