DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! A politika sokféle meghatározásából egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni. Eszerint a politika funkcióját tekintve elsõsorban célkitûzõ tevékenység, amelynek a nyilvánosság elõtt is megjelenõ centrumában a törvényhozás áll.
A mindennapi nyilvánosság elõtt kevésbé látható, de talán fontosabb mindaz, ami egy törvény megszületését megelõzi és ami követi: az elérni kívánt cél megvalósulása. A törvényjavaslat vitájában ehhez a két témakörhöz kívánok hozzászólni.
A napirenden lévõ javaslat több szempontból is az egyik legmegalapozottabb törvénytervezet. A nyolcvanas években néhány igen jelentõs társadalomkutatás folyt hazánkban, amelynek megemésztésével és szükséges mértékû folytatásával ma is adósok vagyunk. A kutatások egy része közvetlenül vagy közvetve a gyermekek és az ifjúság helyzetére, szocializációs problémáira irányult. Azt hiszem, hogy mindazok, akik közremûködtek a törvényjavaslat elõkészítésében, ismerték ezeket a kutatási eredményeket, szembesültek azzal a társadalmi valósággal, amelyet ezek a kutatások feltártak.
(21.00)
Közismert, hogy a gyermekkorban elszenvedett ártalmak és hiányok épülnek be a legmélyebben a testbe, a lélekbe, meghatározzák az egész további életünket. Kevésbé volt ismert, hogy ezek az ártalmak és hiányok milyen széles körben érintik és veszélyeztetik a gyermekeket és az ifjúságot; és kevésbé volt ismert, hogy milyen szoros összefüggés van a családok társadalmi helyzete és a gyermekeket ért ártalmak és veszélyeztetõ tényezõk között. Ma is hiányosak az ismereteink a társadalomban általános nevelési szokásokról, a szülõket vezérlõ nevelési elvekrõl. A magyar társadalom értékrendjében a családnak és a gyermeknek fontosabb szerepe van, mint más olyan országokéban, amelyekben erre vonatkozó összehasonlításokat végeztek. Ennek ellenére egy vizsgálat szerint a gyermekeknek csak negyede él érzelmi melegséggel telt, megértõ, optimális családi légkörben; nem ritka az érzelmileg sivár, pozitív élményekben szegény környezetben Blõ gyermek. Ugyancsak kutatási adatok szerint az elmúlt évtizedekben nem csökkent, hanem nõtt a fizikai büntetés aránya az otthoni nevelésben.
Tisztelt Képviselõtársaim! Azt hiszem, hogy nálunk szerencsésebb és gazdagabb országokban is általános jelenség az érzelmi elszegényedés, a közöny és az élet általános eldurvulása. A modernizációnak nevezett folyamat egyik ellentmondása, hogy amíg a tudomány és a technika lehetõvé teszi, hogy biztonságosabbá és kényelmesebbé váljon az élet, mégis egyre sérülékenyebbek, védtelenebbek és kiszolgáltatottabbak vagyunk számtalan dologgal szemben, különösen a gyerekek és az idõs emberek. Ezzel szembe kell néznünk, mint ahogy ennek a törvényjavaslatnak a készítõi tették a gyermekek védelmében.
Tisztelt Képviselõtársaim! Olyan államigazgatási törvényrõl tárgyalunk, amely célja szerint beavatkozik a magánéletbe, a civil életbe. Ez önmagában is probléma, ha nem tekintünk arra, hogy esetenként a kötelezés és a kényszer eszközeivel is. Probléma és örök kérdés, hogy szabad-e és milyen módon szabad a jognak behatolnia olyan területekre, ahol az emberek közötti viszonyokat a közösen elfogadott értékeknek, a megértésnek, a helyzetek és cselekvések közös értelmezésébõl kialakított szokásoknak kell szabályoznia. Ha a mindennapi élet szokásai és szabályai helyére belép a jog, akkor a joggal szemben meggyengülnek ezek a mindennapi életbõl fakadó szokások, a mindennapi élet értékei, akkor nem azokra a közös értékekre hivatkozunk a konfliktusainkban, amelyeket valamennyien elfogadunk, hanem a jogra hivatkozunk. Ez a probléma megoldhatatlan. Megoldhatatlan, mert van olyan társadalmi érdek, amely másképp nem oldható meg - a gyermekek védelme másképp nem oldható meg.
Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a korábbi szabályozáshoz, különösen a köztudatban élõ szabályozáshoz képest - amely miatt még ma is nagyon gyakran ebben a témakörben állami gondozásra és javítóintézetre gondolnak, ha a gyermekek védelmének kérdése kerül szóba, ehhez képest - igen nagy változások történtek már az elmúlt évtizedekben és években, de különösen ez a törvény jelent jelentõs, nagy változást, elsõsorban azért, mert az alapellátásokat nem elsõrendûen és elsõ megközelítésben mint államigazgatási feladatot, hanem mint államigazgatási szolgáltatást fogja fel. Ezen túl úgy közeledik a civil társadalomhoz, hogy a civil társadalmat ebben a feladatban mintegy partnernek kéri fel, egyrészt hogy vegyen részt a szolgáltatások nyújtásában, másrészt hogy vegyen részt ezeknek a feladatoknak a megoldásában - egyfajta munkamegosztást próbál kialakítani az államigazgatási szervek és a civil társadalom felett. Én azt hiszem, ez az a cél, amelynek a megvalósulásától az egész gyermekvédelmi törvény jövõje, helyzete nagymértékben függ.
Ha arra gondolunk, hogy a korábbi, nagyintézményes megoldások - az úgynevezett állami gondozás, de ha az ifjúságra gondolunk, a javítóintézetek rendszere - azzal, hogy kiszakították a társadalomból, a maguk természetes környezetébõl azokat, akikrõl úgy ítélte meg az államigazgatás, az õ helyzetükben erre szükség van, egyúttal mintegy stigmatizálta - a társadalomban ma is mélyen él ez a szemlélet a másságról, egy olyan fajta másságról, amelynek a lényege a stigmatizáltság -, ez egy olyan ördögi kört indított el, amikor a stigmatizáltságot maguk a társadalomból kiszakítottak szenvedték meg a legjobban, és ez egy állandó újratermelõdéshez vezetett. Éppen a javítóintézetekbe küldött gyermekek leszármazottai kerültek újra meg újra javítóintézetbe, az állami gondozottak gyermekei lettek újra meg újra állami gondozottak. A társadalomból való kiszakítottság tehát azt jelentette, hogy éppen ezek termelik újra önmagukat, termelik újra a társadalomból kiszakított és némileg kitaszított embereket. Talán ebben a kérdésben érhetõ el döntõ változás, ha a helyi társadalom, a civil társadalom jelentõs részt vállal, éppen ezt a stigmatizációs szemléletet tudja megváltoztatni azzal, hogy egyrészt a gyermeket nem szakítják ki a maga természetes környezetébõl, másrészt a sok közremûködõ mégiscsak hatással van a környezetére.
Én azt hiszem, hogy ez az a néhány kérdés, néhány legfontosabb kérdés, amit szerettem volna elmondani. Mindazzal együtt, ami eddig korábban elhangzott, én azt hiszem, ez az egyik legjobb, legmegalapozottabb törvényünk az utóbbi hónapokban. Köszönöm szépen. (Taps.)