DR. SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Szerintem is kiemelkedõen fontos törvényt tárgyalunk, kedves képviselõtársaim, ami a címbõl nem nagyon derül ki, hiszen az így szól: "Törvényjavaslat az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezelésérõl". Viszont ha áttanulmányozzuk, annál inkább meggyõzõdhetünk róla, hogy nagyon is a privát életet, a mindennapokat meghatározó és befolyásoló kérdésekrõl van szó benne. Alkotmányos alapjogokról tárgyalunk, legbelsõbb, legintimebb személyes ügyeinkrõl.
Mi történhet azokkal az információkkal, adatokkal, amelyek akkor keletkeznek, ha orvoshoz fordulunk? Nem is igen tudatosodik bennünk, hogy mekkora hatalom és milyen üzlet lehet az egészségügyi adatokban, hogy hány- és hányféle szempontból lehet értékes adat, hogy kinek mi vagy mi volt a baja, és hogyan kezelték. Gondoljunk csak arra az esetre például - ne következzen el -, hogy, mondjuk, gyógyszergyárak beteg embereket ostromoljanak azzal, hogy vásárolják meg az õ termékeiket, és célirányosan járhatnának el, hiszen tudják vagy tudnák, hogy kinek milyen gyógyszert kellene ajánlani.
Tehát olyan lényegi kérdésekrõl szól a javaslat - hogy csak a legfontosabbakat említsem -: kik és milyen körülmények között férhetnek ezekhez az adatokhoz és kik nem; vagy milyen kötelezettségei vannak az orvosnak a hozzá forduló felé saját orvosi tevékenysége vonatkozásában; vagy milyen nyilvántartásokat kell vezetni; és nem utolsósorban akik kívül vannak az orvos és a hozzá forduló érdekelt kapcsolatán, azok errõl mikor és mit tudhatnak meg.
Talán a legegyszerûbben mondhatjuk úgy is, törvényt hozunk arról, kedves képviselõtársaim, mit tudhat meg a külvilág az emberrõl, ha megbetegszik. S ha errõl beszélünk, megkerülhetetlenül foglalkoznunk kell olyan kényes és filozofikus kérdésekkel, hogy hol húzódnak a közérdek és a magánérdek határai, vagy mikor esnek azok egybe. Itt a járványügyeket kell feltétlenül megemlíteni, amikor a közérdek elvitathatatlanul meg kell hogy elõzze az egyéni érdeket.
Szándékaim szerint elsõsorban arról szeretnék beszélni, hogy mi a jó ebben a javaslatban, természetesen tudván azt, hogy nincs olyan jó javaslat, amit ne lehetne még jobbá tenni. Ugyanakkor érdemes hangsúlyozni, hogy nagyon nagy szükség van erre a törvényre, mert egyrészt az 1972. évi egészségügyi törvényen kívül nem foglalkozik más egyéb törvény ezzel az üggyel; az elõterjesztõ szerint - s reményeim szerint is - összhangban áll az Európa Tanács ajánlásaival, tehát fontos része annak a jogalkotási folyamatnak, amely az uniós csatlakozást készíti elõ; és nem utolsósorban szabályt alkot arra a tényre, hogy az információ hatalom, és meg kell védeni azokat a személyes jellegû ismereteket, amelyek - ha illetéktelen személyek kezébe kerülnek - az érdekeltnek hátrányt okozhatnak. Csak egyetlen példa: el kell kerülni, hogy emberek betegségük miatt gúny tárgyai lehessenek, vagy elveszítsék embertársaikkal való kapcsolataikat vagy netalán a munkahelyüket.
Jó, hogy végre törvényi szinten lesz meghatározva, hogy mi minõsül egészségügyi adatnak, mi az orvosi titok, és mi egyáltalán a gyógykezelés folyamata.
S most részletesebben a törvényrõl:
Nagyon fontos eleme a javaslatnak az önkéntesség elve, amelynek értelmében ha az egyén hozzájárul a nyilvánossághoz, adatait bárki megismerheti. Ahhoz azonban, hogy mikor nem kell hozzájárulás - például a sürgõs szükség eseteiben -, vagy mikor kell a rendõrségnek vagy a büntetés-végrehajtási intézetnek az adatokat kiszolgáltatni, még további pontosítást igényel meglátásom szerint is, hiszen a közérdek mint megfogalmazás meglehetõsen tág. Szükséges és fontos ennek pontos meghatározása.
Jó és méltányolható az a másik fontos tétel is, amely szerint az egyénnek joga van eldönteni, hogy kikkel milyen adatokat közöl - a kötelezõ néhány közlési esetet kivéve. Például az egyénnek kifejezetten joga lesz a jövõben, hogy megtiltsa a kezelõorvosának, hogy azokat az adatokat, amelyek közöttük keletkeztek, kiadja a háziorvosnak. Aztán az már egy további kérdést vet fel, hogy ez mennyiben áll a beteg érdekében, de ezt legalább maga döntheti el.
Továbbá az is védi az egyént, hogy statisztikai célból vagy publikációban csak úgy kezelhetõk adatok, hogy az a személy azonosítására alkalmatlan legyen. Mert azt - nem vitatom - bárki megtudhatja Magyarországon, hogy hány vesebeteg van, de hogy kik õk, azt már nem.
Jó, hogy szabályozva lesz ezután, kik lehetnek jelen a gyógykezelés során. Különös tekintettel kell itt kitérni az oktatásra, mert ahhoz az egyén kifejezett hozzájárulására lesz szükség. Ez alól kivételek - jellegüknél fogva - az oktatókórházak, hiszen aki oda megy, az tudja, milyen intézményt keresett fel.
Jó az is, hogy a javaslat kitér a társadalombiztosítási adatkezelésre, és kimondja: amennyire lehet, védett legyen - és itt bizony csak amennyire lehet, mert például név és lakcím nélkül érdekes lenne a nyugdíjfolyósítás. A védettséget itt kifejezetten az jelenti, hogy ne akármelyik társadalombiztosítási dolgozó juthasson adathoz, hanem csak azok, akik megállapítanak, folyósítanak vagy ellenõriznek.
Aztán itt vannak a különféle nyilvántartások vezetésének kötelezettségei, amelyek szintén nagyon fontosak a törvényben. Ezek a nyilvántartások egyértelmûen védik a közérdeket is és a magánérdeket is, nem kis feladatot adva persze az egészségügyi dolgozóknak. Érdemes tudnunk azt is, hogy kikrõl és milyen adatokat kell nyilvántartani. A kezelõorvosnak a fertõzõ megbetegedésben szenvedõkrõl, a védõoltásra kötelezettekrõl, a kábítószer-élvezõkrõl; a tisztiorvosnak a fertõzõ megbetegedésben szenvedõkrõl; a háziorvosnak az általa ismert összes egészségügyi adatról; a gyógyszerésznek pedig az orvosi rendelvényre kiállított kábítószert tartalmazó gyógyszerrendelvényekrõl. A nyilvántartások kötelezõ megõrzési idõtartama - a javaslat szerint - harminc év, a zárójelentéseké ötven év, azután meg kell õket kötelezõen semmisíteni. A recepteket három évig, a kábítószeres recepteket pedig öt évig kell õrizni.
A nyilvántartások egy másik fajtáját jelentik azok, amelyek arról szólnak, hogy kik és milyen célból jutottak egészségügyi adathoz. Ez egy rendkívül fontos, garanciális jellegû adattár lesz, ahol a javításoknak is egyértelmûen ki kell tûnniük, és a speciális adatok védelmének alappillérei lesznek. Mert bármikor kikereshetõ és nyomon követhetõ, hogy ki kért, ki kapott, miért és milyen egészségügyi információt. Ennek a nyilvántartási módozatnak különös jelentõsége van a külsõ szerveknek vagy külsõ egyéneknek kiadott adatok vonatkozásában.
Megjelenik a törvényben egy teljesen új feladat is, ez pedig az adatvédelmi felelõs feladatköre. Minden húsz fõ feletti intézményben kötelezõ lesz ilyen feladattal megbízni vagy egy orvost, vagy egy jogászt, vagy egy adatvédelemben gyakorlatot szerzett, felsõfokú végzettségû szakembert. Mindig az adott intézmény vezetõje fogja kinevezni, megbízni, de az adatok védelméért maga a vezetõ, tehát az igazgató felel. Fontos tudnunk ezt a nagyon jelentõs, garanciális jellegû szabályt.
Jó tudni, hogy a törvény el fog rendelni különféle értesítési kötelezettségeket is, amelyek egyértelmûen az egyén érdekeit szolgálják. Így például a vele született rendellenességekrõl értesíteni kell a törvényben megjelölt szervet, vagy nemzeti rákregisztert kell vezetni.
Jó tudnunk azt is továbbá, hogy a taj-szám, tehát a társadalombiztosítási azonosító jel önmagában nem alkalmas a konkrét személy azonosságának megállapítására.
A végére hagytam, mert szerettem volna mindenképpen kiemelni, hogy miért mérföldkõ ez a törvény az egészségügyet érintõ jogalkotásban. Mert pontot tesz végre egy mindmáig eldöntetlen és rendezetlen ügyre, nevezetesen: mit van joga megtudni egy embernek saját betegségérõl és a gyógykezelés folyamatáról, illetve mit tudhatnak meg a hozzátartozók elhunyt családtagjuk betegségérõl. Azzal, hogy megnézheti a rá vonatkozó adatokat, másolatot is kérhet róla, eldönti ezt a kérdést - ha nem is kimondva. Szerintem jó ez a megoldási mód, mert ha valaki nem akarja tudni, hogy mi a baja, nem muszáj neki. Viszont ha akarja, akkor minden felvilágosítást meg kell adni a számára. Egyetértek azzal, amit Surján László képviselõtársam elmondott, hogy a megfelelõ módon, mert nem hiszem, hogy latin kifejezésekkel ki lesz segítve az, aki tájékozódni szeretne.
Még egyetlen mondat: reményeim szerint ez komoly szemléletváltást hoz az egészségügyben, mert ha nem is szûnik meg, de enyhül a beteg ember kiszolgáltatottsága. Ezért ajánlom, értékeljük a helyén mindannyian, és támogassuk a törvényjavaslatot.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
(11.20)