KORÓZS LAJOS (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! (Gyimóthy Géza: Lekéssük az utolsó metrót!) Úgy gondolom, hogy a Mûemlékvédelmi Hivatal elnökének is kijár egy megszólítás, aki végigüli a törvénynek e késõi órában történõ vitáját. Úgy látom, hogy csak az érintettek és a megszállottak maradtak már itt a végére. Én is ezek közé tartozom. Engedjék meg, hogy a felszólalásomat elolvassam, mert így biztos, hogy gyorsabban végzek, ismerve magamat: el szoktam kalandozni.
Felszólalásomban a törvény két elemével szeretnék foglalkozni, mindenekelõtt gondolkodásomat és véleményemet befolyásoló tényrõl. Egri vagyok, egy mûemlékekben gazdag város parlamenti képviselõjeként, gondolom, érdemes hallatni szavamat akkor, amikor egy ilyen nagy horderejû törvény tárgyalásába kezdett a parlament. Én egyébként ezt a felszólalást - ennyi kitérõ - a múlt héten szándékoztam elmondani, sajnos, lázas beteg voltam, ezért kértem, hogy most felszólalhassak.
A törvény mellékleteként szereplõ tartós állami tulajdonban maradó ingatlanok felsorolásában szerepel az ország, némi túlzással talán azt is mondhatom, hogy Közép-Európa legismertebb vára, az egri vár. Ez a vár tipikus példája annak, hogy egy mûemlék hogyan lehet történelem- és nemzettudat-formáló erõ. Az egri vár a török elleni harcokban vált híressé, védelmezte a keresztény Európát. Ma viszont az egri vár szorul védelemre. A 40 éve múzeumi hasznosítású nemzeti történelmi emlékhely megõrzésére és mûemléki helyreállítására a kilencvenes évek óta alig jut pénz. A törvény nagyon helyesen az együttmûködésre helyezi a hangsúlyt. Ezt a szándékot a legmesszebbmenõkig támogatni lehet, a tulajdonos mellett a használó és az idegenforgalmi hasznosításból hasznot húzó vállalkozók és az önkormányzatok támogatási kötelezettségére is szükség van.
Fontosnak tartom, hogy a törvénytervezet hangsúlyozza az együttmûködés jelentõségét a mûemlékek fenntartása és állagának megõrzése során. Fontosnak tartom továbbá, hogy a mûemlékvédelem állami irányítását ellátó intézményrendszer mûködésének finanszírozásától elváljon, és lehetõség szerint nõjön a helyreállításokra fordítható támogatási keret.
A mûemléki hatóság és a közgyûjtemények szoros együttmûködésére van szükség a vissza nem helyezhetõ tartozékok közgyûjteményi elhelyezése végett. Ezentúl tisztázni kell ennek tulajdonjogát. A jelenlegi törvényi szabályozás szerint - bizonyára mindenki elõtt ismeretes - a földben lévõ, állami tulajdonú régészeti leletek késõbb, a mi esetünkben legalábbis megyei önkormányzati tulajdonná válik, amikor kiásták azokat.
A mûemlékvédelmi feladatok kapcsán szeretnék két megjegyzést tenni. Az egyik: mûemlékvédelmet érdemlõ alkotások felkutatása, számbavétele, környezete megállapítása, tudományos értékelése, dokumentálása alapfeltétele a védetté nyilvánításnak. Sajnos nem minden esetben jut a feladatot elvégzõ személy az õt megilletõ díjazáshoz. Ezen probléma elsõsorban ott áll fenn, ahol magántulajdonos kezdeményezi a védetté nyilvánítást. Fontos lenne, hogy a tulajdonos kötelessége legyen a munka finanszírozása, a törvény 12. §-a tudomásom szerint - illetve utánanéztem konkrétan az elõzõeknek is - tesz egy utalást erre. A probléma csak az, hogy a tudományos vizsgálat finanszírozását nem hangsúlyozza.
Szintén a tûrési kötelezettség tárgykörébe tartozik az a jogalkotói szándék, miszerint a gyakorlatilag tulajdonos mindent köteles tûrni, de ennek nincs semmiféle idõbeli korlátja. Csak abba gondoljunk bele, hogy egy sok milliós beruházás meghiúsulhat, ha nem korlátozzuk a felfüggesztés idejét!
Egy másik területtel kapcsolatos finanszírozásról mondanám a véleményemet, mely szerint a Központi Környezetvédelmi Alap adta lehetõségeket ki kellene terjeszteni a magánszférára is, annál is inkább, mert a tulajdonviszonyok megváltozásával a magántulajdon vált dominánssá ezen a területen is; különösen él ez egy olyan városban, mint Eger, ahol több tucat mûemlékház van magántulajdonban, ezen túlmenõen, bizonyára mindenki elõtt ismeretes, a római katolikus egyháznak is nagyon komoly ingatlantulajdonai vannak és ebben az esetben õ is magántulajdonosként viselkedik, vagy legalábbis annak minõsül, de úgy is viselkedik.
Egy másik hangsúlyos kérdéskör a mûemlékvédelmi igazgatási feladatok kérdése. A törvénytervezet az általános építési elõírásoknál szigorú feltételeket fogalmaz meg. Néhány esetben, azt gondolom, túl szigorú is. Egy példát szeretnék kiemelni: abban az esetben, ha egy mûemléki házat, mely az önkormányzati törvény értelmében önkormányzati tulajdonná vált, a praktikum oldaláról közelítve társasházzá kívánják alakítani, ahhoz a mûemlékvédelmi hatóság engedélye szükségeltetik, bizonyára mindenki maga elé tudja idézni a törvény paragrafusait. Azt gondolom, ez az óvatosság teljesen felesleges, hiszen az önkormányzat is magántulajdonosként viselkedik a társasházzá alakítás elõtt.
A törvény hatósági kötelezés fejezete arra irányul, hogy milyen jogosítványai vannak a mûemlékvédelmi hatóságnak. Én azt értem ez alatt, hogy egy-egy mûemlék jó karbantartását, értékei zavartalan érvényesülését és méltó használatát hatósági eszközökkel ki kell kényszeríteni. Ez így is van rendjén. Csak azt nem értem, hogy a törvény lehetõséget ad átalakításra, eredeti állapot helyreállítására stb., stb, nem sorolom. Akkor arra miért nem gondoltak, hogy kit terhelnek ennek költségei?
A mûemlékvédelmi bírság kategóriái meglehetõsen abszurdak. Azt is értem, hogy szigorúaknak kell lenniük. Csak azt nem értem, hogy mitõl 200 millió, 100 millió és 20 millió forint. És öt év múlva mennyi lesz ez az összeg? A 48. § ellen a leghatározottabban tiltakoznom kell. Én úgy gondolom, módosító indítvánnyal is fogok élni ebben a paragrafusban, tévedés ne essék, én nem a szabályokat megsértõket kívánom védeni. Azokkal a lehetõ legszigorúbban el kell járni. Én az ellen tiltakozom, ami a paragrafusban el van rejtve, tudniillik ha a bírság egy része az alapot, egy része a hivatalt és egy része az önkormányzatot illeti meg, attól félek, hogy az egész egy bírságolási hisztériává, ha úgy tetszik, öncéllá válik. Beleértve a begyûjtéseket is; már a financiális, anyagi begyûjtéseket.
A mûemlékvédelmi hatóság munkáját segítené véleményem szerint, ha valamilyen megfogalmazást nyerne az a szándék, miszerint kérheti a "... mûemléki jellegû, jelentõségû területté..." stb., stb. - ismeretes a paragrafus - válás tényét és annak bejegyzését, az ingatlan-nyilvántartásba vételét kiegészítenék azzal, hogy mi történik akkor, ha ezt elmulasztja, tudniillik a módosításról és a törlésrõl is neki kell gondoskodni.
Egy másik aggályom ezen fejezettel kapcsolatosan az ideiglenes védettség idõtartamával van, rendszerint hosszabbítás után ez két év szokott lenni. Túl hosszúnak tartom, amikor külföldi befektetõket várunk az országba. Egy ilyen hosszú idõ elriaszthat komoly külföldi beruházókat. Gondolhatunk itt a kastélyprogramra is.
A hatósági jogkörök tekintetében elfogadom az általános szabályoktól való szigorúbb eltérést, de én úgy gondolom, ezt indokolni is köteles legyen a hatóság. Ne érezze sem a tulajdonos, sem a tervezõ az örökös kiszolgáltatottságát, különösen ott, ahol nincs jó viszony az építésztársadalom és a helyi hatósági szervezet között.
A törvénytervezet 49. §-a foglalkozik a határidõkkel. Túl hosszúnak tartom a 90 napot, véleményem szerint elég lenne azt az idõt engedni, amelyet más építési hatóság is gyakorol. Általános probléma és súrlódás adódik abból, hogy egy városban két építési hatóság mûködik. A konfliktusok rendszerint abból adódnak, hogy a mûemlékesek nem hiszik el a polgármesteri hivatal munkatársairól, hogy jól döntenek. A másik probléma, hogy a mûemlék másodfoka is a saját szervezete, amelybõl következik, milyen döntést hozhat, amennyiben hozzá kerül az ügy.
Végezetül, tisztelt hallgatóság, államtitkár asszony, szeretném önöknek elmondani, hogy a véleményem megalkotásához nagyban hozzájárult az egri építészkamara véleménye is. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)