DR. JUHÁSZNÉ LÉVAI KATALIN (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! A most tárgyalt törvényjavaslat alapelveivel az általam megkérdezett szakemberek és én magam is egyetértünk.
A törvény életbelépésével alapvetõen változtatja meg a veszélyeztetettek, a hátrányos helyzetûek, a gyermekotthonban lakók vagy oda kényszerülõk, valamint az ott dolgozók munkáját. Az új törvény megalkotására a hazánk által is aláírt nemzetközi egyezmények köteleznek bennünket, de mielõbbi bevezetését a gyermekvédelemre fordítható pénzeszközök hatékonyabb felhasználása és a gyermekek számára az önálló életre nevelést biztosító elhelyezési formák kialakítása sürgeti.
Kedves Képviselõtársaim! Az ország keleti része, ahol választókörzetem, Debrecen is elhelyezkedik, infrastrukturálisan, gazdaságilag elmaradott, a külföldi tõke messze elkerüli. A különbözõ veszélyeztetettségi okok az statisztikák szerint is halmozottan jelentkeznek itt, hiszen a munkanélküliség aránya, a lakosság egészségügyi-mentális helyzete, az országosnál alacsonyabb jövedelemhatárok, a hátrányos helyzetû települések tekintetében is rosszabb helyzetben van az országos átlagnál.
Ezen adottságok természetes következménye a családok helyzetének fokozatos romlása, a veszélyeztetett gyermekek számának növekedése. Megyénkben a veszélyeztetett gyermekek száma az elmúlt évben 20 százalékkal nõtt. Még kedvezõtlenebb a helyzet, ha azt vizsgáljuk, hogy milyen ezen gyermekek száma a fiatalkorú népességen belül. 1990- tõl nyomon követve évenként emelkedõen meghaladja az országos átlagot. Jelenleg a vizsgált korosztályon belül 15,1 százalék a veszélyeztetett fiatal Hajdú-Biharban.
A vázolt helyzet megoldásához egy igen hiányos gyermekvédelmi alapellátási és szakellátási intézményrendszer áll rendelkezésre. A gyámhatósági struktúrarendszer, a mûködõ hét családsegítõ szolgálat, négy nevelési tanácsadó és ezek mellett az egyre szaporodó civil szervezetek együttesen sem képesek az 550 ezer lakosú megye nyolcvankét településén a problémákon hatékonyan segíteni.
Hajdú-Biharban a gyermekvédelmi szakellátás rendszere közvetlenül a háború után alakult ki. Ma is nagy létszámú intézmények mûködnek nem rendeltetésszerû épületekben. Az otthonok jelenlegi rendje és a bentlakók elhelyezési körülményei nem alkalmasak arra, hogy az intézmény falai közé beengedjék a társadalom valós világát. Így érthetõ, hogy a szakma maximális támogatását élvezi a törvényben felvázolt családiházas rendszerben való gondoskodás. Ez a megoldás lehetõvé teszi, hogy a gyermek érzelmi kötõdései erõsebbek legyenek, nagyobb felelõsségérzet alakuljon ki benne, érdeklõdõbb legyen a világ dolgai iránt, hatékonyabban vegyen részt sorsa formálásában, s így eredményesebb lehessen felnõtt korában, és majdani családjában ritkábban termelje újra azokat a hátrányokat, melyekkel neki gyermekkorában meg kellett küzdenie.
(20.50)
Pozitívuma a törvényjavaslatnak a prevenció hangsúlyossága. Támogatandó az alapellátás azon rendszere, amely megelõzheti, megszüntetheti a veszélyeztetettség kialakulását. A rendszerszerû mûködés alapvetõ követelmény e területen. Feltételezi a szociális, egészségügyi szféra, oktatás, családsegítés, ifjúságvédelem együttmûködését, és a szükséges finanszírozást is garantálni kell hozzá. Alapvetõ cél, hogy ezen a rendszeren sehol se legyen lyuk, és ehhez együtt kell mûködni az állami és a civil szektornak. Helyesen jelenik meg a nonprofit vállalkozási forma az alap- és a szakellátásban.
Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy a komplexitás feltételezi a területre vonatkozó törvények összhangját is, a szociális törvény, az oktatási törvény, a családjogi törvény, a Ptk., az önkormányzati törvény és a készülõ nonprofittörvény egybecsengését és természetesen a végrehajtási utasítások meglétét és azok összhangját is. A törvényben megjelölt feladatok elvégzéséért felelõsséggel bír az önkormányzat, annak intézményei, a hatóság és a civil szervezetek. Azt is el kell fogadni, hogy a megelõzés rövid távon költséges, de sokkal hatékonyabb, és hosszabb távon olcsóbb, mint az intézményi szakellátás. Helyes tehát az elv, hogy a gyermeket, ameddig lehet, a családban kell tartani, az egész családdal, a gyermekek szûkebb és tágabb környezetével kell foglalkozni.
Debrecenben viszonylag hamar megjelentek a szociális és gyermekjóléti területen mûködõ civil szervezetek, s már néhány éve megfogalmazódott bennük az együttmûködés szükségessége a preventív gyermekvédelemben. Védõnõ, óvónõ, pedagógus, szociális munkás, pszichológus, jogász alkotják a kísérleti csoportokat, és felelõsséggel vesznek részt a helyzetfelismerés, a megoldáskeresés, a szakemberhez való irányítás folyamatában.
A törvényjavaslat az új szolgáltatási formákkal további ösztönzést, megerõsítést adhat számukra. A civil szervezetek ötletei, az igényekhez rugalmasan alkalmazkodó mivoltuk tovább szélesítheti a prevenciót új elemekkel. Ilyenek lehetnek a lakótelepen a szabadidõs tevékenység feltételeinek biztosítása képzett szociális szakember felügyeletével, iskolán kívüli drog-, AIDS-megelõzési programok, a munkaügyi központ által támogatott munkaprogramok, parkok, játszóterek építése, karbantartása, fiatalok által közkedvelt sportolási lehetõségek megteremtése és az intézményrendszerbe beépülõ személyiségformáló szolgáltatások bõvítése.
Nagyon fontos, hogy olyan szabályozás szülessen, amely egyrészt garantálja a szakszerûséget és a törvényességet, ugyanakkor nem szab gátat annak, hogy az állami feladatot átvállaló civil szervezetek is hatékonyan bekapcsolódhassanak e munkába. A civil szervezeteknek komoly feladatuk lehet a közvélemény alakításában, az elõítéletesség csökkentésében is. Mûködésükkel a kapocs szerepét tölthetik be az intézményrendszer és a társadalom között. Kihasználva a nyilvánosság erejét, a gyermekvédelmi rendszer átláthatóságát, kontrollját segíthetik.
Sajnos ma még szükség van a szemléletformálásra, s ebben a tömegkommunikáció tehet a legtöbbet. Valamennyien tapasztaljuk, hogy a nevelõotthonokban nevelkedett gyermekeket idegenkedve fogadja a társadalom. Szomorú példa elõttem, amikor saját választókörzetemben két évvel ezelõtt részt vettem egy olyan ünnepen, ahol tíz ifjú pár - közülük jó néhányan állami gondozásból kikerültek - birtokba vehette azt a földterületet, amelyet az önkormányzat ingyen adott nekik, és ott sorházat szerettek volna építeni. Sajnos, a törvény erejével élve a közvetlen szomszédok megakadályozták - a mai napig - ezt az építkezést, tehát nem tudták elkezdeni, és azóta is üresen áll a telek. Figyeltem, hogy mindent megkíséreltek annak érdekében, hogy a szomszédok elõítéletét feloldják, meghívták õket szalonnasütésre, beszélgetésre; ettõl függetlenül nem segített ez a közeledés, és gyakorlatilag máig nem tudják megépíteni a házukat, bíróságra járnak.
Hiszem, hogy a törvényjavaslatban elõtérbe helyezett prevenció, az intézeti elhelyezés új családiházas formái nem jelentenek már a gyermekek számára megbélyegzést, mint ahogyan azt ma sokan a társadalmi elõítélet miatt megélik a nevelõotthoni létben.
Röviden szeretnék szólni a szakember-ellátottságról, annak elégtelenségérõl. Ha valahol, akkor ezen a területen csak speciális szakképesítéssel rendelkezõk dolgozhatnának. Miért mondom ezt? Jól tudjuk, hogy az oktatási törvény ma már órakedvezményt biztosít a gyermek- és ifjúságvédelmi feladatot végzõknek. Azt is tapasztaljuk, hogy többségük nem elhivatottságból, szakmai hozzáértésbõl teszi a dolgát, hanem a munkanélküliségtõl fenyegetve. Speciális képzésükre, továbbképzésükre - még ha vállalnák is ezt a pedagógusok - nem futja a szûkös iskolai költségvetésbõl, az önkormányzatokéból még inkább nem. A törvényeknek tehát a szakemberképzés szakmai és anyagi feltételeit is garantálni kell.
S itt jutottam el a valamennyi hozzászóló által megemlített pénzügyi kondíciókhoz. Ha az alapellátás rövid idõn belül nem épül ki és nem fog a tervezett hatékonysággal mûködni, ez ellehetetleníti a szakellátást is. A törvény megvalósítása során komoly befolyással lehet a szakellátás intézményrendszerének átalakítására és létrehozására az önkormányzatok közötti érdekeltségi ellentét.
Felvetõdik a kérdés: a megyei önkormányzatok miért, milyen mértékben lehetnek érdekeltek abban, hogy a települési önkormányzatok igényei szerinti intézménystruktúrát létrehozzák, és mibõl lesznek képesek ezt finanszírozni. Ennek a kérdésnek a felvetése azért is jogos, mert a szakellátás finanszírozásával az állam oldaláról a törvényjavaslat nem ad megfelelõ garanciát. Helyesen komoly erõforrásokat kell fordítani a prevencióra, de ha mégis bekerül a szakellátásba egy gyermek, akkor ott kell a róla való gondoskodást teljes körûvé tenni s ehhez az állami kötelezettségvállalás mértékét legalább törvényi szinten százalékos arányban garantálni. Ha az állami finanszírozás mértéke az éves költségvetési törvénytõl függ, ez a feladatellátás hátrányát jelentheti, s a tervezett fejlesztést, struktúraváltást elodázza.
A hozzászólásom elején már bemutattam megyém helyzetét, ezzel összefüggésben indokoltnak tartom és javaslom a hátrányos helyzetû megyék és települések esélyegyenlõségét növelni azzal, hogy a finanszírozás mértéke hozzájáruljon a felzárkóztatáshoz, a céltámogatásoknál pedig prioritást élvezzenek ezek a megyék. Feladatfinanszírozást javaslok, melyen azt értem, hogy a szakellátásban az egységes intézményi normatíva helyett differenciáltan, a speciális ellátási formáknak megfelelõen történjen a normatívák megállapítása.
Tisztelt Képviselõtársaim! Köszönöm figyelmüket. (Taps.)