TAMÁSSY ISTVÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Sietve szeretnék csatlakozni azokhoz az e témában megszólalt képviselõkhöz, akik támogatásukról biztosították ezt a törvényt, illetõleg ennek parlamenti tárgyalását. Elõadásomban - némi lazasággal - nem a törvény általános elemzését kívánom önök elé tárni, ezt már a Szabad Demokraták Szövetsége részérõl Szentkuti Károly képviselõtársam megtette. Abban a szerencsés és kellemes helyzetben vagyok, hogy rámutathatok így néhány gondra, problémára, amely a mûemlékvédelem szépsége és a nemzet számára annyira fontos erkölcsi és etikai vonatkozása mellett az árny- vagy, ha úgy tetszik, a szürke oldalt jelenti; továbbá, ha véleményem egy-két részletben eltér a többségétõl.
Amikor 1994-ben a Parlament e rendkívül szép és vonzó épületébe beléptem, több képviselõtársamhoz hasonlóan lenyûgözött a terek klasszikus sorolása, a részletek magas mesterségbeli tudással létrehozott szépsége. Az ülésteremben is minden olyan hatással volt rám - aki pedig már láttam egy-két szép épületet -, hogy az elsõ órákban csak suttogva mertem szomszédaimmal szót váltani. Gondolom, ez mindannyiunkkal így volt eleinte. (Gyimóthy Géza: Késõbb elfelejtettük.)
Késõbb azonban rádöbbentem, hogy a padokban az ülések meglehetõsen szûkek, kényelmetlenek, a képviselõ iratainak elhelyezésére nincsen elég hely. A szónok részére kialakított pulpituson, tehát itt, ahol állok, nem szabályozható az irattartó magassága, ezért jegyzeteimet nem tudom kellõképpen elhelyezni, és zavar a megvilágítás is.
E megjegyzéseket nem panaszképpen teszem természetesen, csak ezek alapján szeretnék rámutatni arra a kérdésre, miért nem lehet az egész üléstermet a kor változó igényeinek megfelelõen kialakítani. A válasz - idézõjelben mondom - "csupán" annyi, hogy az ország háza védett mûemlék, az ülésterem belsõ kialakítása is védett, az Országház olyan magas színvonalú építészeti alkotás, amelynek minden eleme az eredeti formájában megõrizendõ, megtartandó.
Rögzíthetõ tehát az elsõ szentencia is: a mûemlék nem olyan mûtárgy, amely múzeumban, vitrinben helyezhetõ el, eredeti formájában korlátlanul megõrizhetõ, bemutatható, hanem egy olyan épület - ezt a szót kétszer alá szeretném most húzni -, egy olyan épület, amelyet használnak, s ezáltal nap mint nap ki van téve az elõbbiekben elmondott változtatás igényeinek, az egyéb külsõ behatásokról nem is beszélve.
(19.20)
Az épület fenntartója és az épület használója között állandó, mondhatni tartós feszültség áll fenn, amely sokszor feloldható, de sokszor lehetetlen, megoldhatatlan helyzeteket is teremt. Az ellentmondás minden épülettípusban megtalálható; hogy csak utaljak rá, például a római katolikus templomok esetében is a liturgia utóbbi idõben történt változtatása az oltárok korábbi funkcióját módosította. Az érem másik oldala azonban - saját véleményem szerint természetesen -, hogy az épület számára a legelõnyösebb helyzet az, ha eredeti funkciója fenntartható. Funkcióváltoztatás esetén az elõbb leírt problémák hatványozottan jelentkeznek.
A Nógrád megyei Hollókõ esetében az alapkérdés korábban úgy jelent meg - természetesen leegyszerûsítve a problémát -, hogy az ófalu muzeális tárgy, skanzen legyen-e vagy élõ faluként õrizzük meg. Szerencsére az adott idõben a döntéshozók helyesen döntöttek: Hollókõ ófaluja élõ falurész maradt. Ugyanakkor a mûemlékvédelem számára a mai változó világban adódó élethelyzetek - például az üzleti reklámok elhelyezése és megjelenése - szinte megoldhatatlan probléma.
A mûemlékvédelmi tevékenység nem új hazánkban. A múlt század végén jelent meg az elsõ mûemlékvédelmi törvény, 1881. évi XXXIX. törvénycikk, amely rendelkezett a mûemlékek fenntartásáról, és amely törvény véleményem szerint jogi szempontból rendkívül vonzó módon közelítette meg a problémákat. A törvény szikár szakszerûsége példaként állhat a mai törvénykészítõk elõtt is. Ugyanakkor sajnálattal állapítható meg, hogy azt a színvonalat - már legalábbis ami a törvény szûkszavúságát érinti - nem sikerült elérni.
Felolvasom példaként önöknek ebbõl az 1. § legfontosabb rendelkezését, a mûemlék definícióját: "Mûemlék elnevezés alatt értetik a földben vagy a föld színén lévõ minden olyan építmény és tartozéka, mely történeti vagy mûvészeti emlék becsével bír." Igazán nem bántó szándékkal mondom, a jelenlegi törvény definíciója közel másfél oldalas leírással sem tud e gondolati körön túlmenni.
A helyzet paradoxona az, hogy amikor 1881-ben megszületett a törvény, a nyilvántartott mûemlékek száma körülbelül tíz darab volt, míg ma csak a nyilvántartotti kör körülbelül tízezer darabra tehetõ. Ugyanakkor a valóban védhetõ, korábbi építészeti stílusokban épült épületek száma lényegesen több volt a mainál.
A magyarázat többrétû lehet. Az állomány jelentõs része különbözõ okok, például városrendezési tevékenység - gondoljunk itt az Erzsébet- híd építésekor lebontott épületekre, a Hal térre és környékére; vagy a Tabán épületére és sok más hasonló esetre; vagy például a háború szörnyû pusztítására, melynek áldozatául esett maga a budai Vár Hausmann által tervezett formája is és számos várbeli palota, sok más épülettel együtt. Sajnos, harmadikként említhetõ a tulajdonosi akarat is, mely nem tartván elég szépnek és divatosnak a rendelkezésre álló épületet, azt olyan formában átépíttette, amely az eredeti formával köszönõviszonyban sem állt. Ezekre példákat bõ számmal ismerünk, de most nem célom, hogy ilyen vitákat gerjesszek, mert szerencsére ez már a múlt, hiszen ez a tevékenység nagyjából a századforduló elõtt, az azt megelõzõ idõkben és közvetlenül az azt követõ idõkben történt.
Egyes, nem megalapozatlan vélekedések szerint a mûemléki törvényre önállóan nincs is szükség, hiszen az épített környezet alakításáról és védelmérõl szóló törvényben - melyet most párhuzamosan tárgyalunk - a mûemlékek védelme megnyugtatóan biztosítható lenne. Kétségtelenül mind a két törvényben a rendelkezések tárgyai az épületek, amelyek alakítása és védelme mindkét törvény általános célja. Úgy gondolom azonban, hogy önálló mûemlékvédelmi törvény létrehozása nem idegen az európai gyakorlattól, ezáltal is biztosítva a mûemlékekrõl történõ állampolgári és állami gondoskodás szükségességét.
A mûemlékekkel foglalkozó szakemberek elõszeretettel mutatnak rá arra az erkölcsi, etikai többletre, amelyet a mûemlékek jelentenek a társadalom számára. Nem vitatkozva ezzel a nagyon fontos alaptétellel, megjegyzem, hogy minden épületnek van mondanivalója - talán még azoknak is, amelyeknek nincs -, és van tartalmi üzenete is az egyén és a társadalom számára, függetlenül attól, hogy alkotója akarta-e vagy sem. Minden épület üzenete a múltból szól - hiszen az épületek befejezett alkotások -, a különbség csupán annyi, hogy a régmúltból avagy a közelmúltból halljuk azokat, illetve van-e türelmünk meghallani ilyen jelzéseket.
Érdekes módon egy adott kor a közelmúlt üzenetét soha sem érdekli kellõ súllyal. A háború utáni években például az építészeti közgondolkodás a szecesszió vagy az eklektika alkotásait közelrõl sem értékelte olyan meghatott tisztelettel, mint ahogy azt ma tesszük. Ugyanakkor korunkban - szerintem alaptalanul - nem értékeljük eléggé a közelmúlt funkcionalista építészetét, mely a Bauhausszal kezdõdött, és amelynek budapesti alkotásairól Hegyi Gyula képviselõtársam mondott szép szavakat az elmúlt parlamenti tárgyalási napon.
Kissé csapongva a témák között, bár szorosan az elõzõekhez kapcsolhatóan, a helyi védelem problémakörével szeretnék foglalkozni. Már utaltam arra, ha burkolt formában is, hogy a ma épülõ épületek a jövõ mûemlékévé válhatnak, ezért a mûemlékvédelem részérõl is indokolt ezen épületek fokozottabb elismerése és számontartása. Tudom azt, hogy a mûemlékvédelem személyi és tárgyi feltételei önmagukban kevesek erre a feladatra, amelynek elvégzése össztársadalmi érdek lenne, de e tekintetben a mûemlékvédelemnek feltétlenül kezdeményezõ módon kell fellépnie.
A helyi védettség kérdése az elmúlt idõszakban többször fölmerült, és több önkormányzat helyi védelem alá is helyezett egy-egy sikeresebb épületet vagy épületegyüttest. Véleményem szerint azonban e helyi védelmi elõírások nem voltak elég hatékonyak, amit a közelmúlt "eredményei" - idézõjelben mondtam -, az átalakításokkal tönkretett, jó színvonalú épületek kézzelfoghatóan bizonyítanak. Az a megfogalmazás például, hogy egy adott épület átalakítási szándéka esetén egyeztetni kell az épület eredeti alkotójával - rendszerint ez volt a helyi védettség alapvetõ kritériuma -, véleményem szerint a nesze semmi, fogd meg jól klasszikus esetével egyenértékû, hiszen ezt az etikai szabályt az építõmûvészeti alkotásokról szóló szerzõi törvények úgyis szabályozzák. Más kérdés az, hogy sajnos nem mindenki és mindig tartja be ezeket. Remélem, hogy az építészeti és mérnökkamarák megalakulásával lesz szószólója e kérdésnek, és az építészek és mérnökök érvényesíteni kívánják s tudják is majd elemi alkotói jogaikat.
Ugyanakkor a helyi védelemrõl szóló határozott és erõs rendelkezések minden önkormányzat legelemibb jogai és kötelességei sorába tartoznak, hiszen értékes, mûvészetileg jó színvonalú épületeik megõrzése az õáltaluk képviselt település legalapvetõbb érdeke.
Végezetül a hatósági kérdésrõl szeretnék néhány gondolatot elmondani. Ez a kérdés már elhangzott itt, talán egy-két órával ezelõtt, az épített környezet védelmérõl és alakításáról szóló törvény kapcsán, de nagyon szorosan ehhez a témakörhöz tartozik. Még egyszer el szeretném mondani, hogy a mûemlékek is épületek, tehát valami rokonítás a két törvény között azért mégis csak kell hogy legyen.
Mint tudjuk, jelenleg a mûemlékekre vonatkozó elsõ és másodfokú hatósági feladatokat az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal látja el.
(19.30)
Ez a megoldás egy jogtechnikai nonszensz, tehát az, hogy elsõ és másodfokon ugyanaz a hivatal rendelkezzen, még akkor is, ha õ ezt rendkívül tisztességesen, két különválasztott szervezete között megosztva próbálja elvégezni.
A mûemléki hivatal álláspontját - az 1990-es idõpontot szemlélve - mint építész teljes mértékben meg tudom érteni. E kettõs szerepvállalás kimondott és ki nem mondott hátterében az a tény állott, hogy minden település elsõfokú építési hatósági jogkört kapott. A hivatal akkori vezetõinek véleménye szerint - hangsúlyozom: szerintem megalapozottan - az elsõfokú ügyintézés tragikus szétaprózódása nem tette lehetõvé a mûemléki érdekek magas színvonalú szakmai megjelenítését és képviseletét.
Most, az új törvény megszületésénél bábáskodva lehetõségünk van arra, hogy olyan koherens építéshatósági rendszert alakítsunk ki, amely a legteljesebb mértékben figyelembe veszi a mûemléki érdekek megjelenítését is, ugyanakkor jogtechnikailag egyértelmû és elfogadható megoldást nyújt. Módunk van arra, sõt kötelességünk, hogy az épített környezet alakításáról és védelmérõl szóló törvényben olyan építéshatósági rendszert alakítsunk ki, melyben a jelenlegi 1500-ról körülbelül 150-re csökkentett elsõfokú építéshatósági hivatalban, esetleg építészeti hivatalban jó szakmai színvonalú szakértõi csoportok jöhessenek létre, és az azokban helyet foglaló szakemberek a szakma olyan széles köreibõl érkezzenek, hogy a felvetõdõ problémák, bármilyen szakmai probléma jó színvonalú megoldását legyenek képesek elérni. Úgy gondolom, ebben az esetben e csapatokban a mûemléki feladatok is magas színvonalon lesznek képviselhetõk. Ha az elsõfokú eljárásban a mûemlékvédelmi hatóság szakhatóságként jelenik meg, ez úgy gondolom, elfogadható, és a nem túl nagy számú mûemlékvédelmi szakerõk jobb és hasznosabb kihasználását is jelenti a mûemlékvédelem, illetve az egész ország javára.
A rendszer másodfokon is koherens maradhat. Ebben az esetben ugyanis az építésügyekben eljáró másodfokú közigazgatási hivatalokban a mûemléki érdekeket a Környezetvédelmi és Területfejlesztési, esetleg a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium képviselheti.
Az általam elmondott javaslat feltételezi a két törvénycsomag - tehát a mûemlékvédelmi és az épített környezet alakításáról és védelmérõl szóló törvény - együttes kezelését, melyben az elsõbbséget - hangsúlyozom: az idõbeli elsõbbséget - az épített környezet alakításáról és védelmérõl szóló törvénynek kell biztosítani. Tuniillik az építéshatósági rendszer végleges formájának itt kell megfogalmazódnia. Ennek értelmében célszerû tehát a mûemléki törvénycsomag elfogadását ez utánra halasztani.
Reményeim szerint, ha minden érdekelt fél - tehát az államigazgatási szervek, az önkormányzatok, a mûemlékvédelem - a szakma fontossága szerint és az ügy iránti tisztelettel és kompromisszumkészséggel jár el, valamint a kormányzat részérõl elég elszántság és nagyvonalúság nyilvánul meg, hogy egy jól mûködõ építési közigazgatást alakítson ki, akkor 1997 mint a jó törvények megalkotásának éve maradhat meg utódaink emlékezetében.
Félve jegyzem meg, de el kell mondanom: ha nem vagyunk elég elszántak és határozottak egy tiszta és jól mûködõ rendszer megalkotásában, félõ az is, hogy a jelenleg mûködõnél még rosszabbat is létre fogunk tudni hozni. Ezért tehát az ezzel a kérdéssel foglalkozók körét nyomatékosan és tisztelettel kérem arra, hogy az általam elmondottakat jó szívvel, érdeklõdéssel fogadják el, egy olyan képviselõ véleményeként, aki ebben a kérdéskörben elsõrangúan érdekelt.
Egyébként - mint már a bevezetõmben utaltam rá - a mûemlékvédelmi törvény benyújtását örömmel fogadtam, az általános vita eddigi menetét érdeklõdéssel hallgattam, a felszólalásokban nagyon sok hasznos és értékes gondolatot fedeztem fel. Kérem önöket, hogy a közeljövõben esedékes részletes vita során érvelésemet elfogadva módosító indítványaimat támogassák.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)