HORVÁTH VILMOS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselõtársaim! Kedves Kónya Imre! Az egész problémakörrel kapcsolatos gondolatmenetet ott folytatnám, vagy azokat a kételyeket próbálnám megerõsíteni, amelyeket az imént államtitkár úr is elmondott. Abból indulnék ki, hogy valóban egy nagyon nemes szándék vezette képviselõtársunkat, amikor ezt a törvényjavaslatát beterjesztette. Azt hiszem, akik a teremben vagyunk, egészen biztos, hogy valamennyien a sport nagy barátai, ha úgy tetszik, a szerelmesei vagyunk.
Azon sem lepõdtem meg, amivel Kónya Imre képviselõtársunk indította mondandóját, nevezetesen: amikor bizonyos körben házi közvélemény-kutatást végzett, akkor nem voltak olyanok, akiket irritált volna ez a törvényjavaslat. Mondhatjuk azt is, hogy a lakosságot sem irritálja. Azt hiszem, ez pontosan abból fakad, amit képviselõtársunk is említett. Nevezetesen: a sportteljesítmények, a kiemelkedõ teljesítmények olyan mérhetõ dolgok, amelyeket valamennyien - az egész társadalom, az egész lakosság - tudnak értékelni, különösen egy olyan országban, amely sporthagyományai rendkívül gazdagok, egy olyan országban, amely 1895-ben hatodikként csatlakozott a nemzetközi olimpiai mozgalomhoz. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a mai napig az egyik fõ zászlóvivõje az olimpiai mozgalomnak.
Mégis néhány fenntartásomat szeretném megfogalmazni a javaslattal kapcsolatban. Egyik-másikról már Világosi Gábor államtitkár úr beszélt. Attól függetlenül, hogy Világos Gáborral beszéltünk volna errõl, az ön által benyújtott törvényjavaslat indoklásában megtalálható az, hogy ez a javaslat perspektívát nyújtson a jövõ utánpótlásának. Azt hiszem, nagyon nagy baj lenne az, ha ma egy fiatal csupán azért kezdene sportolni, mert majd akkor, amikor befejezi sportolói pályafutását, az államtól egy garantált, biztos jövedelemre számíthat. Azt hiszem, ez egy kicsit magát az olimpiai eszmét is sérti. Nagy baj lenne, ha csak ezért kezdenének el sportolni. Azt hiszem, báró Pierre de Coubertin annak idején, amikor a sportról megfogalmazta a '12-es olimpián bajnoki címet kapott ódáját, akkor nem egészen pontosan erre gondolt. Ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg.
Inkább annak a mentén mennék, amit Világosi Gábor mondott. Említette, hogy vannak olyan csapatsportágak, amelyekben nagyon sikeresek voltunk és vagyunk - és ennek örülni kell. Bizony volt olyan sportoló, aki tizen-egynéhány percet töltött a pályán, de ezzel természetesen és jogosan - hiszen fel is kellett készülni erre az olimpiára, és ki is kellett érdemelni, hogy kijusson; ez teljesen világos - mégiscsak tevõlegesen néhány percig vett részt abban, hogy egy olimpiai bajnoki címet szerezzünk. Ezért 35 éves kora fölött megkapná azt a járandóságot, amit esetleg az az ember nem, aki nem nyert olimpiát. Például Wichmann Tamás 9 világbajnoki címet szerzett, de az olimpia valahogy soha nem sikerült neki; vagy akár az az asztalitenisz-generáció - gondolok Jónyerre, Gergelyre -, amely az ázsiai hegemóniát harminc év után megtörte, de pechükre az asztalitenisz csak '88-ban került az olimpia programjára. A '65-ben Dortmundban világbajnokságot nyert nõi kézilabdacsapat pechére a nõi kézilabda csak 1972-ben került a játékok mûsorára. Így õk is kimaradnának ebbõl.
Ami a rászorultság és az alanyi jog közötti vitát illeti, nagyon nehéz igazságot tenni. Azt hiszem, valamennyien, akik megszólaltunk ebben a témakörben, ebben kétkedünk. Valamennyien tudjuk - most nem mondok nevet, mert nem akarok sérteni személyiségi jogokat -, bizony jelenleg, sajnos, van Magyarországon élõ olimpiai bajnokunk, aki egykoron cipõpucolásból - és ezt elég látványosan csinálta - próbálta meg eltartani a családját, aki kénytelen volt eladni az aranyérmeit. Ez nagyon-nagyon szomorú dolog. Nádori László képviselõtársam, a MOB elnökségi tagja is célzott erre.
Ugyanakkor ugyanezt a bizonyos összeget, amit Kónya Imre javasolt, megkapná dr. Schmitt Pál is, aki hazánk madridi nagykövete, az elsõ számú magyar sportdiplomata, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság alelnöke. Nem hiszem, hogy õ rászorult erre. Tudom, a javaslatban Kónya Imre azt mondja, hogy errõl nyilatkozni kell minden év március 31-éig, és ha nem tart rá igényt, akkor a Mezõ Ferenc Alapítvány részére átutalhatja.
Most igazából nem is nagyon tudom letenni - egyikünk sem - a voksot. Kíváncsi vagyok mások véleményére is, és gondolom, valamennyien így vagyunk ezzel. A magam részérõl egy picit inkább a rászorultság elve felé hajlanék éppen az imént említett dolgok miatt. Tényleg azt lehet mondani, hogy nem nyert olimpiát, pechje volt. Centiméterek, milliméterek dönthetnek el helyezéseket. Güttler Károly hiába volt nyolc év alatt kétszer második, mégsem lett olimpiai bajnok. Ez persze egy kicsit a mi hibánk, magyaroké is. Egyrészt el vagyunk kényeztetve - hogy germanizmust használjak - az aranyérmeket tekintve. Éppen ebbõl fakadóan nem is nagyon tudjuk, hogy ki volt az elõzõ; akár azt, hogy Atlantában ki nyert ezüst- és bronzérmet.
Tisztelt Képviselõtársaim! Éppen egy olimpiai történeti vetélkedõ gyõzteseként kint voltam a nyári atlantai játékokon. Láttam a kajak- kenu döntõket. Láttam, hogy bizony milliméterek döntöttek amellett, hogy Kõbán Rita és a Kolonics-Horváth-páros olimpiai bajnok legyen. Teljesen jogosan megdicsõültek, olimpiai bajnokok. Csak nagyon halkan teszem fel a kérdést: ha ez a néhány századmásodperc, ezredmásodperc nem az õ javukra szól, hanem az ellenfelek javára, attól õk kisebb sportolók?
(22.00)
Attól kevésbé megbecsülendõ személyiségek? És mi elintéztük volna õket azzal, hogy csak ezüstérmesek, szemben azzal, hogy az amerikai újságok az éremtáblázatot nem úgy vezetik, ahogy nálunk Európában, hanem az érmek számát tekintve sorolták az országokat. Ezzel azt mondták ki tulajdonképpen, hogy mindegy, hogy arany-, ezüst- vagy bronzérmet nyer valaki, egyszerûen aki egy világversenyen - fõként egy olimpián, ami csak négyévente van - dobogóra tud állni, az tulajdonképpen teljesen egyként kezelendõ, hiszen ilyen szinten is bizony sokszor csupán a szerencse, a pillanatnyi idegállapot vagy bármi más dönthet. Persze attól nagy valaki és attól bajnok, hogy abban a pillanatban a legjobb tud lenni; én ezt sem vitatom.
Azt hiszem, hogy ezt a vitát tovább kell folytatnunk, és tovább kell folytatni a vitát képviselõ úrnak és másoknak is, akik ezt a javaslatot így, érintetlenül akarják elfogadni, akár a kormánnyal is vitatva, de én még egyszer mondom, a rászorultság felé is hajlanék. Azt mondom, hogy ha viszont a rászorultságot nézzük, akkor egyrészt az, amit Kónya Imre elmondott - hogy õ nem nagyon támogatná, hogy ezt a bizonyos nyugdíjkiegészítést kellene megnövelni -, ugyan mindenkire vonatkozik, és csak egy adott életkorban, ez tény, másrészt pedig a Mezõ Ferenc Alapítványban - és ezt én szívesen vállalom és gondolom, még vagyunk néhányan - lobbyzunk azért, hogy amikor majd a költségvetési törvényben a Mezõ Ferenc Alapítvány jövõ évi pénzérõl lesz szó, jócskán megnöveljük ezt az összeget, és valóban minden rászoruló, minden arra érdemes megkapja ezt.
Végezetül csupán egyetlenegy mondat: Kónya Imre képviselõtársunk azt mondta, hogy ez a sporttörvény, amit tavaly éppen a centenáriumi olimpia idején hoztunk, tulajdonképpen azokat a szabályozatlanságokat szentesítette, erõsítette meg vagy betonozta be, amelyek eddig is megvoltak a sportban. Én ezt egy kissé másként látom, de önöknek is meglett volna a lehetõségük - vagy önnek is miniszter korában -, hogy csak egy hasonló vagy ennél sokkal jobb sporttörvénnyel elõrukkoljanak. Abban viszont maximálisan egyetértünk, hogy az az összeg, amit a sportra fordítunk, rendkívül kevés, és ebben a dologban minél elõbb, lehetõleg már a jövõ évi költségvetésben változtatni kellene.
Azt hiszem, hogy nem mondtam sem igent, sem nemet, beszéljük tovább a dolgot, gondolkozzunk róla közösen, próbáljuk meg, ha lehet, a két megoldás között megtalálni az arany középutat, bár tudom, hogy nehéz, mert vagy alanyi jogról vagy rászorultságról van szó. Köszönöm szépen a szót, elnök asszony.