DEMETER ERVIN (MDF): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az eddigi vitából is bizonyára láthatják, hogy nem könnyû feladatra vállalkozott az a bizottság, amelyik egy lehetõ legszélesebb egyetértés alapján próbálta a vizsgálóbizottság feladatát elvégezni és a parlament asztalára egy jelentést letenni.
Az a jelentés, amit itt önök olvashatnak, a bizottság döntõ többsége támogatását tartalmazza, és viszonylag széles konszenzuson alapul.
Mirõl is szól ez az olajgate - mert ráragadt ez a rövid név, és félreértésekre ad okot? Tisztázzuk az elején! A parlamenti bizottságnak az országgyûlési határozat szerint az a feladta, hogy a magyar-orosz olajszállítások és az államadósság hasznosítása során felmerült összeférhetetlenségeket, valamint a politikai döntéshozók és a gazdasági élet résztvevõi közötti esetleges összefonódásokat vizsgálja meg. A bizottságnak egyértelmûen az volt a feladata, hogy vizsgálja meg, hogyan történt a magyar-orosz olajkereskedelemben részt vevõ társaságok kiválasztása; valamint azt, hogy az adósság lebontására létrejött tárcaközi bizottság milyen pályázatokat írt ki, azokat hogyan bírálta el, illetve az ügyletekhez történõ partnerek kiválasztása során milyen összeférhetetlenségek állnak fel; valamint azt is feladatul szabta az Országgyûlés ennek a parlamenti vizsgálóbizottságnak, hogy próbálja megállapítani, a nevezett ügyletek intézése során tapasztalható-e összefonódás a politikai döntéshozók és a gazdasági élet résztvevõi között. Ennek megfelelõen egymástól jól elválasztható két kérdésrõl kell beszélni: a magyar-orosz olajkereskedelemrõl és az államadósság lebontásáról. Ennek megfelelõen készítettük el vizsgálati jelentésünket, és külön fejezetben, jól elhatárolható módon elválasztottuk egymástól.
Engedjék meg, hogy a két kérdéskör mellett majd a végén még röviden beszéljek a miniszterelnök és a titkosszolgálatokat felügyelõ tárca nélküli miniszter úr szerepérõl az olajgate-ügyben.
Tehát a magyar-orosz olajkereskedelem: a magyar-orosz olajkereskedelemben valószínûleg szóbeli vagy nem tetten érhetõ megbízás alapján beékelésre került egy HFT nevezetû cég azzal a szándékkal, hogy próbálja megvalósítani, hogy magyar áruért kerüljön az orosz olaj behozásra. A mi ismereteink szerint ennek írásbeli megbízása nem történt, ezért nagyon nehéz ezt utána tetten érni. Sok eseten maga a HFT képviselõje a bizottság ülésén vitatta azt az álláspontot, hogy neki az volt a feladata, hogy egy kereskedõházat hozzon létre, amely a magyar-orosz olajkereskedelem koordinálásával foglalkozik. Mert váltig állítom, amit parlamenti felszólalásomban mondtam: a HFT a magyar-orosz olajszállítás koordinálására próbálkozott, és tett lépéseket. Az egy másik kérdés, hogy eredmény nélkül.
(18.50)
Erre három bizonyíték található. Az egyiket nem tudom megosztani önökkel, mert a miniszter úr páncélszekrényében van, és a maximális, 80 éves határidõvel tette szigorúan titkossá, de a második számú bizonyítékkal rendelkezünk: ezt Patkó András készítette feljegyzés formájában '95. február 7-én. Ebben pontosan meghatározza ennek a létrehozandó vegyes vállalatnak a fõ feladatát. 1. pont: a vegyes vállalat fõ feladatai a következõk: megvásárolni az orosz fél által biztosított olajat, leszállítani Magyarországra, raktározni vagy finomítani, és eladni a magyar piacon vagy reexportálni külföldi vállalatnak - tehát a HFT törekvései teljes mértékben tetten érhetõk. Én rendelkezem annak a kereskedõháznak az alapító okirata tervezetével, amelyben a HFT tulajdonosként szerepelt volna. Az ügylet meghiúsult, azért, mert ebben a konstrukcióban nem volt érdekelt a Mol, nem volt érdekelt az orosz fél, és végül a parlamentben kirobbant vita után - és csak a parlamentben kirobbant vita után -, illetve a kormány vizsgálata után a HFT megbízását a kormány visszavonta. Ennek a HFT-nek a megbízást követõen a moszkvai iroda vezetõjévé - tehát a végrehajtás szerint illetékes iroda vezetõjévé - került kinevezésre az akkori ipari és kereskedelmi miniszter, Dunai Imre fia.
Tapasztalható volt még egy olyan törekvés - és ezt nyilván tárcaérdekként is lehet interpretálni -, hogy az olajért ne készpénzzel, hanem áruval fizessünk. Hasonlóképpen egy támogató levél született Pál László akkori ipari és kereskedelmi minisztertõl 1995. július 3-án, amely orosz kollégája figyelmébe ajánlotta az Agroil nevezetû részvénytársaságot egy ilyen csereügylet bonyolítására. Ez sem jött létre, ez sem tudott eredményt felmutatni - az csak a pikantériája a dolognak, hogy a Mol ezzel kezdettõl fogva szemben állt, mert a Mol érdeke volt, és aki ezeket a törekvéseket próbálta megvalósítani, az nem sokkal azután a Mol Rt.-nek az elnöke lett.
Egy momentumot próbált még vizsgálni a bizottság, nevezetesen azt, hogy a lánckereskedelem kialakulásának - illetve ha a magyar és az orosz fél közé valaki beékelõdik - milyen kihatása van. Nem valami megnyugtató, de rövid választ kaptunk, amely szerint a magyar érdekeltségeket nem lehet ebben a láncban kimutatni. A bizottság az ezt az információt szolgáltató félre, nevezetesen a Nemzetbiztonsági Hivatal véleményére volt kénytelen támaszkodni, illetve kész tényként elfogadni, részletesebb információkat errõl a bizottság nem tudhatott meg.
Összefoglalva: a magyar-orosz olajkereskedelemben azok a törekvések, hogy egy közbeesõ láncszem beékelõdjön, meghiúsultak, üzlet nem jött létre.
Nézzük a másik falatot, ami sokkal jelentõsebb és nagyobb: ez az orosz államadósság lebontása. Horváth Vilmos képviselõtársam nagyon jól elmondta, ezért igazán csak tõmondatokban mondanám az elõzményeket:
'90-ben dollárra váltottuk, illetve egy megállapodás alapján dollárra került átváltásra az államadósság. '94-ben, hosszas tárgyalások után, megállapodás született a két ország, a magyar és az orosz miniszterelnök között, amely haditechnikai szállításokon kívül - ez nyilván elsõdlegesen orosz érdek volt - új lehetõségeket nyitott. '94. április 1-jén született egy megállapodás az Orosz Föderáció és Magyarország között, amely a haditechnikai szállítások mellett újabb lehetõségeket nyitott, nevezetesen a Magyar Köztársaság területén létesülõ objektumok létrehozásában való részvételt - itt például a metróra gondoljanak, ne másra. Gépipari termékek szállításával és nem kereskedelmi jellegû szolgáltatásokkal ellentételezhetõ még ez az adósság, és az egyezmény arra is tartalmaz lehetõséget, ami késõbb meghiúsult: az Orosz Föderáció területén lévõ tulajdont lehetne vásárolnia Magyarországnak. Ennek az összege 1700 millió USA-dollár volt, ami a harci repülõgépek szállítását követõen 900 millió USA- dollárra és kamataira szûkült. Ez hozzávetõlegesen 150 milliárd forint - tehát azért egy rendkívüli nagyságrendrõl van szó.
A két államfõ megállapodását követõen már az új kormány 1994. szeptember végén létrehozott egy tárcaközi bizottságot. Ennek a tárcaközi bizottságnak volt a feladata az, hogy ezeknek a követeléseknek az érvényesítési rendjét, ennek a szervezeti kereteit kidolgozza, valamint a kormányhatározat szerint az adósságleépítés pénzügyi feltételeit, az árfolyamengedmény mértékét, a fizetés módját ez a tárcaközi bizottság határozza meg, és a feltételeket nyilvánosan meg kell - illetve kellett volna - hirdetni. E helyett a nyilvános meghirdetés helyett született 1995. január 14-én az egyik napilapban egy felhívás - másnak nem nagyon mondható -, "Behozható orosz gépek" címmel, amely leírja azokat a gépipari berendezéseket, amelyek iránt lehet érdeklõdni, és azt mondja: "az importõrök az igényeiket az alábbi címen jelezhetik: Ipari és Kereskedelmi Minisztérium, Tímár László miniszteri fõtanácsadó". Itt gyakorlatilag az történt, hogy a magyar követelésállományért aki árut tudott vásárolni az orosz piacon, vásárolhatott, tehát a magyar követelésállomány fizetési eszközként funkcionált, és a magyar vállalkozók megvásárolták ezt. Ezt úgy vásárolták meg a magyar vállalkozók, hogy ez nem volt meghirdetve, nem voltak kialakítva a megfelelõ versenykörülmények, és a tárcaközi bizottság... (Vancsik Zoltán: Például?) Ha elmondhatom, tisztelt képviselõ úr, akkor utána mindannyian szívesen meghallgatjuk az ön véleményét. Tehát versenyfeltételek nélkül történt ennek a kialakítása, és a tárcaközi bizottság tagja gyakorlatilag belsõ információval rendelkezett arról, hogy mire szánják, rendelkezett a minimális összegrõl, és ismeretében volt annak a 3000-es kormányhatározatnak, amely a feltételeket tartalmazta - ezek közül a legkardinálisabb a minimális ár. Ez a tárcaközi bizottsági tag, aki részt vett a bírálásban, ezen információk birtokában cégeket alapított gyakorlatilag ezeknek a követeléseknek a felvásárlására. Úgy vásárolta fel ezeket a követeléseket, hogy nem volt versenyhelyzet, a minimáláron kapta meg ezeket, mert õ bennfentes információval rendelkezett. Õt hívják Hujber Ottónak. Tény és való, hogy a botrány kirobbanását követõen a tárcaközi bizottságból "visszavonásra" került, de hozzá kell tenni zárójelben: ez az égvilágon semmit nem jelent, mert minden akkori üzlete és üzleti kezdeményezése megvalósult.
Teljesen nyilvánvaló, hogy ezen felhívás alapján Hujber Ottó nem fordult volna a tárcaközi bizottsághoz, hisz az ebben szereplõ tételek egyike sem tartalmazza azokat az ügyleteket, amelyeket õ kötött. Õ üzleteket kötött vagonok beszerzésére, tehát vagonokat vásárolt, ebben a közleményben ez nem szerepelt, tehát egészen biztos, hogy nem innen vette az információját; kombájnokat vásárolt, egészen biztos, hogy nem ebbõl a közleménybõl vette az információt, ebben ilyen nincsen; és üzletet kötött még olajtárolók alapanyagának a behozatalára - egészen biztos, hogy nem innen vette az információt, mert ennek alapján ezt nem lehetett volna.
Ebben a helyzetben, ha nincsen verseny - és ezt a kormány is megállapította -, korlátozottak a kiválasztottak, indokolt megnézni, hogy milyen kapcsolat mutatható ki, illetve kimutatható-e üzleti kapcsolat a vállalkozó és a politikai vezetõ között, azaz felmerül a politikai korrupció gyanúja. Mit is nevezünk politikai korrupciónak? Ha másra nem, arra jó volt ez az olajügylet, hogy a terminológia megfogalmazódott. A politikai korrupció egyfelõl azt jelenti, hogy politikusok anyagi javakért, illegális és nem számon kérhetõ módon másokkal szemben elõnyben részesítenek, kedvezõ haszonszerzési lehetõségekhez juttatnak gazdasági szereplõket, másfelõl pedig a gazdasági szereplõk illegálisan és nem számon kérhetõ módon elõnyben részesítenek, anyagilag kedvezõbb helyzetbe hoznak politikai szereplõket, pártokat, politikusokat.
(19.00)
A bizottság nagyon szemérmes volt ebben a kérdésben, és nem nagyon lépett tovább a rendelkezésére álló információkon, amikor kereste az ipari és kereskedelmi miniszter kapcsolatát azzal a vállalkozóval, akit õ tett a tárcaközi bizottságba. Mind a napilapok hasábjaiból, mind pedig a bizottságban elhangzottakból megállapítható volt, hogy ez a vállalkozó foglalkoztatja fõ- és másodállásban az illetékes miniszter gyermekét, az egyik vállalkozásában - ami áttételesen a pályázó cégeknek is tulajdonosa, ha szerény mértékben is - tulajdonrésszel rendelkezik. Azt is tudjuk, hogy ez a vállalkozó átépítette az illetékes miniszter házát, ezzel közel egy idõben.
A bizottság úgy döntött, amikor ennek a részleteit ennyi információ után szerette volna tisztán látni, hogy ez a kérdéskör túlhalad a kompetenciáján, és nem vizsgálta. Ezt azért tartom szomorúnak, mert a jelenlegi információk alapján nem sikerült tisztázni az ügyet. Azért mondom, hogy nem sikerült tisztázni, mert az a kft., amelyik átépítette ezt a házat, az év végi adóbevallásában, illetve beszámolójában felsorolta azokat a helyeket, ahonnan bevétele származott, és ennek az illetékes miniszternek a háza nem került ezek közé - tehát óhatatlanul tisztázatlan maradt a helyzet. Elõfordulhat, hogy csupán arról van szó, hogy ez a kft. elmulasztotta valami oknál fogva a bevételei közé ezt a tételt betenni. De azért lett volna jó tisztázni ezt a kérdést, hogy gyanú ne merüljön fel. Ennek az ügynek a tisztázása elõl elzárkózott mind az érintett miniszter, mind pedig az adott korlátolt felelõsségû társaság.
A politika és a gazdaság összefonódását mutatja az is, hogy ennek a vállalkozónak léteztek komoly kapcsolatai ezzel a tárcaközi bizottsággal, üzleti kapcsolatban állt egyes tagjaival. Az említett Tímár László, aki itt miniszteri fõtanácsadóként szerepel, és az ügyet kezeli, az egyik Hujber-tulajdonú gazdasági társaságban felügyelõbizottsági tag. Képzeljék el, hogy ez a miniszteri fõtanácsadó tárgyal - mondjuk, az Agrolízing ügyében - a minisztérium képviseletében azzal a gazdasági társasággal, amelynek a felügyelõbizottsági tagja. Kérdezem én, hogyan érvényesíti saját magával szemben az állam érdekeit, hogyan oldja fel ezt az ellentmondást. A példa nem fiktív, a példa valós, jegyzõkönyvekben fellelhetõ ennek a nyoma. Mellesleg: ez a minisztériumi tisztségviselõ résztulajdonnal rendelkezik egy olyan kft.-ben, amelyben szintén az ominózus Hujber Ottó vállalkozó a fõ tulajdonos, és ennek közvetett úton tulajdonrésze van minden létezõ, ajánlatot benyújtó részvénytársaságban, így az Agrolízingben, a Vagon Lízingben és a Petroltank Részvénytársaságban. A bírálóbizottság, tehát a tárcaközi bizottság tagjai között van olyan személy, aki ennek az ominózus vállalkozónak egy másik gazdasági társaságában felügyelõbizottsági tag, és egy harmadik gazdasági társaságában pedig igazgatósági tag - errõl az elõterjesztõ szólt. Ebbõl egyértelmûen arra lehet következtetni, hogy kapcsolat van, és a versenyfeltételek kizárása mellett elõnyben részesítették a nevezett vállalkozót, aki minimáláron vásárolta meg ezeket a követeléseket. Itt egy-két százaléknak is százmilliós nagyságrendû a jelentõsége.
A jelentés még két gazdasági érdekcsoportot említ. Az egyiket Famáka-csoport néven említi. A tárcaközi bizottság a hozzá érkezett ajánlatokat több gazdasági társaság esetében - nevezetesen a Famáka, a Bertinus és a Tér és Forma esetében, ezeket a 63 százalékos ajánlatokat, amelyek nem a minimáláron érkeztek -, amikor kiderült, hogy a közel állóknak minimáláron értékesítik ezeket a követeléseket, és kérvényt nyújtottak be, széttárta karjait, és elengedte ezt az 5 százalékos árkülönbözetet. Ez magyar forintban közel 600 millió forint. A mai napig nem sikerült érdemi választ adni rá, hogy egy gazdasági társaság ha ajánlatában visszalép, és azt kéri a tárcaközi bizottságtól, hogy engedjen el neki 600 millió forintot, miért, milyen alapon teszi ezt meg a tárcaközi bizottság.
Ennél a Famáka-csoport tagjaként jelzett Nádor Részvénytársaságnál is tapasztalunk olyan kivételes elbánási módot, amely teljesen idegen a normális ügymenettõl. Míg itt egy gazdasági társaságnak úgynevezett tárgyalási engedélyeket kellett kérnie ahhoz, hogy a piacra menjen, ezt ettõl a Nádor Részvénytársaságtól nem követelték meg, sõt a tárcaközi bizottság még nem is tárgyalta az ajánlatát, a minisztérium tisztviselõje már levélben értesítette az orosz felet a tárcaközi bizottság kedvezõ döntésérõl, mintegy megelõzve a bizottság döntését. De van tudomásom arról is, hogy a tárcaközi bizottság ezen ominózus részvénytársaság konkurensének nem adott ki tárgyalási engedélyt, aki egyértelmûen 1,5 százalékkal nagyobb ajánlatot tett, annak írásban rögzítetten elutasította az ajánlatát. Ha e részvénytársaság konkurensének is kiadják a tárgyalási engedélyt, és üzletet tudnak adni, 459 millió forinttal nagyobb bevétele származik ebbõl az egyetlenegy üzletbõl a költségvetésnek.
Meg kívánom említeni - hogy mennyire van piaci értéke az ilyen követelésállomány birtoklásának -, ez az ominózus Nádor Részvénytársaság árulta ezt a követelésállományt - 10 százalékért árulta. Erre dokumentumok léteznek. Tehát ennek igenis van piaci értéke; attól van piaci értéke, hogy a verseny kizárásával és minimális áron juthattak hozzá a bennfentes szereplõk.
A harmadik gazdasági érdekcsoport, amit említettünk, egy System Consulting nevezetû korlátolt felelõsségû társaság. Ez a korlátolt felelõsségû társaság is valószínû, hogy nem innen vett tudomást róla, hogy lehetõsége van követelésállomány kivásárlására, mert ezek között a tételek között nem szerepel villamos energia, és õ villamos energiát hoz be; tehát van, akinek sikerül ez, csupán a magyar állam képviselõinek nem sikerül, magánemberként sikerül. Ez a kft. az Ukrajnából megvásárolt villamos energiát természetesen itt, Magyarországon a többségi, illetve döntõen állami tulajdonban levõ villamos társaságnak adja el. Minden úgy mûködik, mint eddig, jön a vezetéken a villamos energia, csupán egy kis papírmunka kerül be a dologba: bekerül a magyar és az orosz fél közé egy magyar korlátolt felelõsségû társaság és egy amerikai korlátolt felelõsségû társaság, amelynek természetesen ugyanaz a tulajdonosa. Az szinte természetes, hogy õ is a minimáláron kapja meg ezt a követelésállományt, természetesen versenyfeltételek nélkül, minimáláron, így nála jelentkezik az a haszon, ami tisztességes versenykeretek között a költségvetést gyarapíthatta volna. Ennek a korlátolt felelõsségû társaságnak egyszemélyes tulajdonosa egy volt ipari és kereskedelmi miniszter: Kapolyi Lászlónak hívják.
Természetesen, ha a politikai kapcsolatokat keressük, nem azért állítható, hogy politikai kapcsolatban van a Szocialista Párttal, mert minden kongresszuson az elsõ sorban ül a díszvendégek között, hanem azért, mert egy közös üzleti vállalkozása van a Magyar Szocialista Párttal; Magyar-Ukrán Kereskedõház Kft. néven tulajdonostársa annak a Kossuth Kereskedõház Kft.-nek, amely köztudottan a Magyar Szocialista Párt üzleti vállalkozása.
Sokszor felvetõdik a kérdés, hogy használt-e vagy ártott - illetve sokszor felvetõdik az állítás, hogy ártott - a magyar-orosz államadósság lebontásának az, hogy a parlamentben országgyûlési képviselõk felvetették ezt a kérdést, és meg merték kérdõjelezni, hogy ez a bennfentes információkon alapuló követelés-kiáramoltatás megfelel- e az ország érdekeinek, és azt mondják, hogy ez hátrányosan érintette az adósság lebontását. Ez lehet egy elméleti felvetés, de könnyû helyzetben vagyunk, mert az élet válaszolt erre a kérdésre, és konkrét gyakorlati példa alapján meg tudjuk mi is adni erre a választ.
A parlamenti felszólalásokat követõen négy új gazdasági társaság tett ajánlatot a tárcaközi bizottságnak. Ebbõl az egyik, az említett Nádor Részvénytársaság azért nem tekinthetõ újnak, mert az ügyvezetõje megegyezik a Famáka Kft. ügyvezetõjével, így tisztában volt a minimálár összegével.
(19.10)
De a másik három gazdasági társaság közül mindenki magasabb árra adott ajánlatot, és magasabb áron kötött szerzõdést, mint az általam bennfentesnek mondott vállalkozók. Ez a követelésállománynak nem nagy összegét érinti, mindössze 51,1 millió USA-dollárt, de ezen a kis összegen is mintegy 400 millió forinttal fizettek többet, mint a minimálár. Ha semmi más értelme nem volt a parlamenti felszólalásnak, mint az, hogy jelentkezett három olyan vállalkozó, aki nem bennfentes, és a minimálárnál nagyobb ajánlatot ad, és ezzel a költségvetés 400 millió forinttal gazdagabb lett, úgy gondolom, hogy minden képviselõ, aki ebben a felvetésben és a bizottság munkájában részt vett, hasznosan tevékenykedett, mert 400 millió forinttal gazdagodott a költségvetés. Ez persze felveti azt a kérdést is: vajon ha a teljes követelésállomány versenyfeltételek között kerül értékesítésre, mennyivel tudott volna több pénzhez jutni a költségvetés? Úgy gondolom, hogy erre a kérdésre nem nekünk, hanem az ipari tárca illetékeseinek kell válaszolni.
A követelésállományok felhasználására a két miniszterelnök közötti szerzõdés a szerzõdést követõ három évet jelölte meg határidõként. Ez 1994. április 1-jén történt. Több találgatást lehet az újságok hasábjain olvasni, hogy ennek az érvényesítési határideje december; én vélelmezem, hogy árpilis. Hiányolom, hogy ipari tárcától nem kaptunk erre egyértelmû választ, de azt is hiányolom, hogy az elõterjesztést követõen a kormány nem élt a lehetõségével, és az ipari tárca nem mondta el az álláspontját az õ tevékenységét érintõ vizsgálati jelentésrõl, és különösen arról, hogy ma hol áll az adósságlebontás.
A bizottság jelentése egy október 1-jei állapotot tartalmaz, mi december tizen-egynéhányadikán tettük le a parlament asztalára a jelentést, ezért óhatatlan, hogy egy régebbi állapotot tükröz. A parlamentnek nagyon fontos lenne tudni azt, hogy ma hogy áll az adósságlebontás kérdése, és mely üzletek valósultak meg, melyek nem, mekkora állomány vár még felhasználásra, illetve annak mi a sorsa.
Az országgyûlési határozati javaslat - ami igen rövid - bizony kiegészítésre szorul. Egyetlen mondatot tartalmaz: azt javasolja a parlamentnek, hogy fogadja el a vizsgálóbizottság jelentését, ugyanakkor teljesen jogosan vetik fel többen - így a gazdasági bizottság ülésén is -, hogy nem tartalmaz következtetéseket, nem tesz elmarasztalásokat, illetve nem tesz elõremutató lépéseket. Ennek az az oka, hogy a bizottság ülésén a bizottság tagjai nem tudtak ebben a kérdésben egyetértésre, egy olyan konszenzusra jutni, ami lehetõvé tette volna, hogy a parlament asztalára kerüljenek ilyen javaslatok. Bár - ha félszegen is - megfogalmazódtak olyan vélemények, hogy a parlamenti vitát követõen a bizottság ismét összeül, és megpróbál ilyen javaslatokat tenni, reménykedem, hogy erre van lehetõség, és erre sor fog kerülni, mert ellenkezõ esetben nyilván mindenkinek, illetve minden képviselõcsoportnak magának kell megtenni ezeket a javaslatokat, és nem biztos, hogy a bizottságban az anyagot legjobban ismerõk konszenzusán fog alapulni, hanem esetleg a politikai erõviszonyokat tükrözné vissza, ami az ügy szempontjából nem biztos, hogy a legjobb megoldás lenne.
Végezetül két dologról, amit ígértem még: a miniszterelnök úr szerepérõl és a titkosszolgálatokat felügyelõ tárca nélküli miniszter szerepérõl az olajgate-ügyben. Nem piaci körülmények között történt az adósságlebontás, és ennek az egyik ékes példája az elsõ ügylet, hogy hogy is indult ez az egész. A miniszterelnök úr kint járt Oroszországban, kint járt Rosztovban az alma maternél, és elõtte érdeklõdött, hogy mit tudna õ ott tenni, hogy a megjelenésének kellõ súlyt adjon. Azt javasolták neki - mit gyártanak ott? Kombájnt gyártanak ott - hogy vegyünk tõlünk kombájnt.
Az elõzetes számítások szerint a hozzáértõk azt mondták, hogy kétszáz kombájnt el lehet adni Magyarországon, mire a miniszterelnök úrhoz került, ezt a mennyiséget már - az illetékesek kicsinek találták, mégse kétszáz legyen - ötszázra tupírozták fel. Ez a miniszterelnök úr szájában - hogy még nagyobb súlyt adjon a dolognak - ezer darab kombájnra növekedett.
Ekkor ebbõl a célból létrejött egy részvénytársaság, aminek a közgyûlési jegyzõkönyvében olvasható, hogy a részvénytársaság létrejötte nagyrészt a miniszterelnök úr ötletének és javaslatának köszönhetõ, hogy ez a kombájn kerüljön beszerzésre. Tehát a piaci versenytõl való eltérésre talán joggal - de nem érthetõ módon - érezhettek felmentést egyesek, akik kedvet kaptak a kormányfõ üzleti stratégiáját látva. A miniszterelnök úr továbbra is figyelemmel kísérte a kombájnok sorsát, és e részvénytársaság közvetkezõ évi közgyûlési jegyzõkönyvében az olvasható, hogy hála a miniszterelnök úr személyes közbenjárásának, elhárultak az akadályok, amit a VPOP és a Pénzügyminisztérium támasztott a kombájnok beszerzésével szemben. Zárójelben megjegyzem, hogy ez a gonosz VPOP vámot akart szedni, a gonosz Pénzügyminisztérium pedig általános forgalmi adót akart fizettetni, de a miniszterelnök úr személyes közbenjárása - a jegyzõkönyvek tanúsága szerint - ezt a kérdést megoldotta.
Szó volt róla, hogy nem lehetett behozni szénhidrogén alapú energiahordozót az államadósság fejében. Ez valóban így is volt, míg egy apró hír meg nem jelent az egyik napilapban - ami azóta sem került cáfolásra -, nevezetesen az, hogy egyszer csak jelentõs mennyiségû földgázszállítmány érkezett a Molhoz Oroszországból. Amikor utánanéztek, hogy miért érkezik ez a földgázszállítmány a Molhoz, kiderült, hogy egy német cégtõl érkezik az orosz államadósság ellentételeként. Azt írták a napilapok - ami nem került megcáfolásra - , hogy dologban a Gazprom elnökének és a magyar miniszterelnöknek a megegyezése rejlik, személyesen megegyeztek abban, hogy magyar részrõl egy Metra nevezetû gazdasági társaság - amely megvásárolta, kivásárolta ezt a követelésállományt -, gázt fog ezért Magyarországra juttatni: tehát íme, van erre példa. Csak azt nem értem, hogy ha a miniszterelnök úr meg tud egyezni az orosz féllel, hogy ezért az adósságért gáz érkezik Magyarországra, mi a fenéért (Sic!) kell két magáncéget közbeiktatni, ha õ közvetlenül a Gazprom elnökével meg tud egyezni. Ezek tények és újságban megjelent, nem cáfolt információk, ezért fontosnak tartottam, hogy önökkel és a tisztelt képviselõ úrral is megosszam.
Végezetül a titkosszolgálatok szerepérõl az úgynevezett olajgate- ügyben. A parlamenti kérdéseket követõen, ahogy mentem le a frakcióiroda felé a hátsó lépcsõn, három országgyûlési képviselõ beszélt lázasan, közvetlenül a kérdések után - csak valószínûsítem, hogy mirõl beszélhettek -: az egyik Pál László, a Mol elnöke volt, a másik Nikolits István, a polgári titkosszolgálatokat felügyelõ tárca nélküli miniszter, a harmadik Gál Zoltán, az Országgyûlés elnöke. Amikor arra mentem, láthatóan abbahagyták, és más témára próbáltak váltani. Nyilván természetes dolog, nem tartozik erre a képviselõre. Ez közvetlenül a kérdések elhangzását követõen három perccel volt tapasztalható. (Vancsik Zoltán: Féltek tõled! Megijedtek tõled!) Ezt követõen két nappal kaptam egy olyan információt, hogy pénteken el fognak menni az EBESZ-külügyminiszterek, és legyek nyugodt, a titkosszolgálat fog ráállni erre az ügyre, és kideríti, hogy mi van ebben az ominózus olajgate-ben. Akkor úgy gondoltam, hogy a jólinformáltság látszatát keltik azok, akik nekem ezt mondták, és nem tulajdonítottam neki különösebb jelentõséget.
A kormány vizsgálatot rendelt el, kormányhatározatok születtek, melyek hiányosságokat állapítottak meg, és úgy rendelkeztek, hogy meg kell teremteni a tárcaközi bizottság mûködésének szabályszerûségét, a lehetõ legszélesebb körbõl kell kiválasztani a pályázókat, olyan döntéseket kell hozni, hogy egyéni érdekek ne játsszanak szerepet. Ezeket a határozatokat meghozta a kormány, és úgy döntött, hogy a vizsgálóbizottság rendelkezésére bocsátja azokat a dokumentumokat, melyek az ügy kapcsán keletkeztek.
(19.20)
Én mint a bizottság elnöke, nem sokkal szilveszter után - tehát ahogy a munka beindult, talán 3-án vagy 4-én - felvettem a kapcsolatot a Miniszterelnöki Hivatallal, ahol rögtön egy jelentõs csomag iratanyagot kaptunk; a kísérõlevél pedig azt tartalmazta, hogy: "Kérem, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatalnak az üggyel kapcsolatos iratai megküldése érdekében Nikolits István tárca nélküli miniszter urat szíveskedjen megkeresni."
Ezeket az úgynevezett dokumentumokat a bizottság mind a mai napig nem kapta meg. Amikor én megkerestem a miniszter urat, õ nekem azt a tájékoztatást adta elõször, hogy az általa felügyelt hivatalok nem végeztek ilyen vizsgálatot. Természetesen õk mint nemzetbiztonsági szempontból fontos céget, a Molt figyelemmel kísérik, mert ez nemzetbiztonsági szempontból kiemelkedõen fontos cég, és természetesen bekattannak információk, de õk erre a célra vizsgálatot nem végeztek.
Majd amikor ismételten tájékozódtam a Miniszterelnöki Hivatalban, és azt a tájékoztatást kaptam, hogy kaptak a miniszter úrtól írásbeli anyagot, akkor azt a választ kaptam, hogy a bizottság ezt nem kapja meg, tegye fel a kérdéseit, õk készségesen válaszolnak. A kérdéseket feltettük, a miniszter úr válaszolt, és a mai napig vita van köztünk abban, hogy vajon rendelkezésére kellett volna-e bocsátani azokat a dokumentumokat, amit a kormányhatározat rögzít, vagy pedig azt az eljárást kell követni, hogy õ mint a területért felelõs tárca nélküli miniszter kiválasztja azokat az információkat, amelyek megítélése szerint a bizottságra tartoznak, azokat eljuttatja, és amelyekrõl úgy ítéli meg, hogy nem, azokat nem. Úgy gondolom, hogy egy parlamenti bizottságnak ilyen módon korlátozni a munkáját - tekintettel arra, hogy a parlamentnek van kormánya, és nem a kormánynak parlamentje - nemcsak barátságtalan, hanem nem is követendõ mód.
Természetesen az ügy nem ért véget, a miniszter úr azzal a kéréssel fordult a nemzetbiztonsági bizottsághoz, hogy nézze meg azokat a dokumentumokat, amelyek ezzel az olajüggyel kapcsolatban keletkeztek, és nyilatkozzon arról a kérdésrõl, hogy õ jogszerûen járt- e el vagy sem, amikor 80 évre államtitoknak nyilvánított egy ominózus levelet, amit a bizottság elnökének küldött. Ez még nem ért véget, a nemzetbiztonsági bizottság még nem tárgyalta ezt, de hamarosan sor kerülhet erre is.
Összességében úgy látjuk, hogy egyéves - hadd mondjam - iszapbirkózás után a bizottság a lehetõségeihez képest mindent elkövetett, hogy önök elé tárja a tényeket; azokat a tényeket, amelyeket sikerült ez alatt az egy év alatt nem kis energiával feltárni. Meg kell mondjam, hogy nem volt semmilyen segítségünk, az a kezdeményezés sem kapott bizottsági többséget, ami azt mondta volna, hogy az Állami Számvevõszék végezzen erre egy célvizsgálatot. Így nagyon nehéz, tehát egy parlamenti vizsgálóbizottság valóban nem alkalmas arra, hogy maguk a képviselõk végezzék a tényfeltárást, egyesével nyálazgassák át a szerzõdéseket, mert ez roppant módon megnehezíti a munkájukat, elhúzza, ez nem a járható út. Tehát amikor arról gondolkodunk, hogy vizsgálóbizottságokat módjával és kisebb számban hozzon létre a parlament, akkor arra is gondolni kell, hogy az ilyen kisebb számú vizsgálóbizottság mûködésének feltételeit megteremtsük.
Összeségében úgy látom, hogy a magyar-orosz olajkereskedelemben az ügylet meghiúsulásával választ tudtunk adni az országgyûlési határozatban megfogalmazott kérdésekre, az államadósság lebontásánál pedig - bár törvényileg nem biztos, hogy számonkérhetõ - egy olyan eljárási módot választott a tárcaközi bizottság, ami a versenyhelyzet kizárása következtében a bennfentes információval rendelkezõket több százmillió forintos tisztességtelen anyagi elõnyhöz juttatta, aminek megítélésünk szerint sokkal jobb helye lenne az ország büdzséjében, mint ott, ahol most van. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)