Mezõ István Tartalom Elõzõ Következõ

MEZÕ ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Amikor értesültem róla, hogy olyan törvény készül, amely a magyar olimpiai bajnokokat kívánja járadékban részesíteni, engem személy szerint örömmel töltött el, mert magam is nagyon szeretem a sportot, és kisgyerekkorom óta különleges figyelemmel kísérem az olimpiák történetét, különös tekintettel természetesen a magyar olimpiai bajnokokra. Általános iskolás gyerekként kívülrõl fújtuk, hogy mikor, hol volt olimpia és ki, mikor, milyen sportágban volt olimpiai bajnok.

Az olimpiák iránti különleges figyelem azóta is megmaradt bennem. És valóban igaz, Kónya képviselõ úr elõterjesztésében is szerepel, hogy az olimpiai versenyeket különleges légkör, hangulat veszi körül, azok minden rendû, rangú versenyeknél fontosabbak. Biztos, hogy vannak világbajnokságok is, és pechjük van azoknak a sportolóknak, akiknek a sportága nem olimpiai sportág, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, aki úgy gondolja, hogy az olimpia mégiscsak olimpia, az olimpiai versenyek mindenekfelett állnak, számomra legalábbis igen.

Különösen igaz ez azóta, amióta a televíziós közvetítések is figyelemmel kísérik az olimpiákat; ha jól emlékszem, az 1960-as római olimpia óta van tévéközvetítés, legalábbis Magyarországon, és az egész világ láthatja az eseményeket. Ilyenkor elgondolja az ember, hogy hej, ha egykor láthatta volna a világ, amikor egy magyar fiatalember, bizonyos Hajós Alfréd beugrik a hajóról a tengerbe és megnyeri a százméteres gyorsúszást - csak hát akkor még nem volt tévéközvetítés. Hiszen egy magyar embernek nincs annál felemelõbb érzés, kellemesebb borzongás, amikor a dobogó tetején, néha könnyeivel küszködve, ott áll a magyar versenyzõ, és szól a magyar himnusz, miközben a fõárbocra felkúszik a magyar zászló.

Valóban úgy van, ahogy az elõterjesztésben is szerepel, hogy a magyar állam nem mindig gondoskodott azokról, akik a nemzetnek dicsõséget szereztek. Ez különösen igaz a Horthy-rendszerre, amikor még az a szégyenteljes eset is megtörténhetett, hogy egy olimpiai bajnokot származása miatt munkaszolgálatra hurcoltak, és Ukrajnában fagyott meg. Igen, Petschauer Attila kétszeres kardvívó olimpiai bajnokról van szó, és most itt eszembe jut egy történet. Bálint György - Gyuri bácsi - SZDSZ-es képviselõtársammal egyszer beszélgettünk, és õ mesélte a következõ történetet: amikor 15-16 éves gimnazista srác volt Gyöngyösön, ellátogatott hozzájuk Petschauer Attila, akkor már olimpiai bajnok kardvívó - volt náluk egy vívó szakosztály a gimnáziumban is -, és megkérdezte az olimpiai bajnok, hogy ki áll ki vele vívni; Bálint Gyuri bácsi jelentkezett, és micsoda élmény maradt ez neki még most is, hogy õ vívhatott az olimpiai bajnokkal.

Hogy az olimpiai bajnokok különleges megbecsülést érdemelnek, az nekem körülbelül két-három évvel ezelõtt jutott eszembe, amikor döbbenten hallgattam a rádióban, hogy az egyik olimpiai bajnokunk - hadd ne mondjam, hogy ki volt az - áruba bocsátja olimpiai aranyérmét, mert megélhetési gondjai vannak. Azt hiszem, az elõbb Horváth képviselõ úr is utalt erre. Egyébként ma érdeklõdtem, hogy valóban igaz volt-e ez; megerõsítették, hogy igaz volt, de aztán megoldódott a probléma, mert valaki segített az olimpiai bajnokon, és mégsem került eladásra az aranyérme. Akirõl én tudok, arról van szó, tehát én csak õt kérdezem. De azért mégiscsak szörnyû, hogy ez a gondolat egyáltalán felmerülhetett.

Persze ha az ember belegondol, hajlamosak vagyunk arra, hogy csak az aranyérmesekért rajongjunk, pedig egy ezüst- vagy egy bronzéremben is legalább annyi munka van. Néha csak egy-egy centiméter vagy egy századmásodperc hiányzik az aranyéremhez, nekem is éppen Güttler Károly jutott eszembe, aki az 1988-as szöuli olimpián egy századmásodperccel maradt le a dobogó legmagasabb fokáról, és úgy nyert ezüstérmet, mint késõbb kimutatták, ez körülbelül 8 millimétert jelentett a benyúlásnál.

Abban is van valami igazság, hogy esetleg lehetne jutalmazni az ezüst- vagy bronzérmeseket is, vagy netán a világbajnoki aranyérmeseket, de tudom, hogy ez még több pénzt, még több kiadást jelentene.

Tisztelt Ház! A törvényjavaslatot összességében én rendkívül szimpatikusnak találom és támogatom. A pénzbeli kihatásaival nem kívánok foglalkozni, de magát a gondolatot mindenképpen támogatom. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)

Tartalom Elõzõ Következõ

Eleje Homepage