DR. KÓNYA IMRE, a napirendi pont elõadója: Köszönöm szépen, elnök asszony. Kedves Képviselõtársaim! A Magyar Demokrata Néppárt még az atlantai olimpiát megelõzõen terjesztett elõ egy törvényjavaslatot, amelynek értelmében minden idõk magyar olimpiai bajnokai 35. életévük betöltésétõl életük végéig a mindenkori átlagkeresetnek megfelelõ életjáradékban részesülnének.
Az eltelt idõszak megfelelõ volt arra, hogy igen sok emberrel beszélhettem errõl a kérdésrõl. Magam is meglepõdtem azon, hogy a legkülönbözõbb korú és legkülönbözõbb foglalkozásokhoz tartozó emberek közül tulajdonképpen egyetlenegy sem volt, aki kategorikusan tagadta volna ennek a kezdeményezésnek a létjogosultságát. Legfeljebb részleteiben voltak viták, hogy kire terjedjen ki. Ezek az észrevételek is elsõsorban arra vonatkoztak, hogy jó lenne, ha nemcsak az olimpiai bajnokokra, hanem a világbajnokokra is vagy a helyezettekre is kiterjednének - de senki nem mondta, hogy mért éppen az olimpiai bajnokoknak adunk.
Számomra ez bizonyította, hogy nem igaz az a közkeletû vélekedés, miszerint az emberek úgy gondolkoznak, hogy dögöljön meg a másik tehene is, hanem miközben kétségkívül az indokolatlan vagy érdemtelenül szerzett nagy jövedelmek sokakat irritálnak, ugyanakkor azokat a teljesítményeket, ahol valódi teljesítményt észlelnek vagy érzékelnek az emberek, igenis jutalmazandónak tartják és az ellenszolgáltatást mindenképpen indokoltnak érzik, azt, ha a társadalom számára hasznos teljesítményt látnak. Mert az olimpiai bajnokok teljesítménye igenis a társadalom, a közösség számára hasznos teljesítmény, és ezt a társadalom a kezdetektõl fogva így értékelte.
(21.30)
Az ókori olimpiák bajnokai adómentességben részesültek, tiszteletükre szobrot emeltek, az államtól életük végéig rendszeres ellátást kaptak. A jelenkor bajnokai is mind nagyobb elismerésben részesülnek: állami kitüntetések, díjak, pénzbeli jutalmak, a kisebb közösségek - sokszor életre szóló - adományai, de számos országban az állam által garantált szociális ellátások jelzik ezt az általános társadalmi megbecsülést.
Az olimpiai bajnokok hazánkban is kaptak állami kitüntetéseket és az '50-es évektõl kezdõdõen pénzjutalmat is, ennek összege fokozatosan növekedett, és tudjuk, hogy Atlantában már 3,5 millió forint egyszeri juttatásban részesültek az olimpiai bajnokok. A pályafutásukat befejezett bajnokok azonban kikerültek az állam érdeklõdési körébõl, korábbi juttatásaik megszûntek, a civil életbe való beilleszkedésüket lényegében nem segítették elõ.
Az évek során számos volt olimpiai bajnok anyagilag olyan méltatlan helyzetbe került, amit mindenképpen orvosolni kellett. Erre 1988-ban került sor, amikor a nyugdíjkedvezményekrõl szóló 30/85. számú kormányrendeletet módosították, és úgymond az olimpiai játékokon aranyérmet szerzett magyar állampolgárok nyugdíját kiegészítették havi 2500 forinttal - 2500 forinttal, tisztelt képviselõtársaim! -, és ez az összeg máig nem változott. A megoldás véleményem szerint azonban nem a nyugdíjpótlékok összegének emelésében keresendõ, nem elegendõ ugyanis, ha az öregségükre hátrányos helyzetbe került, kiemelkedõ teljesítményt nyújtó sportolót segélyszerû nyugdíj-kiegészítésben részesítjük, hanem indokolt, hogy a sporttevékenységétõl visszavonult olimpiai bajnoknak viszonozzuk a társadalom számára nyújtott értékes szolgálatát.
Tehát ennek a javaslatnak a filozófiája egész más, mint annak a másik - egyébként tiszteletre méltó - kezdeményezésnek, hogy a Mezõ Ferenc Alapítvány keretében ennél szélesebb kört, tehát nyugdíjaskorú és segélyre szoruló élvonalbeli sportolókat és sportvezetõket is - vagyis nem csak olimpiai bajnokokat - részesítenek segélyben. Erre feltétlenül szükség van, de ez egy más dolog, ez nem helyettesíti azt a kezdeményezést, amelynek a lényege az, mint elmondtam, hogy visszavonulásától, tehát 35 éves korától kezdve - és nem csak a rászorulót - részesítsük a mindenkori átlagfizetésnek megfelelõ összegben élete végéig, mintegy teljesítményének ellenértékeként, és nem a rászorulót részesítjük segélyben.
Az, hogy a járadékot aztán kiterjesszük-e a többi olimpiai érmesre - mert ez is elhangzott a bizottsági vitában és a különbözõ véleményekben is -, a világbajnokokra, esetleg a paraolimpiák gyõzteseire, alapvetõen költségvetési kérdés, ezért meghaladja egy ellenzéki képviselõ kompetenciáját. Természetesen ha a tisztelt képviselõtársaim elõállnak ilyen javaslatokkal, és ezt a kormány nem fogja ellenezni - amiben õszintén reménykedem -, a magam részérõl mint elõterjesztõ ezt örömmel támogatom.
Az viszont meggyõzõdésem, hogy az olimpiai bajnok sportolók megbecsülésének kérdését semmiképpen sem lehet a rászorultság oldaláról megközelíteni, legalábbis az õ esetükben nem csupán a nyugdíjkorúaknak, hanem az aktív sportolástól visszavonultaknak is kell rendszeres összeget juttatni, és nem azon az alapon, hogy ki mennyire szorul a támogatásra, rászorul-e egyáltalán, hanem mindenkinek azonos mértékben, az olimpiai bajnok által nyújtott kiemelkedõ és országa számára hasznos teljesítmény ellenértékeként.
A törvényjavaslat arra egyébként módot ad, a jogosult minden év március 31-éig nyilatkozhat, hogy a számára alanyi jogon az adott évre járó járadékról lemond éppen a Mezõ Ferenc Alapítvány javára, ahol a rászorulókat lehet ennél szélesebb körben támogatni. Az olimpiai gyõzelmek ugyanis különleges vonzerõt gyakorolnak elsõsorban a fiatalság körében, és ezáltal pozitív hatással vannak egy ország sportéletének általános fejlõdésére, másfelõl az olimpiai játékokat az egész világon fokozott figyelem kíséri, ezért az olimpiai gyõzelem a bajnok országának, nemzetének elismertségét is növeli a televízió által megsokszorozott hatásfokkal. Egy-egy gyõzelem esetén az olimpiai bajnok nemzeti lobogója, himnusza hosszú percekre "megjelenik" a képernyõn szinte a világ összes országában, aminek a reklámértéke felbecsülhetetlen. A becslések szerint az atlantai játékokat 170 országban naponta átlagosan 2 milliárd ember kísérte figyelemmel, a versenyekrõl 15 ezer újságíró tudósított folyamatosan.
Az olimpiai bajnoki járadék az utánpótlásra is serkentõen hathat, aggasztó ugyanis mindaz, ami az utóbbi idõben ezen a téren tapasztalható. A pályafutását befejezõ élvonalbeli sportolók száma folyamatosan meghaladja a nemzetközi szintre jutó új tehetségekét, az igazolt versenyzõk száma tíz év alatt 37 százalékkal, az utánpótláskorúaké 41 százalékkal apadt, a Központi Sportiskola felvételi vizsgáira jelentkezõk száma '86-tól '94-ig 875 fõrõl 42 fõre esett vissza. A nemzetközi eredményességben ma még nem mutatkozik látványos visszaesés, de az utánpótlás lemorzsolódása miatt mindez néhány év múlva szükségszerûen bekövetkezik. A sikersportágak száma máris csökkenõ tendenciát mutat, olimpiai érmeseinknek tulajdonképpen a kétharmad része három sportágból került ki - gondoljunk a tíz- egynéhány évvel ezelõtti helyzetre, mennyivel másképp nézett ki ez a dolog!
A sporttörvénytõl mindenki azt várta, hogy biztos alapokra helyezi a sportfinanszírozás ügyét, és ezzel segít megállítani a leépülés folyamatát. A közvélekedéssel ellentétben ugyanis nálunk az állam messze kevesebbet költ a sport támogatására, mint amennyit erre a fejlett országokban fordítanak, még a lényegesen alacsonyabb nemzeti jövedelemhez viszonyítva is: míg Nyugat-Európában átlagosan a GDP 1,3 százalékát, nálunk fél ezrelékét (Sic!) fordítják erre a célra a GDP- hez viszonyítva.
A sport jelenleg 2 milliárd forint támogatást kap, amihez 1 milliárd körüli saját bevételt lehet hozzászámolni. Szakértõk egybehangzó véleménye szerint legalább további 3 milliárdra lenne szükség ahhoz, hogy a finanszírozási rendszer ne omoljon össze. A sporttörvényben kellett volna erre a célra biztos forrást találni, például a szerencsejátékok és az élvezeti cikkek adójából, ezzel szemben mindössze 700 millió forint nagyságrendû normatív forrást sikerült a kormánytól kicsikarni, ami azt jelenti, hogy a sporttörvény megszavazása tulajdonképpen - ez egy ellenzéki képviselõ véleménye, de határozott véleményem - a tervezhetetlenség törvényesítését és annak az állapotnak a konzerválását jelentette, amelyben a leépülés megállíthatatlanul folyik tovább.
Persze itt 1 milliárdról, 3 milliárdról, tehát milliárdos nagyságrendû pénzekrõl beszélünk, amit a sportra kellene fordítani - amit én most javaslok, annak az ellenértéke 50 millió forint. Az 50 millió forint egy olyan összeg, ami a költségvetésben valóban nem számottevõ összeg, és úgy érzem, hogy ez egy olyan - a gesztuson túlmutató - lépés a sport felé, amit meggyõzõdésem szerint mindenképpen meg kell tenni. Persze ahhoz képest, amit elmondtam - és ebben az összefüggésben mosolyogtató lenne, ha túlértékelnénk az olimpiai bajnoki járadék ösztönzõ hatását, bár az a perspektíva, hogy olimpiai bajnoki aranyérem esetén a visszavonult sportoló megélhetése mindenképpen biztosított, elõnyösen befolyásolhatja a szülõk döntését, hogy támogassák tehetséges gyermekeik aktív sportolását -, a járadék ellensúlyozza azt a hátrányt, amit a sportoló azáltal szenved el, hogy az életre készülés idõszakában energiái nagy részét a sportra fordítja, aminek káros következményeivel a sportolók többsége a visszavonuláskor kerül szembe.
Jelenleg 142 Magyarországon élõ olimpiai bajnokunk van, körülbelül 15 olyan van, aki még nem érte el a 35. életévét, tehát 120 körüli azok száma, akiket érintene a törvény. Ez annyit jelent, hogy a jövõ évi költségvetést az olimpiai bajnoki járadék - mint mondtam - alig több mint 50 millió forinttal terhelné; ha év közben vezetnénk be, ami a javaslat módosítása esetén valószínû, akkor ez értelemszerûen egy olyan összeg, ami a kormányzati tartalékból még minden további nélkül megoldható, tehát nem kell a következõ költségvetési évig várni.
Úgy érzem, hogy ez a befektetés egy indokolt befektetés a társadalom részérõl, hiszen várhatóan sokszorosan megtérül majd a jövõben. Hogy végezetül egy összehasonlítást mondjak: az atlantai televíziós közvetítések közben sugárzott reklámok díja állítólag egyetlen percre - az amerikai kontinensre sugárzott közvetítésekrõl van szó - 1,2 millió dollár, egyetlen percre!
(21.40)
Ebbõl az összegbõl éppen négy éven át, tehát a legközelebbi olimpiáig fedezni lehet az olimpiai bajnokainknak fizetendõ járadék teljes összegét. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)