DR. SZOLNOKI ANDREA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Mélyen tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselõtársaim! Ahhoz, hogy az elõttünk álló törvényjavaslatot érdemben tárgyalni tudjuk, érdemes az egészségügyi adatok kezelésének alapelveirõl röviden szólni.
Két fontos alapelve van az egészségügyi adatok kezelésének. Az egyik: az érintetteknek, a betegeknek joga van ahhoz, hogy a rájuk vonatkozó valamennyi egészségügyi adatot megismerjék. Ez az információs önrendelkezési jog.
E jognak két aspektusa van. Magába foglalja egyrészt a tájékoztatáshoz való jogot. Az orvos köteles a beteget egészségi állapotáról tájékoztatni. Az információkkal nem az orvos, hanem a beteg rendelkezik. Ezen alapul a tájékozott beleegyezés elve, mely szerint az orvos csak a megfelelõen informált beteg önkéntes hozzájárulása alapján végezheti el a szükséges beavatkozásokat. Az önrendelkezési jog alapján a beteg konkrét esetben le is mondhat a tájékoztatásról.
Magába foglalja ez a jog a betegnek azt a jogát, hogy a rá vonatkozó nyilvántartásokba betekinthet, a vele kapcsolatban keletkezett egészségügyi iratokat megnézheti, azokról másolatokat készíthet. Fõ szabály szerint az érintetteken kívül más csak az õ írásbeli hozzájárulásával kaphat tájékoztatást az egészségi állapotáról. Az adatok a bizalmi jellegû orvos-beteg viszonyban keletkeznek, ezért orvosi titkot képeznek.
A törvényhozás feladata, hogy ezeket a jogokat deklarálja, és meghatározza azokat a kivételes eseteket, amikor a beteg mellett, vagy helyett más válhat jogosulttá az adatok megismerésére. Ugyanakkor a kivételek sem korlátozhatják a belátási képességgel rendelkezõ beteg információs önrendelkezési jogát.
A másik alapelv: az egészségi állapotra vonatkozó adatok felvételére, tárolására és továbbítására az érintett beleegyezésén kívül kizárólag törvényben meghatározott, pontosan körülírt, és alkotmányosan megengedett célból kerülhet sor.
(11.50)
Az érintettet az adatkezelésrõl ez esetben is tájékoztatni kell. Ezen elv alapjául egyfelõl az önrendelkezési jog szolgál, másfelõl az a felismerés, hogy akik orvoshoz fordulnak, állapotuknál fogva kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, jogaikat nehezen tudják érvényesíteni.
A polgároknak jelentõs érdekük fûzõdik ahhoz, hogy testi és lelki betegségeikrõl, egészségi állapotukról illetékesek ne szerezzenek tudomást, róluk a közigazgatásban ne vezessenek indokolatlanul nyilvántartásokat. Sokan nemcsak betegségükkel folytatnak küzdelmet, hanem egyúttal erõs társadalmi elõítéletekkel, hátrányos megkülönböztetéssel találják magukat szemben. Betegségük kitudódása esetén könnyen zsarolhatóvá válhatnának, állásukat elveszíthetnék, magánéletük szabadsága sérülhetne. Emellett a gyógyításhoz nélkülözhetetlen orvos és beteg közötti bizalmi viszony sem tartható fenn, ha az orvos egyúttal hatósági kényszer megtestesítõje is. A törvényhozás feladata emiatt, hogy szigorú garanciákat állapítson meg az egészségügyi adatok kezelésére. Pontosan meg kell jelölnie és egymástól határozottan el kell különíteni azokat az alkotmányosan elfogadható célokat, amelyek érdekében az adatok egy jól körülírt része kivételesen felhasználható.
Ma az egészségügyrõl szóló törvény felhatalmazása alapján alacsonyabb szintû jogszabályok és jogszabályoknak nem minõsülõ normák tartalmazzák az adatkezelés lényeges szabályait. Az egészségügyi törvény alig néhány paragrafusa rendelkezik az adatkezelésrõl, melyeket az elmúlt négy év alatt háromszor módosítottunk; mindig ellentmondásosabb szabályok váltják föl a régieket. Ennek nyomán az a helyzet állt elõ, hogy az egészségügyi hatóságok és más állami intézmények a legkülönbözõbb célokból a legkülönfélébb személyes adatokat tarthatják nyilván, és továbbíthatják más szerveknek. Ezek miatt feltétlenül indokolt, hogy valamennyi garanciális jelentõségû szabályt egységes törvény tartalmazzon, és valójában ez az a törvény.
Egy-egy fejezetével külön is szeretnék foglalkozni. Fontos része a törvénynek, amely kimondja azt, hogy a kezelõorvosnak a háziorvost az egészségügyi adatokról tájékoztatni kell. Ez azért nagyon fontos része ennek a törvénynek vagy törvénytervezetnek, mert a háziorvos egy életen keresztül kíséri a beteget gyakorlatilag az összes betegségével és a megelõzés kapcsán nemcsak a betegségével, tehát rendkívül fontos, hogy a háziorvos minden egészségügyi adat birtokába jusson, még azon adatok birtokába is, ami nem nála csapódik le, hanem adott esetben más szakorvosnál vagy kórháznál keletkezik.
A másik fejezet - amelyet több elõttem szóló is említett - a fertõzõ betegségek bejelentése. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy az ötvenes évek idejére emlékeztet, amikor fertõzõ betegségeket kötelezõ bejelenteni. Magam azon a véleményen vagyok: ha valakinek bármiféle betegsége van, ami nem fertõzõ betegség, hogy azt eltitkolja vagy bárkivel megossza az ezzel kapcsolatos problémát, az neki szíve joga. Senki mást, környezetét nem veszélyezteti ezzel, gyakorlatilag saját lelkiismerete szerint számol el. De abban az esetben, ha már nemcsak saját magát veszélyezteti ez a betegség, hanem a környezetét is veszélyezteti adott esetben egy fertõzõ betegség, akkor magam is azon a véleményen vagyok, hogy azt nyilvántartásba kell venni és kötelezõen be kell jelenteni.
Nagyon fontos része a törvénytervezetnek az, amikor azzal foglalkozik, hogy kik lehetnek jelen a beteg vizsgálatakor vagy kezelésekor. Szörnyû élményeim vannak e tekintetben a múltból, amikor kezelõkben, vizsgálókban a beteget úgy vizsgálja - vagy úgy beszélget vele adott esetben - az orvos, amikor jelen van a kezelõhelyiségben a takarítónõ, aki a sarokban takarít, a mûtõsnõ, aki rakodja közben a mûszereket s egy-két orvos és esetleg nõvér, akik tereferélnek a kezelõben, miközben a beteg a legintimebb dolgait kívánja vagy szeretné föltárni az orvosnak. Nagyon fontos dolog, hogy a törvény ezt szabályozza. Az is fontos dolog, hogy felmentést jelentenek az egyetemek és az oktatóintézmények, ahol részt vehetnek ezekben a vizsgálatokban, diagnózisok fölállításában, a beteg és orvos találkozásakor az orvostanhallgatók, adott esetben a továbbképzésre váró szakorvosok, mert nagyon fontos az õ képzésük szempontjából, hogy ezeken a találkozásokon részt vehessenek. De az is fontos, hogy elõtte a beteget tájékoztatni kell arról, hogy egy olyan intézménybe került, kedves beteg, ahol orvostanhallgatókat vagy szakorvosokat képzünk, tehát el kell viselnie, hogy amikor önt vizsgálják, amikor önt kezelik, az orvostanhallgatók vagy a szakorvosok is részt vehetnek ezeken a viziteken.
Fontos része a törvénynek az, hogy különbözõ publikációkban és közleményekben megjelenhetnek egészségügyi adatok, de ráismerni az illetõre, hogy kirõl van szó, az tilos. Tisztességes publikáló orvosok, akik eddig is írtunk közleményeket, mindig tartottuk magunkat ehhez az íratlan szabályhoz, nevezetesen, hogy a betegre soha ne lehessen ráismerni. Most nagy öröm számunkra, hogy ez törvényi szinten is deklarálódik.
Az egyedüli dolog, amivel talán igazából vitatkoznék e törvényjavaslatban, az az, hogy ha bûncselekmény alapos gyanúja merül fel, akkor az orvosnak bejelentést kell tennie a rendõrségre. Úgy gondolom, ez egy olyan kellemetlen feladata az orvosnak, amelyre nem szívesen vállalkozik ma egyetlen orvos sem, mert a beteg és az orvos között kialakult nagyon fontos intim kapcsolatot, viszonyt megronthatja ez a bejelentési kötelezettség. El tudok képzelni egy olyan módosítást, amikor kikéri a bûntettet elszenvedett véleményét, õ kíván-e élni azzal a lehetõséggel, hogy rendõrséghez forduljon az orvos, és ha a beteg úgy nyilatkozik, hogy igen, csak abban az esetben kelljen az orvosnak rendõrséghez fordulnia.
A törvénytervezet elõírja, hogy harminc évig a kórlapokat, ötven évig viszont a zárójelentéseket kötelesek tárolni az intézmények. Ez óriási terhet ró az intézményekre, hiszen egy átlagos osztálynak körülbelül 2000 betege van egy évben - egy kis osztályt veszek most -, az 2000 kórlap és zárójelentés; tehát egy átlagos kórházban tíz osztályt feltételezve 20-30 ezer kórlapot, illetve zárójelentést kell tárolni. S ahogy Surján László említette, valóban a 30 és az 50 év szétválasztása is komoly problémát jelenthet, és valóban a tárolással gondok lehetnek az intézményekben.
Végezetül pedig, képviselõtársaim, engedjék meg, hogy egy nagyon fontos orvosi dilemmát osszak meg önökkel, nevezetesen: mit tegyen az az orvos a tájékoztatási kötelességével, aki halálosan beteg emberrel szemben, adott esetben rákos emberrel szemben áll, és diagnosztizálja a súlyos betegségét és a tájékoztatási kötelezettsége ott van? A világban különbözõképpen ítélik meg ezt. Amerikában és Angliában hidegen a szemébe néznek a betegnek, közlik vele, hogy rákos beteg, van két vagy három hónapja, és meg fog halni. Magyarországon orvosa válogatja, és betege válogatja, hogy hogyan tájékoztatjuk a beteget. Van olyan beteg, akit igenis tájékoztatni kell arról, hogy súlyosan beteg, mert csak így engedi magát kezelni. Viszont a betegek nagyobb része nem igényli ezt a tájékoztatást. Orvosi praxisomból mondhatom, hogy volt olyan orvos kolléga, aki fül-orr-gégész kolléga volt, és fül- orr-gégészeti daganata volt, s egyik reggel, amikor bementünk hozzá vizitelni - és jól képzett orvos volt -, azt mondta: kollegák, csak egyet ne mondjatok, hogy rákos vagyok, mert azt úgysem akarom elhinni. Úgy gondolom, nincs olyan törvényi szabályozás, amely elveheti a hitet a betegtõl, azt a hitet, amelyet a gyógyulásba fektetett. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)