GYIMÓTHY GÉZA (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt kitartó Képviselõtársak! Engedjék meg, hogy a sanyarú sorsú állattenyésztõk érdekében pár percben ilyen késõi órában szóljak.
A szarvasmarha-tenyésztés a mezõgazdaság egyik legfontosabb ágazata. Nagy termelési értékénél, a lakosság tej- és húsellátásában, valamint az exportban betöltött szerepénél fogva az egész nemzetgazdaság szempontjából is meghatározó jelentõségû. Éppen ezért sajnálatos, hogy az ágazat folyamatos leépülését szinte tétlenül figyelték a sûrûn cserélõdõ földmûvelésügyi miniszterek.
Az 1989. évi állományt figyelembe véve az összes állomány 48 százalékkal, majdnem 900 ezerrel, a tehénállomány 37 százalékkal, 244 ezerrel csökkent. Ennek következményeként mintegy 160 ezer tonnával, 64 százalékkal csökkent a vágómarha-, 800 millió literrel, 36 százalékkal pedig a tejértékesítés. Ez egyben azt is jelenti, hogy mintegy 25-30 ezer család vesztette el a korábbi biztos megélhetését.
Engedjék meg, hogy most bõvebben a húsmarhatartásról beszéljek, amely komoly történelmi hagyományokkal rendelkezett Magyarországon. Most a történelmi áttekintéstõl tekintsenek el, engedjék meg, hogy ne olvassam fel.
1970-ben 800 ezer tehén volt a magángazdák, a szövetkezetek, illetve az állami gazdaságok tulajdonában. Akkoriban néhány nagyüzem fejleszteni kívánta tehén létszámát, de számos gazdasági tényezõ nem indokolta a tejtermeléssel kapcsolatos beruházásokat, ugyanakkor jelentõs nagyságú legelõterületek hasznosítás nélkül voltak már akkor is. Adott volt a lehetõség a húsmarhatartás elindítására, fejlesztésére. Ez nem volt idegen hazánkban. Például a nagyüzemi baromfitartásban akkor már a kétirányú szakosodás jellemzõ volt.
Az 1970-ben megindult hazai húsmarhatartási kísérletek hatására gyorsan terjedt a nagyüzembeni tartási mód, amit '72-ben egy kormányprogram is megerõsített. Elõször 1970-ben csak 15, öt évvel késõbb '75-ben már 40 ezer, 1980-ban pedig 80-90 ezer vegyes fajta összetételû hústehenet jegyeztek, napjainkban jó ha 15 ezer van. A meghirdetett kormányprogramnak voltak tervszámai is. Az ezredfordulóra 450-500 ezer tejtermelõ tehenet terveztek jelentõs hányadban, mint az ismert, holsteinfríz fajta és annak a keresztezéseibõl létrejött állomány. Húsmarhát, tehát hústehenet - amelynek a tejét csak a borjú nevelésére használták fel - mintegy 200-250 ezret terveztek.
Ha összehasonlítjuk a 25 évvel ezelõtti tervszámokat a mai
tényszámokkal, megállapíthatjuk - sajnos, szomorúan -, hogy a hazai tejtermelõ állomány durván megegyezik a tervezettel, viszont a hústehénállomány helyzete katasztrofális: még a tized részénél is jóval kevesebb. Miért? Mi az oka ennek? Mindenekelõtt az, hogy a mezõgazdaság irányításáért felelõs szakvezetõk egy-két kivételtõl eltekintve sohasem vették komolyan ezt a programot, éppen ezért hanyagolódott el ennek az oktatása, szakirányítása és az ellenõrzése.
Jellemzõ például, hogy 25 év után sem tesznek különbséget a tejhasznú és a húshasznú tehenek között, tehén egyenlõ tehén, holott két egymástól teljesen különbözõ termék-elõállító ágazattal állunk szemben.
(21.30)
Néhány szakvélemény, hogy mit mondanak ezek a vezetõk:
1. Hazánk földrajzi és klimatikus adottságai alkalmatlanok a húsmarhatartásra. Persze ez hazugság.
2. A gyepterületek tagoltsága szintén nem felel meg az ágazat igényeinek, más szóval legelõviszonyaink nem olyanok, mint mondjuk, Texasban vagy Argentínában vagy Új-Zélandon.
3. A gazdaságok példája is minket igazol: elkezdték és gyorsan abbahagyták. Röviden és velõsen: nem szabad erre pénzt költeni.
Erre a fals, közgazdaságilag teljesen hibás szemléletre napjainkban - nem kell elutazni Franciaországig - méltó választ ad például Németország. A volt Kelet-Németország területén, ott, ahol tíz évvel ezelõtt ismeretlen volt ez a húsmarhatartás, ma körülbelül 160 ezer húsmarha van, holott a földrajzi és a klimatikus viszonyok e tekintetben sokkal rosszabbak, mint a miénk.
Mi is történt valójában a magyar nagyüzemekben? Nagyon sokunk elõtt, közvetlen szemünk elõtt zajlottak ezek a folyamatok. A gazdaságok sajnos nagy százaléka, az ágazatot közvetlen irányítók s az ott dolgozók sem vették tudomásul, hogy ennek a termelési folyamatnak, a kiváló minõségû marhahústermelésnek szigorú tenyésztési, állat- egészségügyi, takarmányozási és tartástechnológiai feltételei vannak. E feltételek ismeretének hiánya nyilván eredménytelenséget szült, és a program megbukott. Sajnos a rossz gyakorlatot kivitelezõ gazdaságok sem próbálták a jó példát követni - ami Gyúrón, Martonvásáron, Szécsényben, Izsákon, több helyen jó példát lehetett tapasztalni -, hanem az ellentábort erõsítették. A rendszerváltozást fõleg már csak azok az állományok élték meg, ahol többé-kevésbé szakszerû munka folyt. A privatizálás viszont további állományfelszámolásokat okozott sok helyen.
Hol tartunk most? A minõségi hústermelésünk megszûnõben van. A tradicionális vevõkör más országokban keresi a hízómarhát, illetve a marhahúst. Korábban, mint tudjuk, az exportunk 20 százaléka a marhahúsból jött, az olasz, arab vevõk, sorolhatnánk azokat a hagyományos piacainkat, ahol keresett volt a hízómarha. A szarvasmarha- létszám ilyen drasztikus csökkenése csak növelte a vidéken élõ munkanélküliek számát, több százezer nõtt évente. (Sic!)
A mezõgazdasági területünk közel 20 százaléka nem hasznosul. Itt el kell mondani, hogy 1,2 millió hektár gyepterület van, ennek nagy része értéktelen, elvadult gyom, holdbéli tájak, elvadult cserjék, és az sem mindegy, ha a falusi turizmus vagy mondjuk, idegenforgalom szempontjából nézzük, hogy ez milyen országképet közvetít a külföldiek felé. Hasonlítsuk, mondjuk, össze hazánkat Ausztriával, Németországgal vagy Hollandiával! A fentiek közvetett következményeként a megtermelt abraktakarmányok nagy része csak úgy értékesül, ha drága növényi- és állatifehérje-takarmányt importálunk, ami jellemzõ a magyar gazdaságra, mivel a baromfi- és a sertéságazat csak így exportképes. Több millió dollár gyakorlatilag elmegy fehérjeimportra, és közben itt a több mint egymillió hektár, értékes fû lehetne rajta, ami pedig hasznosulatlanul elvész. A marhahízlalás ugyanis nem igényelné a drága fehérjét, szója-, hallisztet, satöbbit, hanem itt lévõ fehérjével lehetne hasznos állati terméket elõállítani. Sajnos jelenleg ez nem megy.
Mit lehet tenni? És ezzel szeretném befejezni. Többen valljuk meggyõzõdéssel még ma is, hogy a magyar mezõgazdaság adottságai, lehetõségei nem nélkülözhetik a húsmarhatartást. Szerintem ez kormányprogramot megérne, mint ahogy többszöri próbálkozás volt is, de mindig elvetélt. Néhány javaslat:
Meg kell hirdetni ismét a programot. A vállalkozókat mérjék fel, idézem: mérjék fel az arra illetékes hivatalok; vagyoni helyzete, szakismerete, mezõgazdasági adottsága, lehetõsége, satöbbi alapján minõsítsék a jelentkezõket. Ezt úgy kellene végrehajtani, mint Hollandia, amikor a tengertõl elvett, elhódított területeket az arra alkalmas farmerekkel betelepítette. A kemény, szigorú szelekciót siker koronázta ott, bízunk, hogy itt is koronázná.
Nem szükséges a drága, törzskönyvezett fajták beállítása, importja - ez a magyar betegség, hogy mindig a legdrágábbat hozzuk be -, bármilyen úgynevezett kettõs hasznú vagy húsmarhafajta megfelelne. A lényeg, hogy az állat-egészségügyi feltételek teljesítése biztosított legyen. Az indulóállomány értékének nagy részét hitelezze az állam kedvezményes kamattal, melynek 40 százaléka - feltételekhez kötve - legyen vissza nem térítendõ támogatás. Mai árakon számolva évi 15 ezer tenyészüszõ beállítása, ebbõl körülbelül 3 ezer származása igazolt, 6- 8 hónapos, amelyek 24-26 hónapos korra leellenek ezek az állatok, és a beszerzési értéke ez mindösszesen lenne körülbelül 1,5 milliárd forint. (Sic!) Megérné ez egy kormányprogram keretében, mert ennek a sokszorosa jönne be már a következõ évben az értékesítéskor.
Legyen támogatott az állományfejlesztés is. Itt el kell mondani, hogy a '97-re meghirdetett agrártámogatásnál csak a harmminc tehén után lehetett volna felvenni állománybõvítésre. Tegnap hallottuk a szintén napirend utáni kisgazda felszólalás után államtitkár úr válaszában, hogy a kormány felülbírálja korábbi rossz döntését, és ezért állítólag már tízre mérsékelné ezt a harminc darabos limitet. Mi még a tízet is soknak tartjuk, nagyon sok helyen kettõ-három-öt tehénnel dolgoznak, ennyit tartanak az állattartók, tehát véleményem szerint itt nem kellene limitet megszabni darabszámra.
Határozatlan ideig meg kellene tiltani a marhahús-behozatalt. Ennek nemcsak állat-egészségügyi okai, humán-egészségügyi okai is vannak, hisz tudja mindenki a betegséget, amit moat a marhahús közvetít. De gyakorlatilag a magyar termelõk érdekében drasztikusan meg kellene tiltani a marhahús-behozatalt.
A húsmarhatartást oktatók szerezzenek széles körû gyakorlati tapasztalatokat, mielõtt tanítják azt. Az anyatehéntartókat az állami felügyelet évente legalább két alkalommal ellenõrizze. Legyenek védett és garantált felvásárlási árak, melyek szakszerû munkavégzés mellett legalább 15-20 százalékos hasznot garantálnak. Jelenleg még azt a nagyon csekély számú húsmarhatartót még a közbiztonság vészes romlása is sújtja. Értem azt, hogy sok helyütt ellopják a borjakat; ott kint hagyják, ezek általában istálló nélkül vagy csak kimondottan egyszerû szállásokon tartják az állatokat, és ma a banditizmus olyan méreteket ölt, hogy kocsival megérkeznek, és egyszerûen sokszor ellopják az állatállományt.
Befejezésül - türelmükkel ne éljek tovább vissza -, a sokat emlegetett európai uniós csatlakozás esetén agrárgazdaságunk legjobb hasznosításával lehetünk csak méltó partnerei a Közösségnek. Ami azonban a legfontosabb: mezõgazdasági adottságaink, szakmai ismereteink és a piaci lehetõségeink összehangolt egysége teremtheti meg a boldogabb jövõnket. Véleményem szerint ehhez egyik legfontosabb feltétel lenne a szarvasmarha-tenyésztés, azon belül a húsmarhatartás fejlesztése.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)