DR. VILÁGOSI GÁBOR belügyminisztériumi államtitkár: Tisztelt Elnöknõ! Tisztelt Képviselõtársaim! Azt hiszem, az, hogy képviselõ úrnak ezen törvényjavaslata nemes célt szolgál, nem vonható kétségbe, és ezt én sem szeretném kétségbe vonni. De azt, hogy még sem tartom egészen szerencsésnek ezt a törvényjavaslatot, néhány pontban összefoglalnám.
Ahogy a törvényjavaslat indokolásában is szerepel - és képviselõ úr is elmondta -, ez a javaslat nem szociális jellegû. Valóban, ugyanakkor természetesen gazdasági jellegû, hisz nem egy erkölcsi megbecsülésrõl szól, hanem egy gazdasági jellegûrõl, arról, hogy bizonyos pénzbeli juttatást kapnának azok az olimpiai bajnokok, akik az aktív pályájukat befejezték, és 35 évesek elmúltak. Valóban nem ugyanaz ennek a törvényjavaslatnak a filozófiája, mint a Mezõ Ferenc Közalapítvány létrehozóinak a filozófiája. Ugyanakkor természetesen nem mondhatjuk azt, hogy ez a két filozófia valahogyan nincsen összefüggésben, és ne kellene egymásra tekintettel lenni.
Azt, hogy elõnyösen befolyásolhatja a szülõk magatartását, azt a döntését, hogy támogassák a tehetséges gyerekeiknek a sportolását, hogy ha majdan õk olimpiai bajnokok lesznek, és mint olimpiai bajnokok, befejezték a sportpályafutásukat, 35 éves kortól biztos megélhetésük lesz, egy nagyon merész következtetésnek gondolom. Nem hiszem, hogy van ebben az országban olyan szülõ, aki arra gondol, és akár még egy kis hajszálnyit is számítana az õ döntésében, hogy azért támogassa gyermekének a sportolását, hogy ha majd olimpiai bajnokként leteszi a lantot, utána biztos legyen a megélhetése, mert egy magyar átlagfizetést kap.
Az én véleményem az, hogy fõképp azoknak az élsportolóknak, akik most olimpiai bajnokok, nagyon bízom benne, hogy nem lesznek olyan jellegû megélhetési gondjaik, amilyenek vannak most élõ olimpiai bajnokoknak, akik az elmúlt évtizedekben érték el ezeket az óriási sikereket.
Ezzel talán át is térnék egy másik problémakörre, a személyi hatályra. Ahogy képviselõ úr is mondta, õ is jó néven venné, ha ez a személyi kör tágulna, hisz itt õ elsõsorban - ezzel a juttatással legalábbis - csak az olimpiai bajnokokat célozza meg, ugyanakkor pedig természetesen felmerül az a kérdés, hogy azokat a sportolókat - számosan vannak ilyenek, és nagyon hosszan lehetne név szerint és sportáganként sorolni õket -, akik akár nem is csak egy alkalommal, hanem több alkalommal is minimálisan, hajszálnyira maradtak le az olimpiai bajnoki címrõl, miért ne illetné meg ez a juttatás. Azt a kajakkirályt, Csapót, aki minimális különbséggel lett csak második, miért ne illesse meg? De van olyan kajakkirály is, aki a '90-es világbajnok volt, és mégsem sikerült neki olimpiai bajnokságot nyerni. Vagy az a tornász, aki ráfogott arra a vonalra, amit utána már nem is számítottak, és emiatt nem lett olimpiai bajnok. Vagy az a súlyemelõ, aki testsúlya miatt, mert néhány dekával többet nyomott, mint az ugyanolyan eredményt elérõ, és ezért nem lett olimpiai bajnok. Tehát azt hiszem, ez ebbõl a szempontból - egy kicsit talán erõs ez a kifejezés - igazságtalan lenne ezekkel a sportolókkal szemben. Vagy mondhatnám azokat, akiknek a sportága nem olimpiai sportág, hanem csak világbajnokságokat rendeznek benne, ugyanakkor pedig az õ teljesítményük is ott, azon a megmérettetésen a legjobb volt. Vagy azon sportágakat, amelyek csak az utóbbi években, néhány évtizede kerültek be az olimpiai sportágak körébe, és elõtte értek el benne világraszóló sikereket, például az asztalitensziben Sidóék. De folytathatnám azzal is, hogy adott esetben egy platformra kerül az a csapatsportágban olimpiai bajnokságot nyert, aki csak néhány percet töltött adott esetben a pályán, azzal az egyéni sportolóval vagy akár csapattársával is, akinek pedig döntõ része volt a siker elérésében. De említhetném itt az edzõket, a szakvezetõket is, akik nélkül senki nem lett volna olimpiai bajnok, ha nem lettek volna kiváló edzõink, és adott esetben õket is kizárnánk ebbõl a körbõl. Vagy - ahogy szintén képviselõ úr célzott rá - a fogyatékos sportolók köre is kimaradna ebbõl a körbõl.
Õ mondta és hangsúlyozta, hogy ez nem egy szociális jellegû, tehát nem rászorultsági alapon van, hanem más filozófiája van. De úgy vélem, hogy amíg az említett Mezõ Ferenc Közalapítványra mintegy 50 millió forint jut, tehát a valóban rászorultaknak - és ezzel a rászorultsági kör az elõbb általam említettekre kiterjed, tehát ott nem csak az olimpiai aranyérmesekrõl van szó -, addig nem etikus vagy legalább is morálisan támadható az, hogy amíg a valóban rászorulókra csak mintegy 50 millió forint összeg jut, egy jóval nagyobb körre, addig egy jóval szûkebb körre, akiknek a többsége nem rászorult, fiatal, ugyanekkora összeg jusson. Bontásban - ahogy a bizottsági üléseken is elhangzott - ez úgy néz ki, hogy amíg a nyugdíjas, valóban rászoruló élsportoló kap 10 vagy 5 ezer forintot, addig pedig a törvényjavaslat által megcélzott kör mintegy 30 ezer forintot kapna.
Tehát summázva: a Mezõ Ferenc Közalapítványt alkalmasnak tartom arra, hogy valóban rászorultsági alapon az élsportolóknak, akik olimpiai és világversenyeken kiváló eredményeket értek el, a megélhetési gondjain segítsen. Ezt a közalapítvány alapító okiratában megfogalmazott cél egyértelmûen rögzíti. A sportról szóló, 1996. évi LXIV. törvény 31. §-a alapján a nyugdíjas olimpiai és világbajnoki érmes sportolók, valamint a sportszakemberek erkölcsi és anyagi megbecsülése, támogatása ennek a célja és tárgya. Amíg tehát - sajnos - a lehetõségeink nagyon szûkösek, addig azt hiszem, minden erõnket arra kell összpontosítani, hogy rászorultsági alapon kapjanak minél többet azok, akik valóban nem tudnak magukról gondoskodni, illetve nagyon szûkösen élnek. Egy késõbbi idõszakban következhet be az az állapot, amikor ezt a kiváló teljesítményt, ami az olimpiai bajnoki címet elért sportolóknál jelentkezik, már az aktív korban - nem sport értelemben vett aktív korban, tehát 35 éves kortól -, adott esetben támogatásban részesíthessék. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)