BRETTER ZOLTÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Mindenekelõtt meg kell kockáztatnom egy fontos, az elvek világban kevésbé hívõk számára viszont talán elhanyagolható állítást. A reklám két alapvetõ szabadságjogunkat is érinti: a szólás és a választás szabadságáét. Lássuk elõbb a szólásszabadságot, a választásról pedig a dohányzás kapcsán ejtek majd szót!
A reklámot a szólásszabadság részeként tekintõ szemlélet leginkább az Egyesült Államokra jellemzõ, ám itt is nagyon messzirõl jutottak ilyesfajta következtetésekre. A legfelsõbb bíróság - amely a mi Alkotmánybíróságunknak felel meg - komolyan elõször 1942-ben foglalkozott a reklámozással. Egy úr megnyitotta tengeralattjáróját a széles közönség elõtt, amit a rendõrfõnök úr nehezményezett. A rendõrfõnök a tengeralattjáró látogatását nem biztonságpolitikai okokból kifogásolta, hanem azért, mert a tulajdonos utcán terjesztett szórólapon reklámozta a tengeralattjárót, és a szórólapozás akkortájt New Yorkban tiltott volt. A bíróság ekkori határozata szerint a reklámok tiltásában, szabályozásában semmilyen alkotmányos rendelkezés nem akadályozhatja a kormányt. Ez pedig egyáltalán nem úgy hangzik, mint a reklámozás szabadsága a szólásszabadság része volna; annál inkább nem, hogy ugyanez a legfelsõbb bírósági döntés a reklámozást olyan beszédként értelmezte, amely egyes-egyedül nyereség reményében fogalmazódik meg és ezzel elveszíti jogát a védettségre.
A reklámozást a védettség körébõl teljesen kizáró egyhangú bírósági vélemény azonban már megszületésének másnapján változni kezdett. Nyilvánvalóvá lett például, hogy egy vallásos mû reklámozása, bármennyire is nyereségre törõ volna, ha egyazon elbírálás kerülhet egy cipõfûzõ reklámjával, az elsõ esetben a tiltás komolyan csorbítaná a vallásszabadságot.
Ezen a gondolati úton haladva pedig mindenképpen oda lyukadunk ki, hogy az eszmék terjesztésének egyaránt része mind az eszmék terjesztésének vágya, mind pedig a terjesztésükbõl származó anyagi haszon. Mindazonáltal a törvénynek tehát némi korlátozása szükséges.
Magyarországon ugyanis csak egy elavult és senki által be nem tartott kereskedelmi rendelet van hatályban. Azaz, hogy mégsem egészen be nem tartott, mert vannak dolgok, amiket a reklámszakma többé- kevésbé betartott. Kezdetben egy íratlan, a becsületkódex és a betyárbecsület közötti térben valahol elhelyezkedõ önkorlátozással, ma már írott alapszabály szerint. Az önkorlátozásnak mára kialakult a szervezeti kerete, az Önszabályozó Reklámtestület. Ez egy olyan szakmai szervezet, amelyik vállalta, hogy a kereskedelmi rendelet elavultságából fakadó hiányokat egyfajta etikai normarendszerrel helyettesíti, és ez a kezdeményezés nagy nemzetközi elismerést váltott ki. Sõt, olyan intézményi keretet jelent, ami a nemzetközi gyakorlathoz igazodik.
Mindebbõl pedig fakad a törvény szükségességének másik forrása. Az önszabályozó testületet be kell emelni a törvénybe, ezzel legalizálva tevékenységét és megteremtve a feltételeit további mûködésének, illetve fejlõdésének. Az önszabályozás szerepére a késõbbiekben majd még visszatérek.
Kedves Képviselõtársaim! Beszéljünk egy különleges esetrõl is: a cigarettázásról, illetve a dohányreklámokról. Sok tekintetben ez a legkritikusabb terület, ezért itt lehet legélesebben szemlélni és szemléltetni a tiltók és megengedõk, a reklámokat kívánatosnak vagy nem kívánatosnak tartók álláspontjait. S tegyük hozzá, azért is kritikus e terület, mert tavaly augusztusban egy floridai bíróság 750 ezer dollárt ítélt meg egy 65 éves tüdõrákos embernek, amivel elkezdõdött a nagy menetelés a dohányipar ellen. Jómagam leszoktam a dohányzásról, tehát nyugodtan megengedhetem magamnak, hogy valamivel nagylelkûbb legyek a dohányosokkal szemben, mert azt gondolom, az emberi természet része, hogy akár rosszul is választhassunk.
Elõször is vegyük elõ azt a száraz és sajnos szomorú felmérési adatot, melyet az egyik közvélemény-kutató intézet 1996 augusztusi felmérése tartalmaz. Magyarországon a felnõtt lakosság 30 százaléka rendszeres dohányzó, további 7 százaléka pedig alkalmi dohányosnak tekinthetõ. Ebbõl pedig az is következik, hogy a jelenlegi törvényjavaslat nem pusztán reklámszabályozás, hanem a hazai lakosság szokásaiba mélyen belevágó, azt mondanám: kulturális alakító erõ. De menjünk tovább! A fenti felmérés azt is kimutatta, amit más nemzetközi vizsgálatokból is tudtunk, hogy a rászokás a dohányzásra szinte kizárólag fiatalkori sajátosság. Aki húsz éves kora elõtt szokik rá a dohányzásra, nagy valószínûséggel rabja marad e szenvedélynek, míg akik ez után a kor után, azok 90 százalékukban abba is hagyják a dohányzást. Ez a tény azért igen fontos, mert rávilágít arra, hogy a reklámszabályozásnak a legnagyobb gondot a fiatalkorúak érintettségére kell fordítania, aminthogy az elõttünk fekvõ törvény ezt próbálja tenni - s tegyük hozzá, várható, hogy a nem dohányosok védelmérõl születendõ törvény is megteszi.
Ha tehát a választás, akár a rossznak a választása is, emberi tulajdonságaink és szabadságunk része, akkor nem fogunk összekeverni két, teljesen különbözõ, egyaránt jogos követelést sem. A reklámozás szabadsága más, mint az egészséges életmódért folytatott kampány. Más szóval: a reklámozás, a választás szabadságának csorbításával nem lehet megoldani az egészséges életre nevelés gondjait. Utóbbit ugyancsak reklámozni, ha tetszik: pozitív módon eladni kell, és ez ugyanúgy igényli a reklámozás szabadságát, mint akár a cigarettareklám. Pozitív programok indításával, törvényi keretek megteremtésével a kormányzat sokat tehet az egészséges életmód eszményének terjesztéséért, az egészség divatjának megteremtéséért, mely divat valószínûleg az egyedül alkalmas eszköz elérésében.
Tisztelt Képviselõtársaim! Van egy vissza-visszatérõ motívuma a magyar törvényhozásnak, ami hol felüti fejét, hol pedig hosszasan lappang. Ez az erkölcsök törvényi szabályozásának kérdése. Vannak aztán helyek, ahol megmarad a felszínen e búvópatak. A közalkalmazotti törvényben például megfogalmazódott, hogy a közalkalmazottnak munkahelyén kívül is méltó - vajon mihez képest méltó? - módon kell viselkednie. Most a reklámtörvényben akarnak egyesek lesújtani a feslett erkölcsökre. Elõször is a törvény meghatározni véli a pornográfiát mindjárt az elején. Ez a meghatározás így szól: "Pornográf megjelenítés: célzatosan és leplezetlenül az érzékiségre hatni akaró, a nemiséget szemérmetlenül ábrázoló megjelenítés".
Ezen meghatározás alapján pedig a bíróságokra marad a döntés, hogy most már választaná már el az ocsút a kevésbé ocsútól, azaz például azt, hogy döntené már el, mi a különbség a ma már klasszikusnak tekinthetõ irodalmi alkotások, például a Lady Chatterley szeretõje, Boccaccio Dekameronja és a sarki pornográf kiadvány között.
(10.20)
Ezzel szemben többen is azt hisszük, hogy az erkölcsök megítélése nem a bíróság dolga. Olyan érzékeny tevékenység ez, melyet egy társadalmi szervezet jobban el tud látni. Éppen ezért és éppen itt lehet meg az önszabályozás szerepe. Természetesen nemcsak itt - ezért meg kell próbálni, hogy a törvényben számos helyen az önszabályozást erõsítsük fel. Ez azt is jelenti, hogy az önszabályozásnak nemcsak a normákat kell kimondania, hanem a szankciókat is erõsítenie kell.
Hogy miként képzeljük el ezt az önkorlátozást, részletesebben és bõvebben majd a frakciótársaim fognak beszélni. Azonban addig is szögezzük le: a hosszú egyeztetés végül egy többé-kevésbé mindenki számára elfogadható törvényjavaslatot eredményezett. A reklámokkal foglalkozó szakemberek már évek óta sürgetik a törvény megszületését, és közben megalakították a maguk önszabályozó testületét. Azt hiszem, ebben a helyzetben a javaslattal szemben semmiféle szélsõségesen korlátozó vagy szélsõségesen megengedõ ellenállásra nincs szükség. A Szabad Demokraták Szövetsége, tiszteletben tartva az egyeztetés során kialkudott kompromisszumokat, kisebb - fõként az önszabályozás erõsítését célzó - módosításokkal elfogadja a törvényt. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)